Családfamodell (nyelvészet)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Családfa-modell (nyelvészet) szócikkből átirányítva)

Családfamodellnek nevezzük a nyelvészetben a 19. század közepén August Schleicher által kifejlesztett rendszert, mely abból indul ki, hogy a nyelvek fejlődése az evolúció biológiai folyamatával analóg módon leírható. A nyelvek viszonya és egymásra hatása ennek értelmében szintén egyfajta evolúciót mutat, mely változások egy családfamodellel ábrázolhatók. Schleicher elméletének alátámasztásra – többek között – az indogermán (vagy indoeurópai) nyelvek családfáját szerkesztette meg.

A családfamodell egy hierarchikus modell, melyben a kifejlődött nyelv az ősével rokonságban áll. Az újlatin nyelvek eszerint a latinból fejlődtek ki, a latin pedig az italikus nyelvek egyik „utóda”, mely utóbbi pedig az indogermán nyelvcsaládból fejlődött ki. A családfamodellt ma elsősorban nyelvek közötti rokonság és csoportosítások szemléltetésére használják.

A nyelvek összehasonlításával felismerhetők a nyelvek közötti rokonsági fokozatok.

A családfamodell elmélete feltételezi, hogy a nyelvek egy tőről fakadnak, azaz létezhetett egy közös ősnyelv. Erre utalnak az alapszókincs egyes jelenségei, ill. genetikai kutatások is. A közös ősnyelv létét azonban még nem sikerült egyértelműen bebizonyítani.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]