Egri borvidék

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Egri borvidék
Wine regions Hungary Eger.svg
A régió elhelyezkedése
Adatok
Minőségbesorolási kategória I. II. osztályú szőlőkataszter, nemzetközi besorolása nincs
Ország  Magyarország
Régió Észak-Magyarország
Megye Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megye
Borrégió Egri borrégió
Éghajlat kontinentális
Talajösszetevők barna erdőtalaj, riolittufa
Régió területe 22 160 ha[1]
Szőlőterület 6000 ha[1]
Szőlőfajták chardonnay, hárslevelű, olaszrizling; kékszőlők: kékfrankos, kadarka, cabernet franc, cabernet sauvignon,merlot, pinot noir
Bortermelés egri bikavér, egri leányka, debrői hárslevelű

Az Egri borvidék Magyarország egyik történelmi borvidéke. Északkelet-Magyarországon a Bükk hegység déli lankáin, Heves megye területén helyezkedik el, egyes részei Borsod-Abaúj-Zemplén megye területére nyúlnak át. A 22 160 hektár (ebből 18 302 ha I. osztályú) teljes területéből napjainkban mintegy 6000 hektár a szőlőültetvény.[1] A borvidék névadója és központja Eger, amely mellett további 19 község tartozik hozzá. A borvidéki szőlő- és borkultúra közel 1000 éves múltra tekint vissza, alapvetően meghatározta és meghatározza ma is az itt élő emberek életét.

Részei, hegyközségei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Egri borvidék körzetei és borvidéki településeinek listája (9/2006. FVM rendelet), valamint néhány ismertebb termőhely (dűlő) megnevezése:

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A híres Nagy-Eged hegy, elsőrangú termőterület látképe

Eger városának alapítása kb. a 10. századra tehető, a szőlőtermesztés valószínűleg a 11. században honosodott meg a környéken, amelyben nagy szerepe lehetett az I. István által 1004-ben alapított egri püspökségnek. A szőlőtermesztésnek és borkészítésnek nagy lendületet adott a tatárjárást követő időszakban betelepült vallonok megjelenése, ők honosították meg a szőlő francia művelési módját és a fahordó használatát. A környéken megtelepedett ciszterci szerzetesek a 13. században már Egerből fedezték borszükségletüket.[2]

A szőlőtermesztés és a belőle készült borral való kereskedelem a 16. századra vált meghatározóvá a vidéken. A borkészítést a török hódoltság és az egri vár 1596-os elesése visszavetette ugyan, de nem szüntette meg. Ebben az időben fehérborok készítése jellemezte a vidéket. A héjon erjesztett vörösbor készítésének technológiáját és a kadarka szőlőfajtát is a törökök elől menekülő rácok hozták magukkal. A szőlőművelést a 91 éves török uralom idején se hagyták abba: a törökök ugyan nem nagyon itták a bort, de eladásából komoly bevételhez jutottak. Eközben a vörösborszőlő fajták egyre több teret nyertek, a fehérborszőlők termesztése visszaszorult.

A város visszafoglalása után lakossága rohamosan nőtt, gazdasága pedig alig húsz év alatt gyakorlatilag monokultúrássá vált: egyértelműen a szőlő- és bortermelésre alapozott. A szőlőhegyek többségének jelenleg is használt neve a 17. század végén és a 18. században alakult ki, már ekkori források említik például az Eged, és Rác szőlőhegyeket. A legöregebb pincék is ebből az időszakból származnak.

Mivel a katolikus egyházi szertartások elengedhetetlen kelléke a bor, az egri püspökök, illetve érsekek később is gondot fordítottak a bortermelésre. Az első pincéket az egri püspök birtokairól borban beszedett tizedet és az egyházmegyéből begyűjtött dézsma tárolására vájták a könnyen faragható riolittufába.

A 18. század elején a szőlőtermesztés már szabályozott körülmények között zajlott, a hegyrendészet szervezését és ellenőrzését Eger város bírája és tanácsa végezte. Meghatározták például a szüret időpontját, a napszámosok bérét és munkaidejét, ellátásuk módját, valamint összeírókat rendeltek ki és megszervezték a szőlők őrzését.[3]

Az egri borgazdaság fénykora a 18-19. századra tehető, amikor is már nagyrészt vörösbort termeltek, kisebb részben világosabb színű siller típusú bort és kevés fehérbort készítettek. Egy 1828-as évi egri beszámoló szerint a teljes termelésnek összesen 2%-a volt fehérbor.[4] A filoxéra megjelenése előtti források és összeírások számos szőlőfajta nevét említik, ezek közül Martonffy Károly és Borovszki Samu az egri szőlőműveléssel foglalkozó munkájukban a kék kadarkát és változatait (kereklevelű, lúdtalpú), valamint a rakszőlő, vagy fehér frankos, a juhfark és a piros bakator fajtákat jelölik meg, mint legnagyobb területen termesztett fajtákat.[5] Ebben az időben az ültetvények szerkezet szerint vegyesek voltak, azaz több fajtát vegyesen termesztettek egy-egy területen, majd együtt szüretelték és dolgozták fel a gyümölcsöt.

A filoxérától a második világháborúig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A filoxéra 1886-ban tűnt fel Egerben, és a szőlők nagy részét elpusztította. A katasztrófát követő első szőlőrekonstrukció (1880-1910) során jellemzővé vált, hogy az eltérő fajtákat külön táblákban telepítették. Ekkor jelentek meg a borvidéken a nagyburgundi, a kékfrankos, a kékoportó, valamint kisebb területen a cabernet sauvignon, a cabernet franc és a merlot, sőt a nagyrészt festőborként használt othello fajta is. A termésbiztonság és az olcsó művelhetőség miatt nagyobb területeken telepítettek direkttermő fajtákat is.[6] Az egri bikavér készítésében később kiemelt szerepet kapó medoc noir szőlőfajta is ekkor került a borvidékre.

Az első világháborút követő nehéz gazdasági időszakban, majd a gazdasági világválság hatására fennálló tőke- és munkaérőhiány, valamint a növényvédőszerek hiánya miatt az igénytelenebb szőlőfajtákat termelték, jelentősen emelkedett a fehérborok szerepe.

A második világháborútól a rendszerváltásig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második világháború utáni államosítások eredményeként egy nagy borkombinátot (Egervin) hoztak létre, amely főleg a tömegtermelt, igénytelen borok készítésére rendezkedett be. A szőlőt nagyüzemi módszerekkel termelték meg, a túlterhelt tőkék és a túl korai szüret okán az alapanyag gyakran éretlen volt, ami miatt a cefrét cukrozták, sőt gyakran avináltak is (finomszesszel növelték az alkoholtartalmat). Az egyetlen cél a minél nagyobb mennyiség megtermelése volt. A nagyüzemi módszerek miatt a szőlőtermesztés lehúzódott a könnyebben megművelhető, ámbár kevésbé jó termőhelyekre, számos neves dűlőt (például a híres Nagy-Eged hegyet) kivontak a termelésből. Az ismert márkanév miatt a megtermelt vörösborok jelentős része egri bikavér (illetve angolul bull's blood, vagy németül Stier-Blut stb.) néven került forgalomba, és ebből tudatosan exportmárkát faragtak.

A második ötéves terv időszakában Egerben nagy területen rekonstruálták a szőlőket, ekkor terjedt el a középmagas és magas kordonművelés. A gazdaságtalan művelhetőség és boruk gyengének tartott minősége miatt a kadarka és a medoc noir kiszorult a termelésből, helyüket a cabernet sauvignon és a cabernet franc vette át. Az 1978-1980-as időszakban, az un. Bikavér-programban újabb jelentős területen telepítettek szőlőt — főleg a nagyüzemi, igénytelen termesztő eljárásoknak legjobban megfelelő kékfrankos, zweigelt, kékoportó és merlot fajtákat. Ebben az időszakban a borok gyakran nem kaptak fahordós érlelést, az acél- és betontartályokban tárolás lett a jellemző.[7]

A gyenge minőség okán az egri borok hírneve mind belföldön, mind külföldön egyaránt jelentősen megcsappant. A gyakran „férfiasnak” mondott egri bor valójában erősen savas, gyakran keserű és fanyar, nyers csersavtartalmú, híg bor volt.

A rendszerváltás előtt a debrői körzet beolvasztásával a borvidék szőlői összesen kb. 4 100 ha-ra nőttek, majd a szocialista piacok elvesztésével ez a 90-es évek végéig több száz hektárral csökkent.

A rendszerváltástól napjainkig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A minőségi borkultúra a rendszerváltás után került újra előtérbe; a nagy állami borkombinát mellett több száz közepes és kis borászatot alapítottak, és megjelent néhány úgynevezett csúcsborászat is. Ezek látványos fejlődésével javult a borvidék borainak minősége és megítélése. A 90-es évek végére jelentősen nőttek a kékfrankos, a cabernet sauvignon és a merlot fajták ültetvényei, nagyobb területen jelentek meg a pinot noir és shiraz (syrah) fajták. Ennek megfelelően csökkent a szocialista korszakban erőltetett kékoportó és zweigelt fajták részesedése.[8]

Egyúttal a hagyományos és az új fajtákat újratelepítették az egykori legjobb termőhelyekre (Egerben: Nagy-Eged hegy, Pajdos), jelentősen növelve ezzel a szőlőültetvények területét. Napjainkban a borvidéken kb. 6200 ha szőlőültetvény található.

Meghonosították a fejlett borkultúrákban bevezetett, úgynevezett eredetvédelmi rendszert, amely szabályozza és ellenőrzi az „egri” földrajzi megnevezés használatát (lásd a „Az Egri borvidék védett eredetű borai” c. szakaszt, valamint az egri bikavér cikket).

Természetesen a második világháború és a rendszerváltás közötti időszakban rögzült szokásoktól sem a termelőket, sem a fogyasztókat nem könnyű megszabadítani. A borvidéken továbbra is nagyon jelentős a nagyüzemi, minőségi megfontolások és valódi szakértelem nélküli szőlőtermesztés és borkészítés. Ezekből a borokból – főként bikavér néven – sokat értékesítenek kül- és belpiacainkon, és ez nehezíti az egyelőre meglehetősen kevés, de valóban világszínvonalú borokat előállító termelő azon törekvését, hogy az Egri borvidéket ismét a nemzetközi figyelem középpontjába emelje.

Gál Tíbor emlékműve

Alapkőzet, talajképző üledék, talaj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A borvidék területének legnagyobb részét miocén korú riolittufa borítja; jóval kisebb az eocén mészkő márga, valamint oligocén agyagmárga elterjedési területe. A tufa eluviális málladékából fekete, mészszegény nyirok, barnaföld, illetve agyagbemosódásos vagy Ramann-féle barna erdőtalaj alakul ki.

Eger pincéi[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tipikus tufába vájt pince az egri borvidéken

A jó minőségű egri bor készítésében nem csupán a gondosan megválasztott területeknek, a szőlőfajtáknak, a borvidéki klímának és szakértelemnek, de a jó pincéknek is kiemelkedő szerepe van. Egerben nem volt szokás a szőlőben borházat és pincét tartani, a szőlőt "kádra" szedték és hazavitték a városban található borházakba és pincékbe. A várban és a belváros területén található pincék egy része már a 15-16. században létezett, a külső területek (úgynevezett "hóstyák") pincéi a török hódoltság után a 18-19. században épültek.[9]

Az egri pincék formája nagyon változatos, ez függhet a pince építtetőjének társadalmi és gazdasági helyzetétől, illetve az építés időszakától. A pincék túlnyomó részét riolittufába vágták, amely könnyen alakítható és önmagában állékony, nem igényli a pincefödém külön megtámasztását. A borvidéken emellett találunk kemény homokkőbe és darázskőbe vájt pincéket is.

A pincék előtt borházra csak a módosabb gazdáknak tellett, általában ezeket is kőbe vágták, az épített borház Egerben ritkaságnak számított. A szegényebb rétegek pincéi az 5-10 méter mélyen elhelyezkedő pinceághoz vezető torokkal kezdődtek. Voltak közös pincetorkok is, amelyek több gazda pinceágához vezettek. Borház hiányában az ilyen pincékben nem volt hely a szőlő feldolgozásához szükséges felszereléseknek, így a szőlőt otthon, háznál dolgozták fel, majd szállították a pincékbe.

Már a 18. században megengedték, hogy a gazdák a pincében mérjék saját borukat. Általános volt a pincejárás, vagy a pinceszerezés, amely a pincék csoportos látogatását jelentette. Az egri gazdák büszkék voltak pincéjükre, amely a kemény munka mellett társasági események színhelye is volt. Találóan mondja az ismert egri szólás: "Gazdáé a pince, asszonyé a pénz".[10]

Éghajlata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ország egyik legaszályosabb (legszárazabb) és leghűvösebb éghajlatú borvidéke, amit észak felől a Bükk hegyvonulata véd a hideg légáramlatoktól. Viszonylag későn tavaszodik. A vörösborok termelésének főleg a délnek, délnyugatnak néző lejtők mikroklímája kedvez.

Szőlő- és borfajtái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szőlőfajták tekintetében Eger egy rendkívül sokszínű borvidék, a megszámlálhatatlan számú termesztett szőlőfajtát a vidék történelme, a fél évszázados szocialista gazdálkodás, valamint a rendszerváltás óta eltelt időszak fogyasztási trendjei magyarázzák. A leggyakrabban telepített, illetve a legjobb minőségű borokat adó szőlőfajták:

A borvidéken engedélyezett szőlőfajták listáját lásd a Borok meghatározásnál.

A borvidék leghíresebb bora a több vörösborszőlő borának házasításával készülő egri bikavér, ami egy testes, karakteres, jó savgerinccel rendelkező házasított bor. Valaha a kadarka különböző változatai domináltak benne, ma gyakran a kékfrankos, illetve a cabernet franc és cabernet sauvignon, valamint Eger egyéb, engedélyezett szőlőfajtái. A borvidékről számos védett eredetű bor származik, amelyek körét és előállításuk módját a 102/2009. FVM rendelet szabályozza.

Az Egri borvidék védett eredetű borai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A védett eredetű borok szabályozása két fő kategóriát határoz meg:

Védett eredetű borok megjelölése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Termelők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alábbi lista az Egri borvidék minőségi szempontból legjelentősebb pincészeteit és borászait sorolja fel, esetenként megjelölve a termelő specialitásait:

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c Eger borrégió (magyar nyelven). Magyar Borok Háza. (Hozzáférés: 2012. december 17.)
  2. Nemes Lajos. 2007. ‘Az egri szőlőtermesztés’. Rubicon. Vol. 6-7/2007, pp 88.
  3. Nemes Lajos. 2007. ‘Az egri szőlőtermesztés’. Rubicon. Vol. 6-7/2007, pp 89-90.
  4. Gál Lajos. 2007. ‘Vörös és fehér. Eger szőlővesszei’. Rubicon. Vol. 6-7/2007, pp 93.
  5. A múlt szőlőfajtái. Eszterházy Károly Főiskola. (Hozzáférés: 2011. január 23.)
  6. Máté Andrea. 2003. ‘A bikavér legendája’. Rubicon. Vol. 1-2/2003, pp 40-41.
  7. Gál Lajos. 2007. ‘Vörös és fehér. Eger szőlővesszei’. Rubicon. Vol. 6-7/2007, pp 94–95.
  8. Gál Lajos. 2007. ‘Vörös és fehér. Eger szőlővesszei’. Rubicon. Vol. 6-7/2007, pp 96.
  9. Petercsák Tivadar. 2007. ‘Szőlészet és borászat az egri hóstyákon’. Rubicon. Vol. 6-7/2007, pp 85-86.
  10. Petercsák Tivadar. 2007. ‘Szőlészet és borászat az egri hóstyákon’. Rubicon. Vol. 6-7/2007, pp 87.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]