David Hunter Hubel

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

David Hunter Hubel (Windsor, Kanada, 1926. február 27. – Lincoln, Maryland, 2013. szeptember 22.) Nobel-díjas amerikai neurológus.

Életrajza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hubel a kanadai Windsorban született 1926-ban, amerikai szülők gyermekeként. Apai nagyapja gyerekként kivándorolt az USÁ-ba, Nördlingen bajor városból. 1929-ben családja elköltözött Montrealba, ahol tanulmányi idejét töltötte. Hattól tizennyolc éves koráig a Strathcona Academyre járt, Outremontban, Quebecről azt mondta: „Sokkal tartozom az ott levő kiváló tanároknak, különösen Julia Bradshaw-nak, az elkötelezett, élénk történelemtanárnak, emlékezetes ír vérmérséklettel, aki ráébresztett engem annak a lehetőségére, hogy megtudjam, hogyan lehet írni olvashatóan angolul.”

Matematikát és fizikát tanult a McGill Universityn, azután orvosi egyetemre iratkozott be ugyanott. 1954-ben lépéseket tett az Egyesült Államokba, hogy dolgozzon Johns Hopkins University Schoolnál Medicine segédként, aki lakik Neurologyben. Őt később felvázolta a hadsereg és szolgálták Walter Reed Hospitalnél. Ott elkezdett felvenni az alvás elsődleges vizuális kérgéből és macskákat kelt fel. Walter Reednél Stoner-Mudge lakkból és wolframból találta fel a modern fémmicroelectrode-ot, és a modern hidraulikus microdrive, amiért neki kezdetleges gépészeket kellett megtanulnia, képességek, hogy teremjenek. 1958-ban elköltözött Johns Hopkinsba és elkezdte az együttműködéseit Wiesellel, és tájolásszelektivitást fedezett fel és columnar szervezet vizuális kéregben. Egy évvel később csatlakozott a Harvard University karához.

Munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

David Hunter Hubel nyugalmazott neurobiológiai professzora a Harvard Orvosi Karának. Torsten Wiesellel Nobel-díjat kaptak 1981-ben a fiziológiában és az orvostudományban tett felvedezéseikért. a díjat megosztották Roger W Sperryvel az agyféltekékkel kapcsolatos független kutatásáért. 1978-ban Hubelnek és Wieselnek ítélték a Louisa Gross Horwitz Díjat a Columbia Egytemtől.

A Nobel-díj előzményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az amerikai David Hubel és a svéd Torsten Wiesel 40 évvel ezelőtt újszülött macskák egyik szemét tartósan letakarta, aminek az lett a következménye, hogy az állatok három hónap elteltével erre a szemükre végérvényesen elvesztették látásukat. Ez a kísérlet egyértelműen bizonyította, hogy az agynak bizonyos külső hatásokra is szüksége van ahhoz, hogy a szem és a látásközpont közötti kapcsolat, azaz a megfelelő idegsejtek, neuronok kialakuljanak. Kutatásaik szerint a látás (látókéreg) működése megreked, ha a korai szakaszban a látási ingerek nincsenek jelen. Az embernél azonban nagyon kevés olyan funkció van, ami csak és kizárólag egy adott életszakaszban fejlődhet ki optimálisan vagy elég jól. [1]

A Nobel-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A látókéreg az agynak az a területe, amely a szemből érkező ingerek feldolgozásáért felelős. Ezt a területet már régóta tanulmányozzák, köztük David Hubel (amerikai orvos) és Torsten Wiesel (svéd fiziológus). Az ő kísérleteik mutatták meg, hogy a látókéreg idegsejtjei hogyan reagálnak a különböző vizuális ingerekre. (3.) David Hunter Hubelt és Wieselt (1968) tekintjük az egysejtes vizsgálatok úttörőinek, 1978-ban Wieselnek és Hubelnek ítélték a Louisa Gross Horwitz Díjat a Columbia Egyetemtől. Majd kutatásaikért 1981-ben megosztott Nobel-díjat kaptak. Hubel és Wiesel háromfajta sejtet azonosított a látókéregben, amelyek megkülönböztetése azon alapul, hogy milyen vonásokkal rendelkező ingerekre válaszolnak leginkább. Az egyszerű sejtek akkor válaszolnak, ha receptív mezőjükbe egyenesek vetülnek (pl. egy vékony vonal vagy a sötét és világos területeket elválasztó éles határ). A legnagyobb választ a függőleges egyenes váltja ki, és a válasz erőssége úgy csökken, ahogy az irány az optimálistól eltér. Más egyszerű sejtek más irányokra és helyzetekre vannak hangolva. A komplex sejtek is egy bizonyos irányú élre érzékenyek, de nem igénylik, hogy az inger egy megadott helyen legyen a receptív mezőn belül. Egy komplex sejt a receptív mezőben bárhol megjelenő ingerre válaszol, és folyamatosan aktív, míg az inger a receptív mezőn keresztülhalad. A hiperkomplex sejtek viszont nemcsak az inger irányát követelik meg, hanem a hosszúságát is. Ha az inger az optimálisnál hosszabb, a válasz csökken, és teljesen meg is szűnhet. Hubel és Wiesel eredeti beszámolói óta a kutatók olyan sejteket is találtak, amelyek a vonalakon és az éleken kívül más formákra is válaszolnak, például meghatározott hosszúságú sarkokra és szögekre érzékeny hiperkomplex sejteket (DeValois és DeValois, 1980; Shapley és Lennie, 1985). [2]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. http://www.tanulasmodszertan.hu/tanulmanyok/felnottkori_diszlexia.htm
  2. Atkinson, H., & Smith, N. (2005). A viselkedés idegi alapjai. Pszichológia. (pp. 187). Budapest, MO: Osiris Kiadó.

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a David H. Hubel című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.