Dikromatikus színlátás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A dikromatikus színlátás vagy dikromácia („két színt látás”) színtévesztés.

Megkülönböztetendő a színvakságtól (monokromácia), hiszen az utóbbi színérzékelési hiányossággal csak a szürke árnyalatai érzékelhetők a fehértől a feketéig. Ezzel szemben a dikromaták a három főszín (kék, zöld, piros) egyikének érzékelésére képtelenek. Aszerint, hogy melyik alapszín észlelése marad el, a dikromázia lehet protoanópia, deuteranópia, vagy tritanópia. A pontos típust Farnsworth-teszttel, anomaloszkóppal vagy Isihara-teszttel lehet meghatározni. Mérhető a színtévesztés súlyossága is, ami az erősebb anomáliától a gyenge színvakságig tart.

A legtöbb emlős az elterjedt elképzeléssel szemben nem színvak, hanem dikromát, két csaptípussal (kék és zöld). Ennek oka az ősi emlősök éjszakai életmódja.[1] Az óvilági majmok, köztük az ember egy génduplikációval nyert egy újabb csaptípust (piros), ami az érett gyümölcsök felismerése mellett a kommunikációban is szerephez jut. Az újvilági majmok nőstényeinek kétharmada trikromát.[2]

A dikromázia tudományos szempontból is fontos, mert segíti a tudományos elméletek igazolását, vagy cáfolását.

Okai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A színvakság és a dikromácia is többnyire örökletes. Kisgyermekkorban nehéz észrevenni őket, hiszen a gyermeket nem zavarják, csak már akkor, ha például színes ceruzák vagy kréták közül kell kiválasztania a helyes színűt, és erre képtelen, mert nem látja a különbséget. A színtévesztés nem kíván orvosi kezelést. Bizonyos esetekben azonban, ha szükséges, színszűrővel korrigálható.[3]

A dikromácia genetikai okokból elsősorban a férfiakat sújtja: a férfiak mintegy nyolc százaléka színtévesztő, a nők közt ez az arány csak 0,2 százalék. Ennek az az oka, hogy a szemcsapok színspecifikus festékjének génje - és ennek hibája is - az X kromoszómában öröklődik. A férfiak csak egy X nemi kromoszómával rendelkeznek, amit anyjuktól örökölnek, így az édesanya - aki nem is feltétlenül színtévesztő - közvetlenül fiai örökítheti a színtévesztő gént. A lánygyermekeknek azonban két X kromoszómájuk van. Ha ezekből csak az egyik hordozza a mutáns gént, a színtévesztés nem fejlődik ki. A mutáció eredményeként a különböző csaptípusok érzékenységi görbéje eltolódhat, vagy működésképtelenné válhatnak. A színtévesztés szerzett is lehet, betegség, vagy sérülés következménye, mint például szemhályoggyulladás, mérgezés, alkoholizmus, vagy cukorbetegség.

Fajtái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Isihara teszt különféle színlátási hibáknál.
Egészséges látásnál; deuteranopiás (fent), protanopiás és tritanopiás látásnál (lent)

A színtévesztés két fokozata a rendellenes színlátás (anomália), illetve valamelyik szín érzékelésének hiánya:

  • protanomália, illetve protanópia (vörös)
  • deuteranomália, illetve deuteranópia (zöld)
  • tritanomália, illetve tritanópia (kék)
  • tetranomália, illetve tetranópia (kék)

A színtévesztés különböző fajtái sokkal gyakoribbak a teljes színvakságnál. Általában a piros és a zöld színt keverik össze a színtévesztők. Érdekes, hogy ez a rendellenes színlátás többnyire férfiaknál fordul elő (a férfiak kb. 8%-a, a nőknek kb. 0,2%-a színtévesztő).[4] Ennek oka, hogy a humán X kromoszóma örökíti, és így a hibás X kromoszóma nem korrigálódik. A vörös és a zöld szín érzékelésének hiánya gyakrabban, a kéké ritkán öröklődik.

Aszerint, hogy valaki melyik fő színt nem érzékeli, a dikromáziának három fajtája van:

  • A leggyakoribb a zöld szín érzékelésének hiánya, a deuteranópia. A férfiak több, mint egy százalékát érinti.
  • Csaknem ennyire gyakori a protanópia, a vörös szín érzékelésének hiánya, amely minden századik férfit érint.

Ezt a két típust együtt vörös-zöld színtévesztésnek is nevezik.

  • A tritanópia, a kék szín érzékelésének hiánya százezer férfiból csak egynél fordul elő. Ez a típus súlyosabb, mint az azonos erősségű vörös-zöld színtévesztés, mert ez okozza a legtöbb színárnyalat elvesztését.

Következményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A színtévesztő emberek többsége elfogadja állapotát, és viszonylag könnyen megtanul együtt élni vele.[5] Különböző kísérletek szerint ugyanolyan esztétika alakul ki náluk is, mint a normál színlátásúaknál, vagy a tetrakromátoknál.

Vannak azonban olyan szakmák, amelyekben megkövetelik a tökéletes színlátást, így a rendellenes színlátásúak esélytelenül pályáznának ezekre a munkákra. Például a pilótáknál, a divattervezőknél, és még sok más területen a legfontosabb tényező a tökéletes látás és színérzékelés.[6] Egyes légi, vagy vízi sportokat sem űzhetnek, mivel a színeknek ott is jelentésük van. A játékokban a bábuk színe, a színes alapra, vagy képekre nyomtatott szövegek, a weblapok színösszeállítása is problémát jelent; egyes összeállításokban vibrálnak előttük a színek.[7]

A kevert színek közötti különbségtétellel is gondjuk lehet, míg egy szín különböző árnyalatait jobban érzékelik. A színek megkülönböztetésének képessége függ az adott tárgyak méretétől és a távolságuktól is;[7] például a vörös-zöld színtévesztők a távolabbi jelzőlámpák színét kevésbé ismerik fel, mint a közelebbiekét. Látásuk jobban összpontosít a formákra és a körvonalakra, mint a jó színlátásúaké. Különböző vizsgálatok szerint a vörös-zöld színtévesztők khaki szín több árnyalatát tudják megkülönböztetni, mint a jó színlátásúak,[8] ezért jobban átlátnak az álcán. Ezt egyes országok hadseregében ki is használják. Magyarországon azonban a színtévesztés kizáró ok a katonaságnál.[6] A félhomályban jobban tájékozódnak, mint a jó színlátásúak, mivel szemük kompenzációképpen több pálcikát tartalmaz.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

John Dalton 1794-ben megjelent közleménye az első, amely a színvakságot részletesen leírja, saját magán végzett megfigyelései alapján. (Azóta nevezik a vörös-zöld színvakságot daltonizmusnak.) Míg az emberek többsége a szivárvány színeiben hét színt tud megkülönböztetni, addig ő csak hármat lát, állapította meg: sárgát, kéket és ibolyát. Nappali megvilágításban számára a fű vörös, a vér fekete színűnek tűnik. Azóta sok újabb megfigyelés is igazolta, hogy a színtévesztők, sőt a színvakoknak nevezett súlyos színtévesztők is látnak színeket, de egészen másképpen, mint a jó színlátók, és általában csak kevés árnyalatot tudnak megkülönböztetni. Dalton azzal magyarázta színlátási hibáját, hogy szemének törő-közegei a spektrum vörös végében elnyelik a fényt. Később Young és Helmholtz, akik a 20. század elején felismerték, hogy a színeket három érzékelő pigment segítségével látjuk, úgy vélekedtek, hogy a színtévesztők egyik pigmentje gyengébb, vagy egyáltalán nem fejlődött ki.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Gerhard Neuweiler, Gerhard Heldmaier: Vergleichende Tierphysiologie. Bd. 1 – Neuro- und Sinnesphysiologie, Springer, München 2003, ISBN 978-3-540-44283-9, 463–473.
  2. Gerald H. Jacobs, Jeremy Nathans: Farbensinn der Primaten. In: Spektrum der Wissenschaft. Nr. 05, 2010, ISSN 0170-2971, S. 44-51.
  3. A színtévesztés javításáról - közérthetően
  4. http://canopus.mogi.bme.hu/szinlatas/pichtml/szint_gyak.htm
  5. http://drtudakozo.hu/orvosok-irtak/170-szinvak-vagy
  6. ^ a b http://www.szintevesztes.com/fogl.htm
  7. ^ a b http://www.sg.hu/listazas.php3?id=1158253739
  8. Multidimensional scaling reveals a color dimension unique to 'color-deficient' observers. - Bosten, Robinson, Jordan & Mollen, 2005

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]