Egy amerikai Párizsban (Gershwin)
Az Egy amerikai Párizsban George Gershwin amerikai zeneszerző szimfonikus műve, a szerző egyik legismertebb alkotása. A darab Gershwin egyik párizsi tartózkodása során született, és az 1920-as évek Párizsának hangulatát mutatja be. A premier 1928-ban volt New York-ban.
Tartalomjegyzék |
A mű születése [szerkesztés]
George Gershwin 1928-ban utazott Párizsba, azzal a céllal, hogy az ottani neves zenei személyiségektől tanuljon, mélyítse zenei tudását. Először Nadia Boulanger-nél próbálkozott, majd állítólag Maurice Ravelnél és Igor Stravinskynél is járt – sikertelenül. Pedig Gershwin nem volt ismeretlen Párizsban (nem is először járt itt), sikeres hangversenyeket adott, az F-dúr zongoraversenyét játszotta, egyéb koncerteken pedig más művészek adták elő a Rhapsody in Blue-t, sőt ennek még a balett változatát is bemutatták. Ugyanakkor különböző fogadásokon megismerte Milhaud-t, Prokofjevet és másokat.[1] Párizs igazi világváros volt, a kor művészeti életének a központja. Gershwint elbűvölte a város légköre, benyomásait zenébe öntötte. A zongorakivonattal még Párizsban elkészült, de igazi terve egy zenekari mű megírása volt. Ez a terv már tulajdonképpen első, 1923-as párizsi útja óta foglalkoztatta.
Hazatérve nekilátott a hangszerelésnek, amivel novemberre készült el. Az új műről így nyilatkozott a Musical America című lapnak: „Új művem szabadon komponált rapszódia-jellegű balett, a legmodernebb zene, amit ez ideig írtam. A nyitótétel Debussy és a Hatok modorában tipikusan francia stílusú – noha a témák mind eredetiek. Egy amerikai benyomásait igyekeztem visszaadni, amint Párizsban jár-kel, az utca zaját hallja, a francia légkört érzi.”[2] A darab bemutatója 1928. december 13-án volt New Yorkban, a Carnegie Hallban. A nagy sikerű előadáson Walter Damrosch vezényelte a New York-i Filharmonikusokat.[3] A sikerre – és Gershwin elismertségére – jellemző, hogy nem sokkal később Arturo Toscanini is a műsorára tűzte a darabot.
A zene [szerkesztés]
A komponista nagy szimfonikus zenekart alkalmazott: a vonóskaron kívül három fuvola, két oboa, angolkürt, három klarinét, két fagott, négy kürt, három trombita, három harsona, tuba, három szaxofon, változatos fajtájú ütőhangszerek és cseleszta vesz részt az előadásban.
A zene tulajdonképpen háromtételesnek számít, e tételeket azonban szünet nélkül (attaca) kell játszani. A kezdő tétel (Allegrotto grazioso) egy ún. séta-témával indul, amit a vonósok és az oboa mutat be, és rögtön érezteti Párizs légkörét. Nemsokára a világváros nagy forgalmát „láttatja” a zene: megszólalnak a jellegzetes autódudák (ezeket a gumilabdás dudákat Gershwin Párizsból vitette Amerikába a bemutatóra), amiknek a zenében való alkalmazása – akkoriban – forradalmi ötletnek számított. A „főútvonal” után a szórakoztató negyedbe érünk: a music-hallok zenéje szólal meg. Ezt követően megint egy séta-motívum következik, aztán a ritmus és a dinamika fokozódik. Ismét megszólalnak az autódudák, majd hirtelen megtorpan a zene: egy szólóhegedű finom, kissé bizonytalan dallama vezet át a második tételbe. A második rész (Andante ma con ritmo deciso) „döcögős” jellegű vonós pizzicatókkal kezdődik, amik a trombita jellegzetes blues-témáját készítik elő. Ez a téma – nem titkoltan – a sétáló amerikai honvágyára utal. Később egy dzsesszes elem, a blue-note színesíti a zene menetét. Gershwin variálja, alakítja a témát, aminek során az fokozatosan öröm-dallammá erősödik, hogy hirtelen ismét megtörjön, s mint az előző rész végén, itt is a szólóhegedű hangja vezet át a harmadik tételbe (Allegro). Remek charleston-dallam szólal meg trombitán, majd a zenekar egyre erőteljesebben kapcsolódik be és hamarosan visszatér a blues-dallam. Gershwin előveszi az első tétel jellegzetes dallamait: a promenád-témát, az utcai zene motívumait. A Gershwinre oly jellemző zenei megtorpanás itt is bekövetkezik a záró presto előtt, majd hatásos lezárással lesz vége a műnek.[4]
A film [szerkesztés]
Gershwin zenéjének felhasználásával Vincent Minelli filmet készített, ami a filmtörténet egyik legsikeresebb musicalje lett. Főszereplői Gene Kelly, Leslie Caron és Oscar Levant voltak. A filmet 1951-ben mutatták be, és 1952-ben hat Oscar-díjat kapott (a film, a forgatókönyvíró, az operatőr, a díszlettervező, a zeneszerző, a ruhatervező), Gene Kelly pedig tiszteletbeli Oscar-díjat kapott.[5]
Jegyzetek [szerkesztés]
Források [szerkesztés]
- Pándi Marianne: Hangversenykalauz I. – Zenekari művek. Zeneműkiadó, Budapest, 1972.
- Juhász Előd: George Gershwin: Egy amerikai Párizsban. – A hét zeneműve, 1974/1. Zeneműkiadó, Budapest, 1973.
- A film krónikája. Officina Nova, Budapest, 1995. ISBN 963-477-027-4
