Claude de Guise

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Claude de Guise
Claude of Lorraine.JPG
Claude, Guise első hercegének portréja
Született
1496. október 20.
Elhunyt
1550. április 12. (53 évesen)
Gyermekei Lotaringiai Mária skót királyné
François de Guise
Charles de Guise
II. Claude d’Aumale
Louis de Guise sens-i érsek
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Claude de Guise témájú médiaállományokat.

Claude de Guise, másképp Claude de Lorraine (Condé, 1496. október 20.Joinville, 1550. április 12.) Guise grófja, később első hercege, Aumale grófja, majd hercege, Mayenne bárója, később márkija, Elbeuf bárója, Joinville hűbérura, Franciaország fővadászmestere, pair (főrendi rang), a 16. század első felének jeles hadvezére és a később nagy befolyásra szert tett Guise-ház alapítója volt.

Származása, ifjúsága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. René lotaringiai herceg és Philippe de Gueldre második, felnőtt kort megért fia volt. Neveltetéséről Thomas von Pafenhofen és Euvrard de Dommartin, a Vogézek régiójának baillija gondoskodott. René herceg 1508-ban halt meg, tizenkét éves másodszülöttje ekkor Joinville, Mayenne, Elbeuf, Harcourt és Boves uradalmait, azaz összes franciaországi birtokát örökölte. Joinville-i bárósága együtt járt a champagne-i örökös sénéchali címmel.

Végül édesanyja vezette be XII. Lajos királyi udvarába – az uralkodó még 1506-ban „honosította”, ugyanis a lotharinigiai hercegség mind a Francia Királyság, mind a Német–római Császárság hűbérese volt, így bizonyos tekintetben „idegenként” kezelték Párizsban. 1513-ban vette feleségül Antoinette de Bourbon-Vendôme-ot, François de Bourbon-Vendôme gróf és Marie de Luxembourg lányát.

Katonai karrierje[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ifjú nemes Angoulême hasonló korosztályba tartozó grófjával ápolt különösen jó viszonyt, aminek meg is lett a gyümölcse, amint az 1515-ben I. Ferenc néven elfoglalta a trónt. Claude pohárnok és a királyi tanács tagja lett, majd fivéreivel, Antoine lotaringiai herceggel és Jean de Lorraine metzi püspökkel az oldalán csatlakozott az ifjú királyhoz itáliai hadjáratán. A szeptember 1314-én vívott marignanói csatában nagyon hősiesen harcolt, és komoly sérülést is szerzett. Első katonai sikerét számos újabb követte a királyság minden frontján.

1520-ban lett Guise grófja, mely rangot már 1480 óta hiába követelte Claude atyja. Addigi ura, Charles de Rohan-Gié halála lehetővé tette I. Ferenc számára, hogy kegyet gyakoroljon hű alattvalójával. Guise ugyanebben az évben Pikárdia földjén harcolt az angolokkal, majd 1521-ben Guillaume Gouffier de Bonnivet oldalán vezette a déli, Spanyolország ellen indított hadjáratot 6500 landsknecht élén, és ritka ügyességgel megfutamította az ellenséget a hondarribiai (franciául Fondarabie) ütközetben. Ezután visszakerült északra, és az angolok elleni harcokban kiváló tisztként bizonyított a bapaume-i, az 1522-es hesdini és az 1523-as neufchâteau-i összecsapásokban.

1525-ben kitört a német parasztháború, melynek az anabaptizmus szolgáltatott ideológiát. Lotaringiai földjeiket féltve Claude két fivérével együtt a hercegségbe sietett, komoly haderőt toborzott elsősorban francia nemesekből, melynek élén május 17-én Saverne mellett lemészárolta a képzetlen tömeget. Ekkor ragadt rá a „Nagy mészáros” ragadványnév. Keleti elfoglaltságai miatt nem vehetett részt királya itáliai hadjáratán. Miután I. Ferenc V. Károly fogságába esett a paviai csatában, Claude de Lorraine Louise de Savoie anyakirályné és régens katonai tanácsadójaként vett részt az államügyekben.

Guise első hercege[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A guise-i hercegi címer

1526-ban I. Ferencet sikerült kiváltani fogságából, ő pedig hazatérve komoly tisztogatásba kezdett a hűtlen arisztokrácia körében – ennek elsősorban a hajdani connétable, a még 1523-ban elűzött áruló III. Charles de Bourbon körei látták kárát. A lotaringiai Claude viszont érdemesnek bizonyult arra, hogy megjutalmazza, így 1526-ban fővadászmesterré nevezték ki, 1527-ben elnyerte Burgundia kormányzói tisztét, 1528-ban pedig Guise hercege és pair lett. A különösen gazdagon áradó kegyek, melyek még csak nem is a királyi ház egy tagját illették, némi ellenállásba ütköztek a királyi birtokot féltő parlament részéről, de ez I. Ferenc akaratának teljesülését nem akadályozhatta meg.

Guise ezt követően számos diplomáciai és katonai jellegű küldetést hajtott végre a király megbízásából vagy az ő oldalán, melyek révén javak és kegyek mértéktelenül áramlottak rá. 1536-ban nagy népszerűségre tett szert, amikor 400 emberével kiszabadította a korábban Péronne ostrománál fogságba esett, emlékiratairól ismert III. Robert de La Marck marsallt a nassaui gróf fogságából.

Kegyvesztettsége és halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1540-ben, amikor I. Ferencet komoly betegség döntötte le a lábáról, Guise a dauphin, a későbbi II. Henrik oldalára állt – mindez a burgundiai és champagne-i túlhatalmára féltékeny irigyei vádaskodásával párosulva ellenérzéseket váltott ki a királyból, aki leváltotta burgundi kormányzóságáról.

Guise az 1542-es luxemburgi hadjáraton II. Charles orléans-i herceg alatt szolgált, majd annak távozása után sikerrel feltartóztatta az ellenséget. 1544-ben mayenne-i uradalmát márkisággá léptették elő. Ugyanebben az évben Champagne-ba törtek be a császári hadak, a herceg azonban ezúttal a megfelelő erők híján inkább visszavonult, nem vállalva a megmérettetést. Körülbelül ekkortájt kezdett kivonulni a közéletből fia, a szintén kiváló katonai képességekkel megáldott François javára. Amikor 1547-ben II. Henrik lépett trónra, és a Guise-ek támogatását kereste, maga is a herceg örökösét és kisebbik fiát, Charles bíborost választotta – igaz, atyjuk aumale-i grófságát egyúttal hercegi rangra emelte.

Az ötvenes éveiben járó Guise joinville-i kastélyában halt meg. Nagy pompával helyezték ugyanott örök nyugalomra, özvegye Francesco Primaticcio tervei alapján készíttetett számára Dominique Florentinnel díszes sírt.

Guise, a művészetpártoló[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Claude de Guise királyához, I. Ferenchez hasonlóan bőkezű művészetpártolóként volt ismert. Számos zenészt és énekest tartott a házában, akik a joinville-i egyházi és világi ünnepségeken emelték a hercegi ház fényét. Egy alkalommal magának VII. Kelemen pápának küldött ajándékképen dalnokokat. Számos író és költő is a pártfogását élvezte, így Clément Marot is, aki ódát írt hozzá.

Itáliai küldetésein az itáliai reneszánsz nagy hatással volt rá – ahogy például kortársára, Anne de Montmorency connétable-ra is –, így maga is támogatott olasz alkotókat. Legszebb bizonyítéka reneszánsz iránti rajongásának a szobrokkal gazdagon díszített, amúgy szerény méretű ún. „Nagy kert kastélya” (château du Grand Jardin), melyet 1546-tól építtetett joinville-i erődje közelében. A kastélyról és gyönyörű kertjéről a kortárs költő, Rémy Belleau is igen jó véleménnyel volt.

Házassága, utódai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1513. június 9-én vette feleségül a párizsi Tournelles- vagy az Étampes-palotában Antoinette de Bourbon-Vendôme-ot (1493–1583), François de Bourbon vendôme-i gróf és Marie de Luxembourg-Saint Paul lányát. Halála után özvegye nem nősült újra, bár Joinville-t hosszú élete végéig nem hagyta el. Gyermekeiket szinte kivétel nélkül túlélte, és még unokája, I. Henri tündöklését is megérte. Szélsőséges katolikus lévén mindenben támogatta utódai politikáját. Claude de Guise-nek és feleségének tizenkét gyermeke született:

  1. Marie (1515–1560), 1534-től II. Louis longueville-i herceg felesége, majd ennek halála után, 1538-tól V. Jakab skót király felesége, Stuart Mária anyja;
  2. François (1519–1563), Guise hercege, a francia hadsereg tábornagya (lieutenant général), a katolikus párt feje;
  3. Louise (1520–1542), 1541-től I. Charles de Croy arschoti herceg felesége;
  4. Renée (1522–1602), a reims-i Szent Péter zárda apátnője;
  5. Charles (1524–1574), Lotaringia bíborosa, reims-i hercegérsek;
  6. Claude (1526–1573), Aumale hercege;
  7. Louis (1527–1578), Guise bíborosa, Metz püspöke, Sens érseke;
  8. Philippe (1529), csecsemőként meghalt;
  9. Pierre (1530–?), fiatalon meghalt;
  10. Antoinette (1531–1561), Faremoutier apátnője;
  11. François (1534–1563), a máltai lovagrend főperjele;
  12. René (1536–1566), Elbeuf bárója, később márkija.