Ecetfa

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Ecetfa
Rhty 002 lhp.jpg
Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae)
Törzs: Zárvatermők (Magnoliophyta)
Csoport: Valódi kétszikűek (eudicots)
Csoport: Rosids
Csoport: Eurosids II
Rend: Szappanfavirágúak (Sapindales)
Család: Szömörcefélék (Anacardiaceae)
Nemzetség: Rhus
Alnemzetség: Lobadium
(Raf.) T. & G.
Fajcsoport: Sumac
Faj: R. hirta
Tudományos név
Rhus hirta
(L.) Sudw.
Szinonimák

Rhus typhina L.

Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Ecetfa témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Ecetfa témájú médiaállományokat.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Ecetfa témájú kategóriát.

Az ecetfa, ecetszömörce vagy torzsás szömörce (Rhus hirta vagy Rhus typhina) a szappanfavirágúak (Sapindales) rendjébe, a szömörcefélék (Anacardiaceae) családjába tartozó Rhus növénynemzetség faja. Gyakran a bálványfát (Ailanthus altissima) is ecetfának nevezik jellegzetes szaga miatt, de a két fajnak nincs különösebb köze egymáshoz.[1] Észak-Amerika keleti részén őshonos, elsősorban az Amerikai Egyesült Államok északkeleti és középnyugati részén, Ontario tartomány déli részén és az Appalache-hegység területén található meg.[2]

Rendszertan[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Rhus nemzetség mintegy 150 faja közül az ecetfa a Sumac szekcióba tartozik, virágainak terminális helyzete, sűrűn szőrözöttsége, vörös termése és páratlan, szőrözött levelei miatt.

Az ecetfának a kertészetben két termesztett változata ismert:

  • Rhus hirta 'Dissecta', a levélkék mélyen bemetszettek
  • Rhus hirta 'Lacinata', a virágok fellevelei csipkézettek

A faj eredeti neve (basionym): Datisca hirta L., elterjedt szinonim neve pedig a Rhus typhina L.[3] A typhina specifikus név a gyékény (Typha) nevéből származik, macskafarkhoz hasonlót jelent, és a termések állására utal. A hirta a latinból ered, sörtéset jelent.[4]

Jellemzői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Természetes elterjedése[5]

Lombhullató többtörzsű kis fa vagy ritka, sátoros ágrendszerű cserje, tipikusan 3-5, kedvező körülmények között 10 méteresre nő meg. A törzs maximális átmérője 35 cm. Gyökérzete a talaj felszíne alatt haladva nagy felületet hálóz be, a gyökérsarjakkal könnyen terjedhet, sugarasan terjedő kolóniákat létrehozva.[6] A 25–55 cm-es összetett levelek 9-31 lándzsás vagy keskeny, durván fogazott levélkéből állnak.[6] A levélkék 6–11 cm hosszúak, kb. 5 cm szélesek, a középső levélkék a legnagyobbak; fonákuk bolyhos. Ősszel narancssárgára, tűzpirosra színeződnek. Vastag hajtásai sötétbarnák, rozsdabarna szőrrel sűrűn borítottak, érintésük (ahogy a termésé is) allergiás tüneteket okozhat.

Kétlaki növény. A virágok kora nyáron, a levelek után nyílnak. Az egyes virágok ötszirmúak, mindegyiket 1,5 mm hosszú, 0,5 mm széles fellevél védi. A szirmok fehéresek vagy sárgászöldek, 3,5 mm hosszúak, 1,5 mm szélesek, szőrösek. Az ágvégeken a kb. harmadával hosszabb porzós virágok lazább, a termősök tömött, szőrös, dekoratívabb bugavirágzatot alkotnak. A termős virágok általában a porzósok előtt egy héttel már megjelennek. A kúpos bugák 10–20 cm hosszúak, alapjuknál 4–6 cm szélesek.[7] A nyár közepére kifejlődő sötétvörös, szőrös terméscsomók a tél végéig díszlenek, lencse nagyságú (4 mm hosszú, 4,5 mm széles, enyhén lapított) csonthéjas termések alkotják. A narancsos barna magvak 2,7 mm hosszúak, 2 mm szélesek, nem tartalmaznak endospermiumot, azaz táplálószövetet. A magok ezermagtömege 11 gramm. A magvakat gyakran madarak terjesztik.

Virágképlet: Porzós virág: \star K_5 \; C_5 \; A_5
Termős virág: \star K_5 \; C_5 \; G_{\underline{(3)}}

Fája könnyű, puha, törékeny. A szíjács csaknem fehér, a gesztje narancssárga, zöld csíkozással. A másodlagos növekedés során a használatból kikerült tracheák paratracheális parenchimasejtekkel záródnak (tyloses).

Kromoszómaszáma 2n=30.[8]

Felhasználása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Termését hideg vízben átmosva, megszűrve, megédesítve rózsaszín, limonádészerű ital nyerhető belőle.[9] Leveleit és termését egyes indián törzsek dohánnyal és más levelekkel összekeverve szívták.[10]

Fájának nincs gazdasági jelentősége, bár műasztalos célokra felhasználják.

Felhasználják azonban tanninforrásként, bőr cserzésére. Különösen magas a tannintartalom a gyökér kérgében és a levélkékben (csak a leveleket használják fel). Az őszi levélhullás előtt a levelek szárazanyagtartalmának akár 27-29%-a is tannin lehet. Az USA-ban és egyes európai országokban termesztett ecetfák akár a 42%-os tannintartalmat is elérhetik, 140 kg/hektár/év hozammal. Ez a hozam azonban a Rhus glabra és Rhus coppalina fajokkal érhető el. Míg korábban Csehország, Szlovákia, Magyarország és Németország területén termesztették, jelenleg Pakisztánban ültetik.

Európában gyakran ültetik díszfaként kertekben, füvesített területeken. A szárazságot jól viseli, laza talajra, sok fényre van szüksége. Kertbe magánosan ültetve érvényesül igazán szép formája, színe. 1620 körül érkezett Európába, de a 18. század végéig csak botanikus kertekben fordult elő, a 20. század második felében terjedt igazán el mint kertekbe, parkokba ültetett díszfa.[11]

Galéria[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. [1]
  2. "Rhus Typhina Range Map". United States Geological Survey. (Hozzáférés: 2008. március 2.)
  3. FloraWeb, Zugriff am 8. Juni 2008
  4. Helmut Genaust: Etymologisches Wörterbuch der botanischen Pflanzennamen. 3. Auflage, Nikol, 2005, ISBN 3-937872-16-7
  5. Beschreibung durch die USDA, Zugriff am 10. Juni 2008
  6. ^ a b Richard H. Uva, Joseph C. Neal and Joseph M. Ditomaso, Weeds of The Northeast, (Ithaca, NY: Cornell University Press, 1997), Pp. 326-327.
  7. Forest Service Handbook Number 450 Seeds of Woody Plants in the United States
  8. Flora of NW Europe
  9. Lee Allen Peterson, Edible Wild Plants, (New York City: Houghton Mifflin Company, 1977), P. 186.
  10. Cowasuck Band of the Pennacook-Abenaki People: The People of the White Pines: Smoking and Pipes
  11. Heinz-Dieter Krausch: Kaiserkron und Päonien rot... Von der Entdeckung und Einführung unserer Gartenblumen. Deutscher Taschenbuch Verlag, München 2007, S. 391f. ISBN 978-3-423-34412-8

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]