Családfa-modell (nyelvészet)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Családfa-modellnek nevezzük a nyelvészetben a 19. század közepén August Schleicher által kifejlesztett rendszert, mely abból indul ki, hogy a nyelvek fejlődése az evolúció biológiai folyamatára analóg módon leírható. A nyelvek viszonya és egymásra hatása ennek értelmében szintén egyfajta evolúciót mutat, mely változások egy családfa-modellel ábrázolhatók. Schleicher elméletének alátámasztásra – többek között – az indogermán (vagy indoeurópai) nyelvek családfáját szerkesztette meg.

A családfa- modell egy hierarchikus modell, melyben a kifejlődött nyelv az ősével rokonságban áll. Az újlatin nyelvek eszerint a latinból fejlődtek ki, a latin pedig az italikus nyelvek egyik „utóda”, mely utóbbi pedig az indogermán nyelvcsaládból fejlődött ki. A családfa-modellt ma elsősorban nyelvek közötti rokonság és csoportosítások szemléltetésére használják.

A nyelvek összehasonlításával felismerhetők a nyelvek közötti rokonsági fokozatok.

A családfa-modell elmélete feltételezi, hogy a nyelvek egy tőről fakadnak, azaz létezhetett egy közös ősnyelv. Erre utalnak az alapszókincs egyes jelenségei, ill. genetikai kutatások is. A közös ősnyelv létét azonban még nem sikerült egyértelműen bebizonyítani.