Daytona 500

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Daytona 500
Helyszíne Daytona International Speedway
Első verseny 1959.
Versenytáv 500 mérföld (800 km)
Körök száma 200
A 2004-es Daytona 500 edzése

A Daytona 500 egy 200 körös, 500 mérföldes (800 km) NASCAR Nextel Cup Series verseny, amelyet minden év februárjában rendeznek meg a a floridai Daytona Beachen található Daytona International Speedwayen.

A NASCAR legfontosabb, legrangosabb, valamint a legnagyobb pénzdíjazású versenye, de a bajnoki címért folyó küzdelemben teljesen egyenértékú a többi versennyel. A szezon legelső pontversenye és emiatt is számít igen különlegesnek, hiszen más bajnokságokban és a többi nagy amerikai sportágakban (major sports) az évad végén kerülnek sorra a legnagyobb versenyek és nem a legelején. 1995 óta az Egyesült Államokban a Daytona 500 televíziós nézettsége minden más autósporténál magasabb, még a legnagyobb tradícióval bíró Indianapolis 500-at is felülmúlja e tekintetben. A versenyt úgy is nevezik, hogy a "NASCAR Super Bowl-ja" ("The Super Bowl of NASCAR") és "A nagy amerikai verseny ("The Great American Race").

Emlékezetes Daytona 500-ak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A verseny a közvetlen jogutódja azoknak a rövidebb versenyeknek, melyeket Daytona Beachen (a tengerparton) rendeztek meg. A Daytona 500-at viszont már a Daytona International Speedwayen tartják, melynek bemutatkozó versenyére 1959-ben került sor.

1959–1969[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lee Petty, a híres versenyző család alapítója – melynek leghíresebb tagja a fia, Richard – nyerte meg az első Daytona 500-at 1959. február 22-én, amikor is Johnny Beauchampot győzte le nem mindennapi körülmények között. Petty és Beauchamp éppen a célvonalnál körözte le Joe Weatherly autóját és a bírák az első ítélet szerint Beauchampot hirdették ki győztesnek a három autó közül, amelyek együtt haladtak át a kockás zászló alatt. Miután a célfotót tanulmányozták három napig, az ítéletet megváltoztatták és Petty lett a Daytona 500 hivatalos győztese.

A verseny helyszíne, a Daytona International Speedway

1970–1979[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1976-os Daytona 500-on Richard Petty vezetett az utolsó körben, amikor a hátsó egyenesen David Pearson megelőzte őt. Petty megpróbált Pearson alá kerülni, de az utolsó kanyarból kijövet nem volt már elég hely erre. A két autó ütközése azt eredményezte, hogy mindketten megpördültek és nem sokkal a célvonal előtt a belső, füves részre sodródtak. Petty nem tudott már kijönni onnan, viszont Pearson képes volt a roncsot átvezetni a célvonalon és ezzel Ő győzőtt.

Az 1979-es Daytona 500-at Donnie Allison és Cale Yarborough még mindig emlegeti. Vitatkoznak, melyikük mit tett és mit nem a verseny utolsó körében. Viszont, abban mindketten egyetértenek, hogy az a délután teljesen más volt, mint a többi. Az eset örökké vitatéma marad. Van, ami azonban nem: az 1979-es Daytona 500 a legfontosabb verseny volt a NASCAR elmúlt több mint 50 éves történelmében. 1979. február 18-a mindennél jobban beleégette az amerikai köztudatba a széria autós versenyzést, mint addig és azután bármi is.

Ez volt az első, a starttól a célig tartó, élő tévéközvetítés egy 500 mérföldes széria autós versenyről.

Donnie és Cale már csak egymás ellenfelei voltak az utolsó körben, de nekimentek egymásnak a hátsó egyenesben. A harmadik kanyarban feért véget a lökdösődés, sárban tocsogó autóval és heves vérmérsékletű bunyóval.

Donnie bátyja, Bobby egyértelműen azért szállt ki az autójából, hogy ellenőrizze, Donnie jól van-e. Tett tettet követett és hirtelen verekedni kezdett Yarborough-val. Ironikusan, Donnie, aki a baleset egyik résztvevője volt, kicsit távolabb maradt az eseményektől – az esetet megörökítő legjobb fényképen az látható, ahogy nézi Bobby-t, amint éppen Yarborough-t csépeli. Eközben, Richard Petty megszerzi a győzelmet Darrell Waltrip és A.J. Foyt előtt. Donnie Allison és Yarborough 4. és 5. lett egy kör hátránnyal.

Az 500 mérföldes verseny azokban a napokban lett igazán népszerű. Akkor még senki sem sejtette, de azon a versenyen kezdődött minden.

Ez a verseny ismertette meg azokkal az emberekkel a széria autózást, akik azelőtt még nem láttak olyat. Még fontosabb, hogy felfigyeltek a sportra olyan potenciális szponzorok, akik enélkül nem keresték volna fel a NASCAR-t. Északkelet és a Közép-Nyugat nagy részén havazott aznap és a CBS nézettsége minden várakozást megdöntött, mert emberek milliói kénytelen volt otthon ülni és bekapcsolták televízióikat. Ezeknek a számoknak nagy jelentősége volt abban, hogy az ESPN miért döntött a NASCAR közvetítések mellett a '80-as években.

1980–1989[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1988-as Daytona 500 volt a legelső verseny, ahol használták az új szűkítő lemezeket (restrictor plates), de kissé kétséges volt még a bevezetésükkor, hogy mennyire válnak majd be. A beszerelésükre azért került sor, mert a sebesség már túl magas volt a superspeedwayeken, mint ahogyan azt Bobby Allison 1987-ben bekövetkezett balesete is mutatta Talladegaban. A versenyen Bobby Allison a célegyenesben előzte meg fiát, Davey Allisont a győzelemért, így családi ünneplést rendezhettek a verseny végén. Bobby lett a legidősebb versenyző, aki Daytona 500-at tudott nyerni. A verseny Richard Petty megpördülése miatt is emlékezetes maradt: az autója a levegőbe emelkedett, majd ledarált egy hosszú darabot a védőkerítésből, ahogy az autója az orrán pörgöztt, mielőtt megállt volna. Ezután az autóját majdnem a felénél kettévágta az A.J. Foyttal való ütközés és Brett Bodine is eltalálta őt. Petty komolyabb sérülés nélkül szállt ki az autójából.

Az 1989-es Daytona 500-at Darrell Waltrip nyerte meg. Élete első Daytona 500 győzelmét tizenkét kísérlet előzte meg. A közönség hangosan éltette a verseny utáni interjú során a felszabadult, szinte már gyermeki érzelmeit, amint azt kiabálta: "I won the Daytona 500! I won the Daytona 500!" – megfejelve azt egy mára kissé rossz hírűvé vált tánccal.

1990–1999[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1990-es Daytona 500 egyik főszereplője Dale Earnhardt volt. Sokszor állt már közel a Daytona 500 győzelemhez, de aznap úgy tűnt, végre haza viheti a kockás zászlót. A 193. körben Geoff Bodine megpördült az egyes kanyarban, amely a harmadik és egyben utolsó sárga zászlót (caution) eredményezte a versenyen. Mindenki kiment a pitbe, kivéve Derrike Cope-ot, aki a pályán maradt továbbra is. A 195. körben újraindították a futamot és Earnhardt hamar visszavette a vezetés és megtartotta azt egészen az utolsó körig. Ott a hátsó egyenesben egy fém alkatrész esett ki Rick Wilson autójából, amikor a motorja feladta a küzdelmet. Earnhardt áthajtott azon, ami egy jobb hátsó deffekthez vezetett. Lelassunt és Cope elhúzott mellette, ezzel megnyerbe élete első NASCAR Winston Cup versenyét (ma már Nextel Cup). Ez volt az első a két Cup karrier győzelméből a viszonylag ismeretlen pilótának (mindkettőt az 1990-es szezonban szerezte).

Az 1998-as Daytona 500 Dale Earnhardt győzelméről lett híres, aki húsz év próbálkozás után végre nyerni tudott ezen a versenyen. Earnhardt gyakran autózott a legjobb tízben, de a Daytona 500 trófea valahogy mindig kicsúszott a kezei közül. Earnhardt autója a diadal után lassan végig gurult a pit roadon és fogadta az elismerő pacsikat, minden csapat kiküldte az embereit, hogy gratulálhassanak neki. A karrirének és hagyatékának ezt a meghatározó pillanatát mindenki megünnepelte, függetlenül attól, hogy Earnhardt-drukker volt-e vagy sem.

2000 után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 2001-es Daytona 500 volt a legsötétebb nap a Daytona 500-ak történelmében. Az utolsó kanyarban több autó összeütközött és a NASCAR szupersztár, Dale Earnhardt életét vesztette a balesetben.

A 2002-es Daytona 500-on Sterling Marlin küzdött Jeff Gordonnal a vezetését. Gordon megpördült és ezzel egy nagy balesetet okozott. A NASCAR a piros zászlót léptette érvénybe (megállították a versenyt) és az autókat a hátsó egyenesben várakoztatták. Marlin ekkor kipattant az autójából és megpróbálta az ütközés során megsérült jobb első sárvédőjét elhúzni a keréktől. A piros zászló alatt senki sem végezhet javításokat az autón (még a garázsban dolgozó szerelőknek is fel kell függeszteniük mindenfajta tevékenységet), így Marlint az első pozícióból néhány körrel a verseny vége előtt büntetésből a sor végére küldték. A trófea szinte Ward Burton ölébe hullott.

A kvalifikáció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

"A nagy amerikai versenyre" a kvalifikációs procedúra is különleges. A legjobb 35 csapatnak az előző évi tulajdonosi ponttáblázat (owner points) alapján biztos az indulása, míg a többiek a hagyományos kvalifikáción és a két kvalifikációs versenyen (Gatorade Duel 1-2) harcolhatják ki az indulás jogát.

A hagyományos kvalifikáció, amit vasárnap (egy héttel a verseny előtt) tartanak, a két kvalifikációs verseny sorrendjét (line up) határozza meg, méghozzá úgy, hogy az első versenyen a belső (inside line), a másodikon meg a külső (outside line) sor indul. Továbbá biztossá válik még az első (pole position) és a második rajtpozíció, valamint a legjobb 35-ön kívül még négyen biztosítani tudják az indulásukat a Daytona 500-ra.

A csütörtökön megrendezett kvalifikációs verseny (1959-1967-ig 100-100 mérföldesek; 1969-2004-ig 125-125 mérföldesek; 2004-től 150-150 mérföldesek) végeredménye alapján a megmaradó négy szabad helyet, valamint a rajtpozíciókat is elfoglalják és ezzel véglegessé válik a Daytona 500 rajtsorrendje (line up).

A volt Cup bajnokoknak (ha többen pályáznak erre a helyre, akkor a legutóbbi bajnoké az elsőbbség) természetesen ebben, az egyedi lebonyolítási rendszerben is fenntartják a 43. rajtpozíciót (Champions provisional).

Televízió[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Daytona 500 volt a legelső 500 mérföldes autóverseny, amelyet az elejétől a végéig élőben sugároztak, amikor azt a CBS csatorna 1979-ben adására tűzte. Ez az adó egészen 2000-ig közvetítette a NASCAR versenyeket. 2001-től a jogok a FOX és az NBC csatornák között oszlanak meg és az utóbbi hat évben 2,48 milliárd dolláros televíziós szerződést kötöttek meg a NASCAR-ral.

A FOX 2007-től egyedüli jogosult lesz a közvetítésekre a NASCAR új csomagja értelmében.

Melléktermékeként annak, hogy a pályát 1998-ban ellátták világítással és a 2001-es új televíziós csomagnak a versenyek rajtjait későbbi időpontra tudták tolni. 1979-től 2000-ig a zöld zászlót délután negyed egykor lengették meg a keleti-parti idő szerint. Ezt az időpontot délután fél háromra módosították a Nyugati-Parton élőknek kedvezve ezzel. A 2005-ös Daytona 500 naplementében ért véget, először a történelmében és a 2006-os verseny már majdnem teljes sötétségben fejeződött be. Az est leszálltával a pálya körülményei megváltoznak és ez a csapatoknak újabb kihívás az autók beállításaival kapcsolatban az utolsó kiállások alkalmával.

1986-ban a Daytona 500-on a Challenger űrrepülőgép katasztrófájában elhunyt hősökre emlékeztek, közülük is a legismertebb Christa McAuliffe volt, aki az első tanárként járhatott volna az űrben, de a robbanásban tragikusan Ő is az életét vesztette. Tizenhét évvel később, a 2003-as Daytona 500-on a Columbia űrrepülőgép balesetének áldozatai előtt tisztelegtek a versenyzők és a csapatok az autóikon elhelyezett matricákkal, melyek az örök és tiszteletteljes emlék szimbólumaiként kísérték végig a versenyt.

A Daytona 500 győztesei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Év Versenyző Rajtszám Autó Start Vezetett körök száma Pénzdíj Átlagsebesség (mérföld)
1959. Lee Petty 42 Oldsmobile 15. 38 $19,050 135,521
1960. Robert G. "Junior" Johnson 27 Chevrolet 9. 67 $19,600 124,740
1961. Marvin Panch 20 Pontiac 4. 13 $21,050 149,601
1962. Edward G. "Fireball" Roberts 22 Pontiac 1. 144 $24,190 152,529
1963. DeWayne L. "Tiny" Lund 21 Ford 12. 127 $24,550 151,566
1964. Richard Petty 43 Plymouth 2. 184 $33,300 154,334
1965. Fred Lorenzen 28 Ford 4. 25/129 $27,100 141,539*
1966. Richard Petty (2) 43 Plymouth 1. 108/198 $28,150 160,927*
1967. Mario Andretti 11 Ford 12. 112 $48,900 146,926
1968. Cale Yarborough 21 Mercury 1. 76 $47,250 143,251
1969. LeeRoy Yarbrough 98 Ford 19. 18 $38,950 157,950
1970. Pete Hamilton 40 Plymouth 9. 13 $44,850 149,601
1971. Richard Petty (3) 43 Plymouth 5. 70 $45,450 144,462
1972. A. J. Foyt 21 Mercury 2. 167 $44,600 161,550
1973. Richard Petty (4) 43 Dodge 7. 17 $36,100 157,205
1974. Richard Petty (5) 43 Dodge 2. 73/180 $39,650 140,894*
1975. Benny Parsons 72 Chevrolet 32. 4 $43,905 153,649
1976. David Pearson 21 Mercury 7. 37 $46,800 152,181
1977. Cale Yarborough (2) 11 Chevrolet 4. 137 $63,700 153,218
1978. Bobby Allison 15 Ford 33. 28 $56,300 159,730
1979. Richard Petty (6) 43 Oldsmobile 13. 12 $73,900 143,977
1980. Buddy Baker 28 Oldsmobile 1. 143 $102,175 177,602
1981. Richard Petty (7) 43 Buick 8. 26 $90,575 169,651
1982. Bobby Allison (2) 88 Buick 7. 147 $120,360 153,991
1983. Cale Yarborough (3) 28 Pontiac 8. 23 $119,600 155,979
1984. Cale Yarborough (4) 28 Chevrolet 1. 89 $160,300 150,994
1985. Bill Elliott 9 Ford 1. 136 $185,500 172,265
1986. Geoff Bodine 5 Chevrolet 2. 101 $192,715 148,124
1987. Bill Elliott (2) 9 Ford 1. 104 $204,150 176,263
1988. Bobby Allison (3) 12 Buick 3. 70 $202,940 137,531
1989. Darrell Waltrip 17 Chevrolet 2. 25 $184,900 148,466
1990. Derrike Cope 10 Chevrolet 12. 5 $188,150 165,761
1991. Ernie Irvan 4 Chevrolet 2. 29 $233,000 148,148
1992. Davey Allison 28 Ford 6. 127 $244,050 160,256
1993. Dale Jarrett 18 Chevrolet 2. 8 $238,200 154,972
1994. Sterling Marlin 4 Chevrolet 4. 30 $258,275 156,931
1995. Sterling Marlin (2) 4 Chevrolet 3. 105 $300,460 141,710
1996. Dale Jarrett (2) 88 Ford 7. 40 $360,775 154,308
1997. Jeff Gordon 24 Chevrolet 6. 40 $377,410 148,295
1998. Dale Earnhardt 3 Chevrolet 4. 105 $1 059 805 172,712
1999. Jeff Gordon (2) 24 Chevrolet 1. 15 $1 172 246 161,551
2000. Dale Jarrett (3) 88 Ford 1. 87 $1 277 975 155,669
2001. Michael Waltrip 15 Chevrolet 19. 23 $1 331 185 161,783
2002. Ward Burton 22 Dodge 19. 5 $1 409 017 130,810
2003. Michael Waltrip (2) 15 Chevrolet 4. 68/109 $1 419 406 133,870*
2004. Dale Earnhardt, Jr. 8 Chevrolet 3. 59 $1 495 070 156,341
2005. Jeff Gordon (3) 24 Chevrolet 15. 28/203 $1 497 150 135,173*
2006. Jimmie Johnson 48 Chevrolet 9. 24/203 $1 505 120 142,734*
2007 Kevin Harvick 29 Chevrolet 34. 4/202 $1 510 469 149,333*
2008 Ryan Newman 12 Dodge 7. 8/200 $1,506,045 152,672
2009 Matt Kenseth 17 Ford 39. 7/152 $1,536,388 132,816*
2010 Jamie McMurray 1 Chevrolet 13. 2/152 $1,508,449 137,284*
2011 Trevor Bayne 21 Ford 32. 6/152 $1,463,813 130,326*
2012 Matt Kenseth (2) 17. Ford 16. 50/202 $1.589.387 140,256*

*Minden verseny 500 mérföldes (200 kör) volt, kivéve ezek:

  • 1965.: 322,5 mérföld (129 kör) eső miatt,
  • 1966.: 495 mérföld (198 kör) eső miatt,
  • 1974.: 450 mérföld (180 kör) áramkimaradás miatt,
  • 2003.: 272,5 mérföld (109 kör) eső miatt,
  • 2005. és 2006.: 507,5 mérföld (203 kör) a "caution" szabály miatt.
  • 2007.: 505 mérföld (202 kör) a "caution" szabály miatt.
  • 2009.: 380 mérföld (152 kör) eső miatt.
  • 2010.: 520 mérföld (208 kör) a "caution" szabály miatt.
  • 2011.: 520 mérföld (208 kör) a "caution" szabály miatt.
  • 2012.: 505 mérföld (202 kör) a "caution" szabály miatt. Az eredeti futam időpontja február 27-én eső miatt csúszott, estére halasztották. Az első éjszakai verseny kedden (február 28) reggel fejeződött be.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Daytona International Speedway hivatalos honlapja Az 1990-ben forgatott Mint a villám című amerikai kalandfilm egy az egyben a NASCAR versenysorozat futamairól, és a végső, Daytona 500-as autóversenyről szól.