Edény
- Ez a cikk az eszközről szól, a botanikai fogalmat lásd itt: Edény (botanika)
Az edény az a készítmény, mely folyadék, és a folyadékhoz hasonlóan meríthető és tölthető, szemes vagy darabos tárgyak befogadására szolgál. Készülhet mindenféle anyagból: fából, kőből, bőrből, bármilyen fémből, agyagból, üvegből stb. Formára nézve a legrégibb időtől fogva gömbölyded. E formának oka a célszerűség. A cseppfolyós testek önmaguktól mindig gömbölyű alakot öltenek. Az edények a célszerűségből származó e formáját újabb anyagok és újabb találmányok sem változtatták meg. Midőn üvegből és fémből készítettek edényt, mesterséges eljárást kellett feltalálni, hogy megőriztessék a gömbölyded forma. Sőt a fa, ugyszólván anyagi sajátsága ellenére, szintén kénytelen e követelményhez alkalmazkodni. Azonban a folyadékok és egyéb anyagok sajátságai és a használat szerint az edény gömbölyűsége sokféleképen változik. Általán négy főformát különböztetünk meg. Ezek: a hordó, a merítő, a töltő (tölcsér) és öntő edény. Ezekhez az alapformákhoz járulnak még más formák. Ezek: a talp, a fül vagy a nyél, továbbá a födél vagy esetleg a csap. Az utóbbiak az edényt mintegy szervesen tagolt alkotásokká teszik, fokozzák annak használhatóságát, célszerűségét, s módot nyujtanak az edény változatos, tetszetős alakítására.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Típusai
A folyadék eltartására szolgáló edény hordónak alapformájából indulva ki, sokféle lehet, a szerint, hogy az eltartásnak, a hordásnak milyen módjára szolgál. Igy pl. a görögöknél is már sokféle volt a hordó edényalakja: amfora, urna, krater (vegyítőedény), ennek laposabb formája a csésze, mely lehet gömbölyü vagy egészen lapos fenekű; a kád, a tömlőalaku ampulla stb. Hasonlóképen a mai időben is, a főző edényektől kezdve a leveses tálig, a kádtól és az üsttől kezdve, majdnem beláthatatlan a hordó edények formája, és aszerint változik nevük is, amiben minden nyelv, igy a magyar is, fölötte gazdag. A merítésre szolgáló edény formára nézve legkevésbbé változatos. Két főformáját különböztetjük meg. Ezek: a vödör és a kanál. Töltő edény a tölcsér, a kancsó. Öntő edény a kanna, a palack, és általában az ivó edények. Jellemző, hogy az edény egyes részeit, úgy azokat, melyek szorosabban a célszerűségre szolgálnak, mint azokat, melyek inkább járulékok, más nyelvekben is, meg a magyarban is, az emberi test egyes részeinek nevével jelöltjük. Így a teljes edénynek van: talpa, (lába), hasa, nyaka, szája, füle, csöcse. Csak egy járulékos része van, melynek neve elüt. Ez a födél. A fölsorolt alkotó részek közt legnagyobb, mintegy uralkodó eleme az edénynek az, mely a tulajdonképeni célnak szolgál, t. i. az edény hasa.
Mindebből látszik, hogy első sorban a célszerűség, a használhatóság az irányadó szempont. Ez döntő a forma tekintetében és egészen független az anyagtól is. Más szóval, bármiféle anyagból, akár fából, akár kőből, akár fémből stb. készüljön a hordó, a serleg, a korsó stb., az alapforma mindig ugyanaz marad. A formák részletei azonban az anyag sajátságai szerint változnak. Igy a kő kemény, törékeny kimunkálás közben könnyen reped; a fa hajlékony, de ha vékonyra van kidolgozva, szintén törékeny; az agyagot könnyű formálni, akár öntjük, akár trébeljük, kemény, nem törékeny, kimunkálása azonban fáradságosabb s ebből következik, hogy az edénynek részletes formái aszerint változnak, hogy az edény milyen anyagból készül. Az anyagi sajátság szabja meg a formákat. Az egyik anyagnál, akár a tagoltságot, t. i. a talpat, a hasat, fület, nyakat stb. vesszük, akár a talpnak, hasnak stb. díszítését tekintve, a művésznek több a szabadsága, mint a másiknál. Az egyik anyag durvább és tompább, a másik finomabb s élesebb, szabatosabb, részletesebb kimunkálást tűr el, sőt megkövetel. A kőből készült edényeket nem lehet oly finom kimunkálni, mint pl. az arany edényt. Nagyobb szabadsággal formálhatjuk az agyag edényket, de a szabadságnak is korlátai vannak. Az üveg mintegy középső helyet foglal el az agyag - értve a porcelánt is - meg a fém között. Az üvegedénynek a fala lehet bármilyen vékony, megtűr bármilyen tagozást, sokkal élesebbek, mint az agyag, de azt nem kivánjuk meg feltétlenül, mert sajátos tulajdonságainál fogva, amelyek az áttetszőség, a színekben való gazdagság, egyszerűbb alak mellett is nagyobb hatást ér el, díszesnek látszik.
[szerkesztés] Díszítése
A felsorolt két alkotó elemen, t. i. alapformán és mellékformákon kivül, melyekből az edény tagoltsága áll elő, nagy szerepet játszik még a közönségesebb használatú edényeknél is, a díszítés. Az edény diszítését szigorú feltételek szabályozzák. Minthogy a diszítmény nem önmagáért van, hanem az edény kedveért, melyet díszít, azért mindig mellékes a szerepe és soha sem lehet fődologgá. Más szóval a díszítménynek alkalmazkodni kell az edény alakjához, tagoltságához, nem szabad annyira túlkapnia, hogy a főformát és a tagoltságot megrontsa. Ellenkezőleg, éppen az a feladata, hogy a főformát és a tagoltságot kiemelje. A díszítmény lehet akár sík felszinű, akár domború, s mindegyik esetben: geometriai, növényi és alakos. De úgy az egyik, mint a másik alá van vetve az említett szabálynak. A díszítmények lehetnek változatos színűek is. Az edény célszerűségének, használhatóságának és díszességének e szabályai oly természetesnek, annyira önmaguktól kinálkoznak és annyira könnyen megérthetők, hogy a legrégibb és a műveltség legalacsonyabb fokán álló népek is mintegy ösztönszerűleg követik. Az edény formálásának és díszítésének azonban legnagyobb és eddig felül nem múlt mesterei a görögök voltak. A görögökhöz e tekintetben méltó társakul szegődtek az indiaiak, Európában pedig a reneszánsz kora. Ázsiai keleti népei, a kínaiak és a japánok páratlan tökélyre vitték az agyag és a fémes edények technikáját, azonban felfogásuk az edény formálásában, kivált pedig díszítésében az előbbiektől merőben elüt. Náluk a díszítmény rendszerint uralkodik a forma felett. Az újabb kor az agyag- és üvegedények készítését technikailag rendkívül tökélyesítette, elsajátította Ázsia keleti népeinek eljárását is, a formák és diszítmény szépségét azonban alig gyarapította.
[szerkesztés] Edény prehisztorikai szempontból
A legrégibb edények az agyagedények, de ezeken kívül a technika fokozatos haladásával más anyagokból is készítettek edényeket. A bronz feltalálása új anyagot nyújtott az embernek, ezt azonban csak aránylag későn kezdte használni edénykészítésre. Még legrégebbieknek kell tartanunk az öntött bronzedényeket, annál is inkább, mert ezeknek díszítményei is durván és domborúan vannak öntve, nem pedig bemélyítve, mint a későbbi díszítmények, de még ezeket is a bronzkor legvégére, sőt tán már a kezdő vaskorba kell helyeznünk. Ilyen edény hazánkban eddig csak kettő került napfényre, az egyik Törtelen, a másik pedig Tolna megyében. Mind a kettő teljesen egyforma, csakhogy a törteli sokkal nagyobb. Hengerded, alul tojásdad záródású, a nyílásnál pedig két négyszegletes és gombafejhez hasonló tagokkal díszített, füllel ellátott csöbrök ezek, melyeknek alul talpa volt, hogy a földre állíthassák őket s a két fül arra szolgált, hogy azokon rudat húzva keresztül, odébb vihetők legyenek. Talpuk letört. Nálunk azonban szórványosak a leletek, míg mindazon területeken sűrűbben fordulnak elő, melyeken az antik írók értesítései nyomán a szkíták tanyáztak. Különösen sok van a szibériai leletek között. Éppen azért Hampel József a más egyéb rokonvonású tárgyakkal együtt szkítaföldi leleteknek nevezte el őket, persze anélkül, hogy ezalatt azt akarná érteni, hogy ezek valami szorosabb összeköttetésben vannak magával a szkítasággal, amely elnevezés alatt különben az antik írók mindazt értették, amit mi ma turáni, vagy ural-altáji népek elnevezése alatt foglalunk össze. A bronz trébelése a vaskor kezdő szakának, az ú. n. hallstadti kornak jellemző vonása is egy korba kell utalnunk mindazon bronzedényeket, melyek vagy egy darab bronzpléhből vannak kalapálva (trébelve), vagy pedig több darab pléhből készültek, melyek össze annak nittolva. Ezeknek a díszítményei is trébeltek. Vannak köztük egy és két félkörű, rendesen csavart fogantyúval ellátott kisebb-nagyobb, félgömbidomú üstök, egyfülű, hasonló formájú csészék, nagy kétfülű fazekak (situlák). Legnevezetesebb ilyen leleteink a hajdúböszörményi, breznóbányai, aszódi és somlyói edények. Sok ily edényt találunk, melyek rendesen négykerekű kocsit utánzó talpra vannak erősítve. Ezek közül Szászvárosszéken került elő egy, mely azonban a bécsi császári és királyi muzeumba jutott. Ide kell sorolnunk végre a cistákat is. Egy sajátságos faját képezik a bronzedényeknek azok, melyek kácsalakot mutatnak. Ezeket a vaskor második szakába kell tennünk éppen a kácsaformánál fogva, mert a kácsafej ennek a kornak különösen kedvelt és jellemző díszítménye. Hazánkból Csicserről igen szép példányt bír e nemből a Lehóczky-féle gyűjtemény; a Magyar Nemzeti Múzeumnak is van egy szintén hazai, de ismeretlen lelőhelyről. A Lehóczky-félén a kacsának két előrenyúló szarva is van. Az északi bronzlégió (északnyugati Németország, Dánia és a Skandináv-félsziget) temetkezései, még egy sajátos faját mutatják a bronzedényeknek, az ú. n. függő edényeket (vase á suspension); csúccsal lefelé fordított kúpformájú, széles, egyenes szélű, kétfülű edények ezek, melyek körülfutó sávokkal gazdagon ékítvék, s melyekhez ugyanily formájú, csúcsán gombos végű bronzfedő tartozik. Ezen edények formája világosan mutatja, hogy felfüggesztésre voltak szánva, de rendeltetésük ismeretlen.
Körülbelül egy időben a bronzokkal lépnek fel az arany edények is, a legkorábbiak legtöbbnyire egyfülű csészék trébelt díszítményekkel s ritkán készültek tiszta aranyból, hanem leggyakrabban elektromból. Effajta edényben leggazdagabb az égalji régió. Az antik világ, különösen a késő római idő a legváltozatosabb edényeket készítette igen nagy számban aranyból és ezüstből is, és ezt a szokást mutatja a népvándorlási kor is, melynek szintén egy két előkelő ily leletét ismerjük éppen hazánk területéről. Legnevezetesebbek e nemben a nagyszentmiklósi vagy ú. n. Attila kincsének és a szilágysomlyói második aranyleletnek arany edényei, melyek közt e népek nomád szokásait élénken jellemző egy faj edény válik ki különösen, t. i. azon tálak, melyeknek szélére csattok erősítvék a célból, hogy a vándor lovas szíjra csatolva folyton magával hordhassa. Az üveget szintén már jó régen használták edények készítésére.
Az üvegedény készítés kezdeteit nem ismerjük. A legrégibb, előttünk ismeretes üvegedények a római korból erednek, de már e korból egy két igazán szép példányt is ismerünk különösen a késő római korból. Különösen kiválnak a dán csontvázas sírokban előforduló ily római készítményű példányok úgy formaszépség, mint színezés tekintetében is kiváló beccsel pedig azok bírnak, melyeken feliratokat is alkalmaztak. Nálunk Szekszárdon leltek egy ily felirattal ellátott üvegserleget. Ezen díszes üveg edények latinos neve a szakirodalomban vas diatretum. A szekszárdi vas diatretum a következő görög feliratot viseli: LEIBE TW POIMENI PIE SHSAIS. A római üvegkészítmények a népvándorlási sírokban is gyakran fordulnak elő s az ú. n. franksírokban sokszor szép példányokra találnak, melyeken bár meglátszik a római hagyomány, mégis az is világosan látszik, hogy belföldi készítmények.
Nem ritkák végül a fa edények sem. Legrégebbiek azok, melyek a jüttlandi tumulusokból erednek s melyeket az északi régészek a bronzkorba soroznak. Legszebb példányokkal dicsekszik ezekből a koppenhágai királyi múzeum, melyeket bevert ónszegecskék díszítenek. Fakupákat, merítő edényeket és fafazekakat, melyek egyetlen darabból vannak kifaragva, igen sokat találtak az észak-németországi és dániai tőzegtelepekben, de ezek az egészen késői római korral egyidősek. A népvándorlás-kori sírok mindenütt s így hazánkban is, hol e kor sok és elsőrangú leletekkel van képviselve, szolgáltattak olyan facsöbröket, melyek épp úgy vannak (persze nem hajlított, hanem egyenes) dongákból összeállítva és vasabroncsokkal összeszorítva, mint a mi mai hordóink. Egyébként ez is római hagyomány, mert a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonában van egy késő római leletből származó ily facsöbör, melyet széles bronzabroncsok tartanak össze.
