Delta–3

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Delta–3 egy kétfokozatú amerikai hordozórakéta, amelyet a Boeing gyártott. Először 2000. augusztus 23-án indult sikeresen. Eddigi három indításából kettő sikertelenül végződött, a harmadikon csak egy próbaterhet vitt magával. 3800 kg-ot állíthat átmeneti geostacionárius pályára, ami kétszer több a Delta–2-nél, és 8290 kg-ot alacsony Föld körüli pályára.

Történet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1990-es években a műholdak tömege folyamatosan nőtt. Nyilvánvaló volt, hogy a Delta–2 sok terhet nem tud magával vinni. A Delta egy viszonylag összetett hordozórakéta volt, amelyet inkább rugalmasságáért és alacsony építési költségéért terveztek, mint a működési költsége miatt. Ezért fogott neki a Boeing egy erősebb és olcsóbban kezelhető rakéta fejlesztésének.

Az első indítás 1998. augusztus 27-én Cape Canaveralból kudarccal végződött, amikor a Delta–2-től kölcsönzött szoftver irányítási hibát okozott az első fokozatnál. Az irányítás elvesztése miatt a rakétát megsemmisítették. Az orrkúpban lévő Galaxy X (Hughes HS601 HP) távközlési műhold az Atlanti-óceánban végezte.

1999. május 4-én a második indítás is sikertelen volt. Repedés történt és a második fokozat idő előtt leállt. Az Orion-3 (Hughes HS601) műhold használhatatlan pályán ragadt.

A harmadik repülésen, 2000. augusztus 23-án a DM-F3-at vitte magával, amely egy HS601 távközlési műhold makettje volt és amelyet szenzorokkal láttak el a rakéta adatainak mérésére. A végső pálya valamivel kisebb volt a vártnál (26 000 km helyett 20 600 km), de a repülést sikeresnek mondhatták. Valószínűleg ez volt a Delta-3 utolsó repülése a hanyatló űripar, a korábbi két kudarc és az új Delta–4 fejlesztése miatt.

Leírás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Delta–3
Magasság: 35 méter
Átmérő: 4 méter
Tömeg: 301 450 kg
Fokozatok: 2
A Delta–3 felső fokozata

A Delta–3 a Delta–2 kerozin/oxigén első fokozatával rendelkezett. A komplex és kevésbé hatékony felső fokozatot egy fejlettebb hidrogén/oxigén fokozatra cserélték. A gyorsítórakéták nagyobbak voltak. Az új orr-részben nagyobb terhek fértek el. Az első fokozatot módosították, hogy több hajtóanyagot vigyen magával. Hosszát is lekicsinyítették, hogy nagy magasságú keresztszélben elkerüljék az irányítási problémákat.

A felső fokozat kriogén hajtóanyagát Pratt & Whitney RL10 hajtóművek használták. A folyékony hidrogén tartály 4 méter átmérőjű volt, a Space Shuttle külső hajtóanyagtartályán is alkalmazott borítás takarta, amelyet a Mitsubishi Heavy Industries gyártott. A különálló, 2,4 méter átmérőjű folyékony-oxigén tartály a korábbi típusoktól vették át. A Centaur felső fokozat RL10 hajtóművei az új RL10B–2 konfigurációban voltak.

A gyorsítórakéták Alliant GEM-46-ok voltak, más néven GEM LDXL (Large Diameter Extended Length). Hosszuk 14,7 méter, átmérőjük 1,15 méter. A Delta–2 gyorsítórakétáinak hossza 13 méter, átmérője 1 méter. Indításkor hatot gyújtanak, a többi hármat repülés közben. A Delta–3 jelzése a Delta–2 négyjegyű rendszerében 8930.

Fokozat Hajtómű Tolóerő Isp Égési idő Hajtóanyag
Gyorsító fokozat (9db) GEM 46 628,31 kN 273 mp (tengerszinten) 75 mp szilárd
Első fokozat Rocketdyne RS-27A 1085,79 kN 254 mp (tengerszinten) 320 mp LOX/Kerazin
Második fokozat (Centaur) Pratt & Whitney RL-10B 110,03 kN 462 mp 700 mp LOX/LH2

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]