Csehszlovák emigráns kormány

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Prozatímní státní zřízení československé
Emigráns csehszlovák kormány (Emigráns kormány)
1939 – 1945
Prozatímní státní zřízení československéEmigráns csehszlovák kormány zászlaja
Prozatímní státní zřízení československé
Emigráns csehszlovák kormány zászlaja
Prozatímní státní zřízení československéEmigráns csehszlovák kormány címere
Prozatímní státní zřízení československé
Emigráns csehszlovák kormány címere
Csehszlovákia térképe (1945 – 1992)
Csehszlovákia térképe (1945 – 1992)
Mottó: „Pravda vítězí” (cseh: Az igazság győzedelmeskedik)
Általános adatok
Fővárosa Prága, majd London
Hivatalos nyelvek cseh
Kormányzat
Államforma köztársaság
Államfő Edvard Beneš
Kormányfő Ján Šrámek
Elődállam
Utódállam
 Csehszlovákia
Csehszlovákia 

A csehszlovák emigráns kormány (másik változata „ideiglenes csehszlovák kormány") elnevezést a második világháború során brit kormány kezdte használni a csehszlovák Nemzeti Felszabadítási Bizottsággal kapcsolatban, hogy diplomáciai elismerést biztosítson a Csehszlovákia felszabadításáért küzdő mozgalomnak. Az elnevezést hamarosan Nagy-Britannia szövetségesei is átvették és a bizottságot a nácik által megszállt Csehszlovákia ideiglenes kormányának tekintették.

A bizottságot Edvard Beneš köztársasági elnök hozta létre 1939. októberében, Párizsban.[1] Mivel a francia kormánnyal sikertelen tárgyalásokat folytattak a diplomáciai státusz elnyeréséért, és mivel 1940. májusában a németek megindították Franciaország elfoglalására irányuló hadjáratukat, Beneš úgy határozott, hogy Londonba telepíti át a bizottságot. Innen London bombázása elől 1941-ben Buckinghamshire-ben található Aston Abbots-ba települtek át és itt működtek a háború végéig.[2]

A második világháború alatt az emigráns kormányt ismerték el a szövetségesek Csehszlovákia hivatalos kormányának, amely az ország felszabadításáért, a müncheni egyezmény következtében elvesztett területek visszaszerzéséért és az 1937-es határok visszaállításáért küzdött. Éppen ezért azok az országok, amelyek diplomáciai kapcsolatot létesítettek a bizottsággal, az 1918-ban megalapított első Csehszlovák Köztársaság jogutódjának tekintették.

Bizottságból kormány[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Edvard Beneš államfő

Az első köztársaság feldarabolását lehetővé tévő müncheni egyezmény aláírása után, amely Szudétavidék-et Németországnak ítélte, Edvard Beneš köztársasági elnök úgy ítélte meg, hogy a köztársaság bukása fait accompli és lemondott tisztségéről. Először az Amerikai Egyesült Államokba, a University of Chicago-n kialakult közösségbe menekült, amely elődjét, Tomáš Masaryk-ot is támogatta.[3] Amerikai tartózkodása során azonban folyamatosan biztatták, hogy térjen vissza Európába és alakítson egy ellenkormányt a nácikkal együttműködő cseh kormány ellenében. Beneš ezért Párizsba utazott korábbi kormányának számos tagjával. Miután a második világháborús harccselekmények ténylegesen megkezdődtek Lengyelország lerohanásával, a csoport felvette a Cseh Nemzeti Bizottság („Československý národní výbor”) és rögvest erőfeszítéseket tett arra, hogy Csehszlovákia emigráns kormányának elismerjék. 1939. végére mind Franciaország, mind Nagy-Britannia elismerte a bizottság fennhatóságát arra, hogy nemzetközi szerződéseket kössön – az előbbi november 13-án, az utóbbi 1939. december 20-án[4] - de nem ismerték még el, hogy azokat Csehszlovákia hivatalos képviselőjeként kötötték.

A francia kormány jelentette a legnagyobb akadályt a bizottság diplomáciai elismerése előtt. Édouard Daladier kormánya ambivalens politikát folytatott Csehszlovákiával és a bizottsággal szemben – bár úgy vélték, hogy a Hitlerrel való tárgyalások nem akadályozhatják meg a háború kitörését, mégis követték a brit miniszterelnök, Neville Chamberlain tárgyalásos stratégiáját. Miután Németország lerohanta Lengyelországot, a francia kormány még mindig nem döntötte el, hogy a nácik vagy a szovjetek jelentik a nagyobb fenyegetés. Ugyanígy, a francia kormány hivatalosan elismerte a bizottság működését, de nem tettek semmilyen lépést a bizottság vagy Beneš diplomáciai státuszának megítélése felé és a háború utáni Csehországgal kapcsolatban több opciót is elképzelhetőnek tartottak.

Ennek egyik oka a nácik által létrehozott, független Szlovákia (1939–1945) volt – a francia kormány joggal gondolta, hogy Beneš és a bizottság nem képviseli teljes mértékben a korábbi Csehszlovákiát. A francia kormány diplomáciája ezért igyekezett elkerülni, hogy Beneš és az első Köztársaság visszaállításának ügye mellett elkötelezze magát.[4] Mivel azonban Beneš volt az emigrációba menekült csehek, és ami még fontosabb, a cseh hadsereg volt katonáinak elismert vezetője, végül mégis a franciák voltak, akik az első hivatalos, kormányközi szerződést megkötötték a bizottsággal. Az 1939. október 2-án aláírt dokumentum engedélyezte a cseh hadsereg újjáalakítását francia földön.[4] Ennek eredményeként a cseh hadsereg I. hadosztályának egységei a francia csapatokkal együtt harcoltak 1940. májusában a németek ellen.

Végeredményben a franciaországi hadjárat (Fall Gelb) során elszenvedett szövetséges vereség járult hozzá a bizottság és Beneš ambícióinak beteljesüléséhez. Neville Chamberlain bukása és a francia Harmadik Köztársaság kapitulációja után Beneš elérkezettnek látta az időt, hogy Londonba települjön, míg az újonnan megválasztott brit miniszterelnök, Winston Churchill sokkal tisztább álláspontot képviselt a cseh kérdésben, mint elődei. Churchill azonnal elismerte Beneš-t, mint az emigráns cseh kormány képviselőjét - bár hivatalosan nem ismerte el, hogy az Első Köztársaság kormányának jogutóda lenne. Éppen ezért a bizottság 1941 áprilisában további nyomást gyakorolt a britekre, és 18-án egy levelet küldtek a brit kormánynak, amelyben azt kérvényezték, hogy minden további egyezményt "csakúgy, mint 1938 szeptembere előtt, a Csehszlovák Köztársaság nevében írhasson alá". A brit külügyminiszter, Anthony Eden 1941. július 18-án járult hozzá ehhez.[5]

Az Egyesült Államok és a Szovjetunió egy évvel később ugyanígy rákényszerültek, hogy elismerjék Beneš-t és az emigráns kormányt, miután Szlovákia mindkét országnak hadat üzent. Miután a pozsonyi szlovák kormány a nácik rendíthetetlen szövetségese volt és megszakított minden kapcsolatot a nagyhatalmakkal, az egyetlen diplomáciai lehetőség az volt, hogy az emigráns kormánnyal felvegyék a hivatalos kapcsolatokat.

Most már csak Beneš másik célkitűzését kellett elérni, vagyis hogy a nagyhatalmak az emigráns kormányt az első köztársaság jogutódjának ismerjék el. Erre 1942 tavaszáig kellett várni, amikor hat hónapi tervezés után, 1942. május 27-én Prágában a SOE által kiképzett két ügynök, Jozef Gabčík és Jan Kubiš cseh felkelők meggyilkolták Reinhard Heydrich-t, a Cseh-Morva Protektorátus vezetőjét. Megtorlásul a nácik ezreket végeztek ki Csehszlovákiában, de az angol és a francia kormány hivatalosan is felmondta a müncheni egyezményt és de jure elismerte a Beneš-kormányt, mint az első köztársaság hivatalos jogutódját.

Az emigráns kormány tervei a háború utáni időszakra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A müncheni egyezményt és Csehszlovákia feldarabolását a Szudétavidéken élő német kisebbség nevében kényszerítették ki a nyugati nagyhatalmak és Németország, ezért a háború utolsó éveiben Beneš terveket dolgozott ki a német kisebbség kérdésének megoldására. A szövetséges nagyhatalmak jóváhagyásával kidolgozta a háború utáni népességcsere megoldását.

Emellett, mivel 1938-ban úgy érezte, hogy a nyugati nagyhatalmak cserben hagyták, Beneš eltökélte magát, hogy szorosabb kapcsolatokat fog kiépíteni Lengyelországgal és a Szovjetunióval, hogy bármilyen jövőbeni német agresszió ellen megvédje Csehországot. A szovjetek azonban elleneztek egy háromoldalú csehszlovák-lengyel-szovjet egyezményt és ezért 1943 decemberében Beneš csak a Szovjetunióval kötött szerződést.

A háború után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Beneš részben azért is törekedett baráti viszonyt fenntartani a Szovjetunióval, hogy elejét vegye a kommunista hatalomátvételnek a háború után. Emellett igyekezett bevonni az Egyesült Királyságban élő cseh kommunista emigránsokat is a kormány tevékenységébe és olyan messzemenő engedményeket tett, mint a nehézipar államosítása vagy helyi népi bizottságok megalakítása a háború után. 1945 márciusában kormányzati szerepet adott számos, Moszkvában élő cseh kommunista politikusnak.

A cseh nemzeti bizottság tagjai (1939. november 17.)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Elnök - Dr. Eduard Beneš
  • Miniszterelnök - Jan Šrámek
  • Sergej Ingr tábornok
  • Rudolf Viest tábornok
  • Dr. Štefan Osuský
  • Eduard Outrata
  • Hubert Ripka
  • Juraj Slávik

A Winston Churchill által elismert első emigráns kormány tagjai (1940. július 21.)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Elnök - Dr. Eduard Beneš
  • Miniszterelnök - Jan Sramek
  • Külügyminiszter - Jan Masaryk
  • Belügyminiszter - Juraj Slávik
  • Pénzügyminiszter - Eduard Outrata
  • Honvédelmi miniszter - Sergei Ingr tábornok
  • Gazdasági miniszter - Jaromír Nečas
  • Szociális miniszter - Frantisek Nemec
  • Államminiszter - Jan Bečka

Anthony Eden brit külügyminiszter által elismert hivatalos emigráns kormány tagjai (1941. július 18.)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Elnök - Dr. Eduard Beneš
  • Miniszterelnök - Jan Sramek
  • Külügyminiszter - Jan Masaryk
  • Belügyminiszter - Juraj Slávik
  • Pénzügyminiszter - Eduard Outrata
  • Honvédelmi miniszter - Sergei Ingr tábornok
  • Gazdasági miniszter - Jaromír Nečas
  • Államminiszter - Jan Bečka, Hubert Ripka, Rudolf Viest tábornok, Ján Lichner, Jaroslav Stransky

Az amerikai és a szovjet kormány által elismert cseh emigráns kormány tagjai (1942. november 12.)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Elnök - Dr. Eduard Beneš
  • Miniszterelnök - Jan Sramek
  • Külügyminiszter - Jan Masaryk
  • Belügyminiszter - Juraj Slávik
  • Igazságügyminiszter - Jaroslav Stránský
  • Pénzügyminiszter - Ladislav Karel Feierabend
  • Honvédelmi miniszter - Sergei Ingr tábornok
  • Gazdasági miniszter - Jaromír Nečas
  • Szociális miniszter - Ján Bečko
  • Mezőgazdasági és közmunkaügyi minister - Jan Lichner
  • Ipari, kereskedelmi és külkereskedelmi minister - František Němec
  • Államminiszter - Hubert Ripka, Rudolf Viest tábornok

A felszabadulás utáni első csehszlovák kormány tagjai (1945. április 4.)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Elnök - Dr. Eduard Beneš
  • Miniszterelnök - Zdeněk Feirlinger
  • Miniszterelnök-helyettesek - Josef David, Klement Gottwald, Viliam Široký, Jan Šrámek, Ján Ursíny
  • Külügyminiszter - Jan Masaryk
  • Honvédelmi miniszter - Ludvík Svoboda tábornok
  • Külkereskedelmi miniszter - Hubert Ripka
  • Belügyminiszter - Václav Nosek
  • Pénzügyminiszter - Vavro Šrobár
  • Oktatási miniszter - Zdeněk Nejedly
  • Igazságügyminiszter - Jaroslav Stransky
  • Tájékoztatási miniszter - Václav Kopecký
  • Ipari miniszter - Bohumil Laušman
  • Mezőgazdasági miniszter - Július ĎuriŠ
  • Belkereskedelmi miniszter - Ivan Pietor
  • Közlekedési miniszter - Antonin Hasal tábornok
  • Postaügyi miniszter - Franz Hall
  • Munkaügyi és szociális miniszter - Dr. Joseph Soltész
  • Egészségügyi miniszter - Adolf Procházka
  • Táplálkozási miniszter - Vaclav Majer

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Crampton, R. J. Eastern Europe in the Twentieth Century — and after. Routledge. 1997.
  2. Kenety, Brian. "Unearthing 'The Czech connection in WW II-era Buckinghamshire". Radio Praha. August 5, 2005.
  3. Encyclopedia of World Biography entry
  4. ^ a b c [Musil, Jírí. The End of Czechoslovakia. Central European University Press. 2000. 181-186.
  5. Talmon, Stefan. Recognition of Governments in International Law with particular reference to governments in exile. Oxford University Press. 1998. 119.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

<fordítás|en|Czechoslovak government-in-exile>

  • Neil Rees "The Secret History of The Czech Connection - The Czechoslovak Government in Exile in London and Buckinghamshire" compiled by Neil Rees, England, 2005. ISBN 0-9550883-0-5.