Cité-sziget

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A párizsi Szajna-part
Világörökség
Ile de la Cite from Pont de la Tournelle.jpg
A Cité-sziget délkelet felől,
a Notre-Dame székesegyházzal
Adatok
Ország Franciaország
Típus Kulturális helyszín
Kritériumok I, II, IV
Felvétel éve 1991
Elhelyezkedése
Cité-sziget  (Párizs)
Cité-sziget
Cité-sziget
Pozíció Párizs térképén
é. sz. 48° 51′ 17″, k. h. 2° 20′ 51″Koordináták: é. sz. 48° 51′ 17″, k. h. 2° 20′ 51″

A Cité-sziget vagy Île de la Cité (gyakran röviden Cité) a francia főváros, Párizs központi részén, a Szajnán található természetes sziget. Az itt található Notre-Dame székesegyháznak és némiképp megőrzött történeti hangulatának köszönhetően a francia fővárost felkereső turisták egyik legkedveltebb célpontja – az Eiffel-torony, a Louvre és a Diadalív mellett – a nagyvárosi tülekedéstől és közúti forgalmi dugóktól mentes Cité.

Az i. e. 3. századtól betelepült sziget az i. e. 1. századot követően Lutetia néven ismert római oppidum része volt. A 6. századtól kisebb-nagyobb megszakításokkal a frank, majd a francia uralkodók Párizsban itt rendezték be udvartartásukat, az évszázadokon keresztül bővített Cité-palotában, így a sziget históriája a 14. századig egybeforrt a főváros történetével. Politikai-közigazgatási szerepe mellett szakrális jelentősége is növekedett, amelyet a Notre-Dame székesegyház 12–14. századi felépítése tett elvitathatatlanná. A 14. században a francia monarchák kiköltöztek a Cité-palotából, amely ezt követően fontos közigazgatási hivataloknak adott otthont (kincstár, kancellária, bíróságok stb.). Ezeknek és a Notre-Dame-nak köszönhetően a Cité-sziget Párizson belül mindvégig megőrizte központi szerepét, noha a főváros területe a késő középkor és az újkor folyamán dinamikusan növekedett a Szajna két partján. Arculatában a 19. század hozott nagy változást: a Cité-palota és a Notre-Dame közé ékelődött nyomorúságos lakónegyedet lebontották, s helyükbe szellős terek, impozáns középületek kerültek. 1991-től része a párizsi Szajna-part kulturális világörökségi helyszínnek.

Fekvése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Cité-sziget átnézeti térképe

A Cité-sziget egyike Párizs két természetes szigetének (a másik a Szent Lajos-sziget). Északnyugat–délkeleti irányban húzódik, hossza mintegy 1150 méter, legnagyobb szélessége 280 méter. Északról a Szajna főága, délről a folyó mellékága határolja. Területe az eltelt ezer esztendő során megkétszereződött, az egykor 8-9 hektáros sziget kiterjedése napjainkban eléri a 17 hektárt.[1] Mai területe magában foglal három korábban létezett, mesterségesen a Citéhez csatolt kisebb szigetet. Az északnyugati csücskénél lévő, ma square du Vert Galant néven ismert rész a 16. század közepéig még két különálló szárazulat volt, az 1650-es években pedig a délkeleti részén álló kis szigetet építették egybe a Citével (ma square de l’Île-de-France).[2]

Közigazgatásilag nagyobbik, délkeleti része a IV. kerülethez tartozik, a Boulevard du Palais-tól északnyugatra lévő terület az I. kerület része. A déli városrésszel négy, az északival három híd köti össze, valamint a sziget nyugati csücskén vezet át a Szajna két partját összekötő Új híd (Pont Neuf) is. Emellett a Cité felől hídon keresztül közelíthető meg a keleti szomszédságában elterülő, kisebb területű Szent Lajos-sziget is. A sziget központi részén, a place Louis-Lépine-en található a 4-es metróvonal Cité nevű megállója. A Szajna két partján további metróállomások találhatóak elérhető közelségben: északon a Pont Neuf (7-es vonal) és a Châtelet (több vonal metszéspontjában), délen pedig a Saint-Michel (4-es). Az RER gyorsvasút Saint-Michel–Notre-Dame állomása aluljárón keresztül a szigetről is megközelíthető.

A Notre-Dame székesegyház előtti téren, a Parvis Notre-Dame-on található a 0 kilométerjelzés, azaz innen indul ki a franciaországi közúthálózat elsőrendű útvonalainak egy része.

Elnevezése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sziget ma közismert francia elnevezése Île de la Cité, amelynek jelentése: ’a város szigete; a városközpont szigete’. Nem tudni, pontosan mióta ismerik e néven a szigetet lakói, a közép- és újkori forrásokban mindenesetre egyaránt fellelhetőek az Isle de la Cité és Île de la Cité, valamint a latin insula Civitatis elnevezések. A középkor évszázadaitól kezdve – a szigeten felépült királyi palota okán – ezzel párhuzamosan élt az Isle du Palais, Île du Palais (’a palota szigete’) név is egészen a 19. századig, amelyet a használatból mára kiszorított az Île de la Cité elnevezés.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Cité az ókorban: Lutetia szigete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Cité-szigetet szokás Párizs bölcsőjének aposztrofálni, a közkeletű vélekedés szerint ugyanis az ókori Lutetia városát ezen a jól védhető földdarabon alapították meg. A történeti források tükrében azonban a Párizs születése és korai története körüli adatok korántsem ennyire egyértelműek.

A Cité-sziget az ókorban a víz által gyakorta elöntött, alacsony fekvésű földpad volt, nyugati végénél további három kisebb szigettel.[3] Alkalmas helyül szolgált a Szajnán való átkelésre, ezzel az észak–déli irányú galliai kereskedelmi és hadi utak fontos csomópontja volt. Mindemellett a közelben ömlenek a Szajnába (korabeli nevén Sequana) az Oise (Isara) és a Marne (Matrona) folyók is, amelyeken a korban szintén jelentékeny vízi kereskedelem zajlott.[2] Másfelől – szintén földrajzi adottságainál fogva – vészterhes időkben itt lelhetett menedékre a környék lakossága is. Ismertek korai kelta településnyomok a szigetről, amelyek feltehetően a vidéket az i. e. 3. század közepén benépesítő, a Rajna-vidékről idevándorolt parisii törzshöz köthetőek. Ezek kezdetben kisebb halászközösségek szálláshelyei lehettek, de álltak itt kezdetleges, sáncokkal erődített települések is.[4]

A Lutetia korabeli kikötő romjai

Korabeli forrásokból tudjuk, hogy i. e. 52-ben, a Vercingetorix gall törzsfő és Julius Caesar közötti háborúskodás idején a sziget közvetlen környezetét a parisii törzs lakta. Maga Julius Caesar a galliai hadjáratról szóló emlékirataiban a következőket írta le: „Id [ti. Lutetia] est oppidum Parisiorum, quod positum est in insula fluminis Sequanae”, azaz „Lutetia a parisiik városa, amely a Szajna folyó szigetén helyezkedik el”.[5] A történetírás sokáig azt feltételezte, hogy ez a hely a központi helyzetű és kedvező adottságú Cité-sziget volt. Az utóbbi időben azonban az az elmélet is elfogadottá vált, hogy a parisiik pár száz méterrel délkeletre, a Bièvre folyó torkolatánál, egy mára eltűnt szigeten, félszigeten vagy földnyelven települtek le. Geológiai vizsgálatok szerint az időszámításunk előtti évszázadokban a Szajna valamivel északabbra meanderezett, s a mai Cité-sziget közelében még a kisebb vízhozamú Bièvre folyt. A Szajna későbbi, ma ismert szigetei egy hirtelen mederváltás következményeként jöttek létre: ezt követően a Bièvre már a mai Austerlitz híd (pont d’Austerlitz) környékén csatlakozott be a Szajnába, s hordalékából épültek fel a szigetek.[6] Julius Caesar hadvezére, Titus Labienus, miután i. e. 52-ben legyőzte a parisiikat, ideiglenes tábort vert a későbbi Cité-szigeten. Ezt követően került sor a Lutetia Parisiorum nevű római város megalapítására, amelynek központja azonban a közvélekedéssel ellentétben nem a szigeten, hanem a parisii törzs egykori települése helyén, a Bièvre torkolata és a későbbi Szent Genovéva-hegy északi lankái közötti területen volt.[7] A Cité-szigeten, a mai Notre-Dame székesegyház helyén már e korai időben megjelentek az első kultikus épületek, a szigeten építették ki a város kikötőjét, és volt saját fóruma is, de Lutetia oppidum jelentős épületei a bal parton helyezkedtek el (fórum, amfiteátrum, thermák, aquaeductus). Észak és dél felé egyaránt egy-egy fahíd kötötte össze a szigetet a partokkal, nagyjából a mai Notre-Dame híd (Pont Notre-Dame), illetve a Kis híd (Petit-Pont) helyén.[8]

A kereskedelmi utak metszéspontjában elhelyezkedő, virágzó Lutetiát 275-ben germánok dúlták fel, s később bástyákkal erődített városfalakat építettek a szigeten. A feldúlt római oppidum, Lutetia fejlődése azonban megtorpant, politikai jelentősége jószerével megszűnt.[9] Az első adat arról, hogy a Cité-sziget fontos közigazgatási funkciót töltött be Lutetia életében, a 4. század közepéről származik. Ötéves galliai szolgálat után 360-ban intett búcsút az oppidumnak a hadvezér és későbbi császár, Flavius Claudius Iulianus, aki emlékirataiban megörökítette a lutetiai helytartó szigeten álló palotáját. Feltehetően ennek egyik festett falú szobája és míves oszlopfejezetei kerültek elő 1845-ben, az Igazságügyi Palota mellett végzett földmunkák során.[10]

A Cité a középkorban: királyi székhely[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A frankokat egyesítő Meroving-uralkodó, I. Klodvig 508-ban a helytartói palotát bővítette tovább, s a Civitas Parisiorum (’parisii törzs városa’) néven megalapított várost tette meg a Neustria néven ismert frank részbirodalom székhelyévé. 511-ben bekövetkező halálával országát utódai felszabdalták, s Párizs is veszített a jelentőségéből, a Karolingok pedig a 8. század második felében Aquis villába (ma Aachenbe) helyezték át a királyság székhelyét.[11]

A Karoling-korban a továbbra is frank igazgatás alatt álló Szajna-parti város politikai, katonai és szakrális központja egyaránt a Cité-sziget volt. A 9. század végén Párizs grófja, később a nyugati frankok királya, Odo – miután 886-ban sikeresen visszaverte a városra törő vikingek nyolc hónapos ostromát – némileg bővítette a Klodvig-féle palotát, amely ő és utódai rezidenciájául szolgált.[12] Egyik leszármazottja, a 987-ben a francia királyi trónra kerülő, ezzel a Capeting-dinasztiát megalapító I. Hugó intézkedése nyomán az épületben a királyi tanács (Curia Regis) és más egyéb közhivatalok kezdték meg működésüket.[10]

A Cité-palota a Szent Kápolnával a 15. század elején, ahogy Jean de Berry hóráskönyve ábrázolta

Utódja, II. Róbert a 11. század elején jelentősen átépíttette, és falakkal, körtornyokkal erősítette meg a palotát.[10] II. Fülöp Ágost a Cité közigazgatási jelentőségét tovább növelte, amikor a 13. század elején a királyi kincstárat és levéltárat is az épületegyüttesben helyezte el, sőt, maga is itt rendezte be párizsi udvartartását.[13] 12411248 között IX. Lajos a palota udvarán, a korábban VI. Lajos által emeltetett Szent Miklós-kápolna (Chapelle Saint-Nicolas) helyén felépíttette a ma is látható Szent Kápolnát (Sainte-Chapelle). IV. Fülöp uralkodása alatt, kancellárja, Enguerrand de Marigny irányításával zajlott le 13021315 között a palota északi Szajna-parti szárnyának, a ma Conciergerie néven ismert tömbnek a kialakítása. Díszes termei mellett az épület nagy részében már a kezdetektől bíróság és börtön működött egészen a nagy francia forradalomig. 1350 körül, II. János uralkodása alatt építették fel a Conciergerie északkeleti tornyát. Ennek falára 1370-ben került fel Párizs első köztéri órája, s ettől fogva Óratorony (Tour de l’Horloge) néven lett ismert (a ma látható időmérő eszköz, Germain Pilon munkája későbbi időszakból, 1585-ből származik).[14]

A gyarapodó város központi politikai szerepe mellett vallási jelentősége is növekedett az évszázadokkal. A Cité-sziget keleti végén a Lutetia alapítása utáni időkben egy római isteneknek (köztük Jupiternek) és Tiberius császárnak szentelt templom állt.[15] Az elkövetkező évszázadokban ezt egy másik pogány templom váltotta fel, amelyet feltehetően Mithrász tiszteletére emeltek.[16] Később, a 4. század közepén ennek helyén épült fel az első keresztény templom.[17] A 6. század közepén ugyanitt az ókori római basilicák (tulajdonképpeni vásárcsarnokok) mintájára épült keresztény bazilika. A frank uralkodó, I. Childebert által építtetett, öthajós, előcsarnokkal (narthex) tagolt templom védőszentje Szent István vértanú volt.[18] Emellett több kisebb, a szigeten álló templom létezéséről tudunk e korból (a Szűz Mária, Szent Genovéva és Szent Kristóf tiszteletére emelt istenházák ismertek), s a 9. században monostort is alapítottak a sziget délkeleti részén.[19] 1160 után a Szent István vértanú bazilika alapjain indult meg Maurice de Sully püspök tervei alapján a gótikus építészet egyik kiemelkedő alkotása, a Notre-Dame székesegyház építése, amely egészen a 14. század közepéig elhúzódott.[20] A 13. század végén a Cité-sziget tizenkét parókiára oszlott, ami rendkívül élénk vallási életről tanúskodik, tekintetbe véve a sziget mainál is kisebb kiterjedését, valamint a Szajna két partján elterülő városrészek hasonló adatait (Észak-Párizsban tizenhárom, délen hét parókia működött).[18]

A Cité az újkorban: zsúfolt városközpont[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Cité-sziget központi szerepében a 14. században változás állt be. II. Fülöp Ágost és utódai a 13. század elejétől a Cité-palotában rendezték be párizsi udvartartásukat. A százéves háború során kivetett magas hadi adókat megsínylő párizsi polgárok azonban 1358-ban, II. János uralkodása alatt, Étienne Marcel kereskedő és városi elöljáró vezetésével fellázadtak és fegyverekkel támadták meg a királyi palotát. Felkelésüket hamar leverték ugyan, de János volt az utolsó francia király, akinek rezidenciájául a Cité-palota szolgált. Utódja, V. Károly már szívesebben tartózkodott az Hôtel Saint-Polban (mára elpusztult), illetve ekkor vette kezdetét a Louvre-kastély palotaegyüttessé alakításának históriája. A Cité-palota ezt követően a kincstárnak, a kancelláriának, a bíróságnak és a börtönnek adott otthont.[21] A főúri paloták, templomok és lakóépületek mellett két közjóléti intézmény is működött a szigeten: déli részén a 651-ben Szent Landry által alapított Hôtel-Dieu kórház (nem azonos a mai épülettel), északon pedig egy lelencház állt. A Notre-Dame előtti, szabadon hagyott tér a templomi körmenetek és misztériumjátékok helyszíne volt, de itt állt a pellengér és a nyilvános vesztőhely is.[22]

A Cité-sziget egy 1609-es, déli tájolású térképen

Ahogy arról korábban már esett szó, a Cité-szigetet az ókorban csupán egy-egy fahíd kötötte össze a Szajna két partjával. Ezek a legalkalmasabbnak bizonyult átkelőhelyeken épültek, s helyükön az eltelt évezredek során mindvégig állt híd: a sokszor és változatos formában újjáépített bal parti Kis híd (Petit-Pont), illetve a jobb parti Nagy híd (Grand-Pont, mai neve Notre-Dame híd).[23] A 16. századig a hidak száma soha nem haladta meg az ötöt, ráadásul ezek egyike sem állt ellen hosszan az elemek erejének, s pár évtized elteltével újat kellett építeni a tűz, áradás vagy jégár által elpusztított korábbi híd helyén. A közép- és újkori Szajna-hidak funkciója nem merült ki a közlekedés szolgálatában, minden esetben lakóházak és üzletek is épültek rájuk.[24] Az első kőhíd 1373-ban készült el a mai Szent Mihály híd (Pont Saint-Michel) helyén, ám ezt házaival együtt az 1408-as jégár elpusztította.[25] A Notre-Dame hidat (Pont Notre-Dame) időről időre szintén elsodorták az áradások. Ez, valamint a szigetet a déli városrésszel összekötő Kis híd (Petit-Pont) a 15–16. század fordulóján épült újra kőből Giovanni Giocondo tervei alapján.[26]

A Cité-sziget egy 1771-es térképen

III. Henrik egyik fontos városépítészeti törekvése volt a tágas közterek kialakítása Párizsban (többek között neki tulajdonítható a Marais negyedben található festői place des Vosges is). 1577-ben utasítást adott egy a sziget legnyugatibb pontját a Szajna mindkét partjával összekötő új híd felépítésére. Az Új híd (Pont Neuf) a vallásháborúk miatt csak 1607-re készült el. Ez ma Párizs legrégibb hídja, amelyhez a Cité településtörténete szempontjából fontos újítás is kötődött: ez volt a legelső olyan Szajna-híd, amelyre egyáltalán nem épültek házak. A két hídfő közötti, korábban lakóházakkal elfoglalt területen alakították ki 16071610 között az árkádsoros házakkal szegélyezett, háromszög alakú place Dauphine-t.[27] Az 1840-es évekre már nyolc híddal rendelkezett a sziget: három-három az északi, illetve a déli parttal, az Új híd mindkét Szajna-parttal, a nyolcadik híd pedig a Szent Lajos-szigettel kötötte össze.[2]

A középkor évszázadaitól kezdve egészen az 1850-es évekig a Cité-sziget középső területén, a paloták és a székesegyház közé ékelődve rendkívül szűk utcácskák futottak az egymásra zsúfolt házak, üzemek, üzletek, csapszékek, templomok és kápolnák sorai között. A kőalapú, faráépítéses házakat javarészt nyomorúságban tengődő, szegénysorú emberek lakták (életüket Balzac-, Hugo- és Sue-regények örökítették meg). A nehezen szellőző, rossz levegőjű városnegyedben gyakran pusztított járvány, lakói között általános volt a tuberkulózis, a 19. század eleji kolerajárvány pedig kiváltképp megtizedelte a Cité lakosságát. Jóllehet, történtek kísérletek a zsúfoltság megszüntetésére (lásd a place Dauphine példáját), ezek nem változtattak jelentősen a sziget településképén.[28]

A modern Cité: történelmi sétatér[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A közhigiénés állapotok javítására tett első lépés a hidakra épült faszerkezetes házak lebontása volt 1764-ben (az eseményt Hubert Robert egyik 1786-ban készült festménye is megörökíti), ezek ugyanis lehetetlenné tették az egyébként is túlzsúfolt, szűk utcás, bűzös Cité természetes szellőzését.[29]

Haussmann báró portréja (1865 körül)

A valóban radikális változást, a Cité ma ismert képének kialakítását azonban csak a 19. század közepe hozta el. III. Napóleon és a kor nagy modernizátora, Haussmann báró grandiózus városrendezési terveinek megfelelően a Citéből egy elegáns történelmi negyedet kellett varázsolni, amely egyúttal szakrális jellegét (Notre-Dame) is megőrzi. A Notre-Dame és a Cité-palota közötti részt teljesen letarolták, s a rakpartokon sorakozó szegényes házak egész tömbjeit tették a földdel egyenlővé, hogy helyüket impozáns középületek foglalhassák el: a Rendőrprefektúra, az Igazságügyi Palota, az újjáépített Hôtel-Dieu kórház és a Kereskedelmi Bíróság. Csupán a Notre-Dame északi szomszédságában álló bérházaknak és üzleteknek kegyelmeztek meg. Szellős terek kialakításáról is gondoskodtak: a Notre-Dame előtti tér a korábbi hatszorosára növekedett, a székesegyházat délről és keletről parkosított sétaterek övezték, és ekkor alakították ki a rendszeres virág- és madárpiacnak helyet adó place Louis-Lépine-t is.

E munkálatok egyik következményeként az 1850-ben még 15 ezer lakosú Cité-szigeten 1870-ben mindösszesen 5 ezren éltek. A tereprendezés áldozatául esett többek között tizenhat templom is, amiért a kortársak vandalizmusnak minősítették Haussmann ténykedését. A változást megütközéssel fogadó költő, Charles Baudelaire így kommentálta az eseményeket: „A régi Párizs nincs többé!” („Le vieux Paris n’est plus!”).[28] Napjainkban csupán a sziget legnyugatibb csücskén és az északkeleten meghagyott városrészben sorakoznak lakóházak.[30]

Látnivalók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alábbiakban a Cité-sziget főbb látnivalóinak rövid története és leírása olvasható, keletről nyugati irányba haladva.

Deportált vértanúk emlékműve (Mémorial des martyrs de la déportation)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Cité-sziget délkeleti szegletében, a square de l’Île-de-France-on álló emlékmű Georges-Henri Pingusson 19611962 között elkészült alkotása, amely a második világháború során elhurcolt és táborokban meghalt 200 ezer franciának állít emléket. Nem egyszerűen emlékjel a talajszint alá süllyesztett, hatalmas betonfalakkal elzárt, csak az ég és a Szajna felé nyitott építmény, hanem sírhely is. Lépcsősor vezet le a kriptába, ahol a táborokban elhunyt, azonosított franciák neveit felvonultató csarnok fogadja a látogatót. Az innen nyíló kamrákban koncentrációs táborokból ideszállított földet és emberi maradványokat helyeztek el. Az emlékmű hossztengelyében húzódó folyosót 200 ezer kvarclámpa világítja be.[31]

Történelmi városrész[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Notre-Dame északi előterében, a rue d’Arcole-tól keletre elterülő, középkori eredetű városrész megmenekült a 19. század közepi városrendezéssel járó, tervszerű pusztítástól. Jóllehet, az eltelt másfél évszázad sok változást hozott ezen a területen is, az ember a kanyargós utcákat járva mégis képet alkothat a középkori Cité-sziget szerkezetéről és városképéről. Eredetileg itt terült el a Notre-Dame székesegyház monostora, amelyről ma már csak két 16. századi kanonoki ház tanúskodik a rue Chanoinesse 22. és 24. szám alatt. A rue Massillon 8. szám alatt található a Notre-Dame 1455-ben alapított kórusiskolájának 1740-ből származó épülete, amelynek figyelemre méltó portikuszos-kocsifelhajtós főbejárata. Néhány, némileg átalakított középkori lakóház található a rue des Ursins-en.

Külön is érdemes megemlíteni a Cité-sziget egyetlen szakrális épületét, amely – természetesen a Notre-Dame és a Szent Kápolna mellett – megmenekült a 19. századi pusztulástól. A rue des Ursins 19. szám alatt található román stílusú Szent Aignan-kápolna (Chapelle Saint-Aignan) a Notre-Dame főesperese, Étienne de Garland személyes használatára épült 11151118 között. A Saint-Germain-des-Prés-templom után ez Párizs második legrégebbi fennmaradt egyházi emléke. Szentélye elpusztult, de főhajójának két boltszakasza sértetlenül fennmaradt. Bordás boltozata kompozit oszlopokon nyugszik, amelyek fejezetén a román kori épületszobrászat ritka példái, szokatlan faragványok maradtak fenn: liliomok, oroszlánok, akantuszlevelek és mesebeli lények.[32]

Notre-Dame székesegyház (Cathédrale Notre-Dame de Paris)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Notre-Dame székesegyház nyugati homlokzata

A Notre-Dame a francia főváros egyik legfontosabb történeti emléke, impozáns egyházi épülete, amely 9 ezer ember befogadására alkalmas. Nem a legkorábbi, ma is álló párizsi istenháza, de évszázadokon átívelő szakrális jelentőségének, monumentális méreteinek és az érett gótikát képviselő építészeti arculatának köszönhetően a város egyik jelképe. Helyén már évszázadokkal korábban is pogány, majd kora keresztény templomok álltak, amikor 1160-ban Párizs püspöke, Maurice de Sully eltökélte, hogy a Szent István vértanú székesegyház helyén hatalmas templomot építenek. A történetírás hagyományosan 1163-ra teszi a Notre-Dame építésének megkezdését, de a munkálatok feltételezhetően már az előző években megindulhattak. Az impozáns székesegyház építése a kor mértéke szerint rendkívül gyorsan haladt: az 1170-es évekre már állt az apszis, a kórus, és részben a kereszthajók is (a keleti oldalon, a szentély felől indult ugyanis a munka), s 1182-ben felszentelték a főoltárt. Az 1200-as években – még mielőtt befejeződött volna a főhajó építése – máris a nyugati főhomlokzat kialakításába fogtak. Ekkorra datálódnak a térre tekintő homlokzat ma is jól ismert szerkezeti és épületszobrászati elemei, mint a bélletes kapuk egy része, a júdeai királyok szoborgalériája, illetve a Szűz erkélye a rózsaablakkal. Az 1220-as években már a tornyok építése is megkezdődött, sőt, az építők belefogtak a meglévő oromzatok és tetőszerkezet átalakításába is. A csúcsíves árkádsorral övezett tornyok 1245-re készültek el, pontosabban azóta is befejezetlenül, toronysisak nélkül állnak. Ezt követően került sor a főhajó és az oldalkápolnák felépítésére, illetve a kereszthajók új homlokzatának és a hatalmas rózsaablakoknak a kialakítására. Mindez az 1345 körüli évekig elhúzódott.

Az ezt követő évszázadokban a Notre-Dame egészen a 18. századig őrizte eredeti, középkori arculatát. Jóllehet, állapota egyre siralmasabb volt és a székesegyház pusztulásával lehetett számolni. A 18. században történt több kisebb, vandalizmussal felérő „átalakítás”, a király építészei és a forradalmárok kezétől egyaránt: a berendezést eltávolították, a falakat bemázolták, a főbejáratot kiszélesítették, a rózsaablakok helyére közönséges üvegablakok kerültek, majd 1789 után a szobrokat is elpusztították. Az 1840-es években – nem kis részben Hugo A párizsi Notre-Dame című könyve népszerűsége nyomán –, Jean-Baptiste-Antoine Lassus, majd Eugène Viollet-le-Duc tervei alapján kezdetét vette a székesegyház felújítása. A húsz éven keresztül tartó munkálatok során megerősítették a székesegyház szerkezetét, és visszaadták eredeti, középkori arculatát. A korábbi évszázad barbár átalakításainak és rombolásainak nyomai eltűntek. Az elpusztított – vagy éppen sosemvolt – épületszobrok helyére korhű kőfaragványok és ornamensek kerültek úgy, hogy a Notre-Dame arculata egységes és hitelesen archaikus maradt. A mai szemlélő számára is meglepetés, hogy a Notre-Dame vízköpői és kimérái, vagy az apostolszobrokkal övezett huszártorony nem a középkor termékei, hanem Viollet-le-Duc invenciózus, egyszersmind stílushű elgondolásait dicsérik. A templombelső is hatalmas átalakuláson esett át: helyreállították a karzatot, a szentélykörüljáró és a kórus berendezéseit.[33]

Hôtel-Dieu[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Hôtel-Dieu déli főbejárata

A Cité-sziget kórházát, az Hôtel-Dieu-t 651-ben Szent Landry alapította a sziget déli peremén, a későbbi Notre-Dame székesegyház előtti téren. A középkori eredetű, szűkös és funkciójának kevéssé megfelelő, a 12. századból származó kórházépületet a 19. század közepén végzett városrendezési munkálatok során lebontották, és helyét pár száz méterrel északabbra jelölték ki, hogy ezzel is tágasabbá tegyék a Notre-Dame előtti teret. Az új Hôtel-Dieu Arthur-Stanislas Diet és Émile Jacques Gilbert tervei alapján 1867 és 1877 között épült fel klasszicista stílusban. A központi elhelyezkedésű kápolna és a rendkívül tágas kerengő köré emelt épületszárnyak impozáns látványt nyújtanak.[34]

Rendőrprefektúra (Préfecture de police)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egykori baromfipiac helyén, a Notre-Dame-mal szemközt, a rue de la Cité túloldalán magasodó épület 18621865 között készült el Victor Calliat tervei szerint. Építészeti szempontból nem különösebben kimagasló alkotás, csupán a keleti főhomlokzat kapuzata érdemel figyelmet. Eredetileg a Köztársasági Gárda laktanyája volt. A párizsi rendőrség 1871-ben költözött be az épületbe, miután a kommün során az Igazságügyi Palota egyik szárnyában elhelyezett hivatali helyiségeik kiégtek. A második világháború idején, 1944. augusztus 19-étől egyik fő helyszíne volt a német megszállók ellen fellázadt párizsi rendőrök és a náci katonák közötti véres csatának. A Rendőrprefektúra épületét négy napon át ostromló németek végül menekülni kényszerültek a szövetségesek által körülzárt Párizsból, 280 halott francia rendőrt hagyva maguk után. Az épületen ütött golyónyomok némelyike ma is látható.[35]

Kereskedelmi Bíróság (Tribunal de commerce)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szintén a Haussmann báró által irányított városrendezési munkálatok szülötte. A francia Kereskedelmi Bíróság korábban a II. kerületi Tőzsdepalotában székelt, egyfelől azonban a hely szűkössége nem tette lehetővé a megsokasodó esetek tárgyalását, másfelől Haussmann részéről nagyon is tudatos döntés volt a végrehajtó testületek egy területre való koncentrálása. Ezért épült fel 18601865 között az új, eklektikus székház a Cité-szigeten, az Igazságügyi Palotával szemközt, Antoine-Nicolas Bailly tervei alapján. Az épület városképileg is hangsúlyos elem: az északi partról messzebbről is látható és jól beazonosítható. E városképi szempontnak lett áldozata a székház szimmetriája: a gazdagon díszített kupola ugyanis nem az épület középpontjában lett elhelyezve, hanem úgy, hogy a hosszan elnyúló Boulevard de Sébastopol tengelyében magasodjon. A kupola elhelyezkedéséhez igazították a nyugati homlokzatot, így az aszimmetria a Boulevard du Palais felől nem, csupán az északi és a déli oldalról észrevehető.[36]

Igazságügyi Palota (Palais de justice)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Azon a helyen, ahol a római időkben a kormányzó palotája, majd később a kora középkori Meroving-királyok székhelye állt, II. Fülöp Ágost (11801223) kibővíttette az épületet, amely egészen a 14. század közepéig maradt a francia királyok palotája. Unokája, IX. (Szent) Lajos (12261270) megnagyobbíttatta az épületegyüttest. Ő építtette a híres Sainte-Chapelle-t (Szent Kápolna) is. Az idők folyamán bekövetkezett pusztítások és tűzvészek számos át- és újjáépítést tettek szükségessé a palotán, aminek következtében a 20. századra meglehetősen vegyes építészeti stílusú komplexum jött létre. Az építmény, a mai Igazságügyi Palota, leginkább figyelemre méltó elemei a komoran méltóságteljes 18. századi főhomlokzat és a Cour de Mai-t határoló díszes kerítés XVI. Lajos korának stílusában. Miután a királyi udvar biztonsági okokból visszahúzódott a szigetről a jobb parti Louvre-ba, a 14. század második felében a kincstár, a kancellária, a bíróság és a királyi börtön rendezkedett be a megüresedett rezidenciában. A Sainte-Chapelle és a Conciergerie a középkori királyi vár legrégibb fennmaradt része.

Szent Kápolna (Sainte-Chapelle)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A valahai Cité-palota tömbjét az 12411248 között épített, gótikus Szent Kápolna (Sainte-Chapelle) karcsú tömege koronázza. IX. Lajos rendelte el a Szent Miklós-kápolna (Chapelle Saint-Nicolas) lerombolását, és egy impozáns kápolna felépítését, hogy méltó elhelyezést biztosítson a Krisztus töviskoronájának vélt, 1239-ban Bizáncból Párizsba került ereklye számára. A Szent Kápolna gyorsan felépült, s ma is őrzi eredeti arculatát, jóllehet 1836 és 1863 között átalakításokkal járó felújításon esett át. Oldalkápolnái, bejáratai, oromzata és huszártornya rendkívül díszesek, a belső megvilágítást karcsú támpillérekkel tagolt csúcsíves ólomüveg ablakok biztosítják. Két emeleti részre tagolódik, a hatalmas belmagasságú – korábban a királyi család és a kiváltságosok által használt – felső, illetve a köznép számára is nyilvános alsó kápolnára.[37]

A Conciergerie részlete a Caesar- és az Ezüsttoronnyal

Conciergerie[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Conciergerie a Szent Kápolna mellett a hajdanvolt Cité-palota legrégebbi része, annak voltaképpen északi, Szajna-parti épületszárnya. A ma látható négy torony közül elsőként a legnyugatibb, a Bonbec-torony (tour Bonbec) épült fel a 13. század közepén, IX. Lajos uralkodása alatt. Az 1280-as években IV. Fülöp adott utasítást a királyi család lakosztályait és az őrség körleteit is magában foglaló palotarész felépíttetésére. A Bonbec-toronytól keleti irányba húzódó, gótikus stílusú Conciergerie az 1310-es évekre épült fel, amelynek középső részét két ikertorony, az Ezüst- és a Caesar-torony tagolta (tour d’Argent, illetve tour de César). A tornyoknál két impozáns nagytermet alakítottak ki: a földszinten a palotaőrség lakhelyéül szolgáló, ma is eredeti állapotát őrző Fegyveresek termét (salle des Gens d’armes), az emeleti részen pedig a király törvénynapjainak és fogadásainak helyet adó, a századok során többször leégett Nagytermet (Grand-Salle). A Conciergerie keleti kiszögellésénél II. János utasítására 1350 körül épült fel az Óratorony (tour de l’Horloge), amelynek falán 1370-ben helyezték el az első párizsi köztéri óraszerkezetet.

A francia uralkodók az Étienne Marcel vezette 1358-as lázadást követően kiköltöztek a Cité-palotából, s a 14. század végétől a Conciergerie falai között bíróság és börtön működött. Az Ancien régime-ben itt ülésezett az igazságszolgáltatási hatóság, a Párizsi Parlament (Parlement de Paris), majd a francia forradalom alatt a Forradalmi Törvényszék. Az 1789 utáni években ezrek fordultak meg és vártak kivégzésükre a hírhedt börtönben, köztük Mária Antónia, Danton és Robespierre. A 19. század második felében historizáló stílusban némileg átalakították a Conciergerie-t, és keleti részében a Legfelsőbb Bíróságot, nyugati szárnyában a Fellebbviteli Bíróságot helyezték el. Az épület ma is birósági hivataloknak ad otthont.[38]

Új híd (Pont Neuf) és place Dauphine[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

III. Henrik 1577-ben felismerte, hogy a rendelkezésre álló Szajna-hidak nem képesek hatékonyan ellátni a Cité-sziget és a parti városrészek közti közlekedést, ezért elrendelte, hogy a sziget nyugati csücskén vezessen át egy az északi és déli városrészt a Citével összekötő kőhíd. Baptiste Androuet du Cerceau, Pierre des Illes és Thibault Métezeau már 1578-ban elkészítették tervüket, amely a vallásháborúk miatt csak IV. Henrik uralkodása alatt, 1607-ben válhatott valóra. Nem alkalmazták koruk itáliai hídépítészetének klasszicizáló újításait, s az Új híd már felépültekor is konzervatívnak hatott a középkort idéző formavilágával és ornamentikájával. Az erőteljes támpillérekkel tagolt masszív kőhíd tizenkét félköríves ívezettel rendelkezik, a legszélesebb hídnyílás eléri a 19,4 métert. A pilléreket toronyszerű tagozatok emelik ki a homlokívek síkjából, s mindkét oldalon szakállas férfifejek groteszk szobrai sorakoznak a híd teljes hosszában. IV. Henrik parancsára az Új híd lett az első olyan párizsi híd, amelyre a középkor szokásaival ellentétben nem épülhettek sem lakóházak, sem üzletek. Az Új híd ma is eredeti formájában látható, az eltelt évszázadok egyetlen változtatása a korábban púpos hátú híd pályatestének vízszintessé tétele volt.

A híd elkészültekor IV. Henrik a két Cité-szigeti hídfő közötti terület rendezésére utasította udvari építészét, Louis Métezeau-t. Az a cél lebegett a szeme előtt, hogy a Louvre királyi palotájától kelet felé tekintve ne a középkori, hanem egy korszerű, klasszicizáló Cité-sziget látványában lehessen gyönyörködni. Métezeau tervei szerint 1610-ig lerombolták a korábban itt álló, nyomorúságos házakat, és helyükön felépült a háromszög alakú place Dauphine, harminckét egyforma homlokzatú, árkádos lakóházzal. Ennek déli szögletében állították fel Franciaország első lovas szobrát, amely magát az uralkodót, IV. Henriket ábrázolja. A ma az Új hídnál álló szobor nem korabeli: a 19. században készült, felváltva a nagy francia forradalom során megsemmisített korábbi szobrot. 1872-ben a háromszög oldalát alkotó házsorokat lebontották, s mára csupán a hajdani háromszög északnyugati csúcsában álló két lakóház alapján alkothatunk fogalmat az egykori place Dauphine-ról.[27]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Ayers 2004:9.; Fallon & Hart 2006:110.
  2. ^ a b c Ayers 2004:76.
  3. Talbert 1985:135.; Glyn & Glyn 2000:5.
  4. Talbert 1985:135.; Glyn & Glyn 2000:5.; Ayers 2004:9, 76.
  5. Caesar 2004:235–236.
  6. Simpson 2001:30–31.
  7. Talbert 1985:135.; Planhol 1994:251.; Fabriès-Verfaillie 2000:78.
  8. Grimal 1983:224.; Ayers 2004:76, 390.
  9. Grimal 1983:225.; Glyn & Glyn 2000:5.
  10. ^ a b c Ayers 2004:19.
  11. Glyn & Glyn 2000:5.; Ayers 2004:19.
  12. Dass 2007:7.
  13. Ayers 2004:19.; Onians 2004:13.
  14. Ayers 2004:19–20.
  15. Glyn & Glyn 2000:5.
  16. Fallon & Hart 2006:111.
  17. Ayers 2004:78.
  18. ^ a b Flores-Lonjou & Messner 2007:21.
  19. Glyn & Glyn 2000:5–6.; Ayers 2004:78.
  20. Ayers 2004:78–84.; Fallon & Hart 2006:111.
  21. Ayers 2004:20–21.
  22. Glyn & Glyn 2000:6–7.
  23. Ayers 2004:76, 390.
  24. Ayers 2004:390.
  25. Az erre vonatkozó adatot id. Alexandre Dumas feljegyzéseiből ismerjük: Dumas 1997:502–503.
  26. Vallentin 1938:428.
  27. ^ a b Ayers 2004:27, 390.
  28. ^ a b Ayers 2004:76.; Fallon & Hart 2006:110.
  29. Dubbini 2002:69.
  30. Glyn & Glyn 2000:12.
  31. Glyn & Glyn 2000:10.; Ayers 2004:84.
  32. Glyn & Glyn 2000:12.; Ayers 2004:77–78.
  33. Ayers 2004:78–84.
  34. Glyn & Glyn 2000:6–7.; Ayers 2004:77, 79.
  35. Glyn & Glyn 2000:9.; Ayers 2004:77.
  36. Ayers 2004:77.
  37. Ayers 2004:23–27.
  38. Ayers 2004:19–23.; Fallon & Hart 2006:112.

Felhasznált forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Cité-sziget témájú médiaállományokat.
  • A szócikk első változata a francia és az angol wikipédiák szócikkei alapján készült.
  • Ayers 2004: Andrew Ayers, The architecture of Paris: An architectural guide, Stuttgart, London, Axel Menges, 2004.
  • Caesar 2004: Book 7 of Caesar’s Bellum gallicum, ed. by Drew Arlen Mannetter, Boca Raton, Brown Walker Press, 2004.
  • Dass 2007: Nirmal Dass, Viking attacks on Paris: The Bella Parisiacae urbis of Abbo of Saint-Germain-des-Prés, Paris, Dudley, Peeters, 2007.
  • Dubbini 2002: Renzo Dubbini, Geography of the gaze: Urban and rural vision in early modern Europe, Chicago, University of Chicago Press, 2002.
  • Dumas 1997: Alexandre Dumas, La Reine Margot, ed. by David Coward, Oxford, Oxford University Press, 1997.
  • Fabriès-Verfaillie 2000: Maryse Fabriès-Verfaillie et al., La France des villes: Le temps des métropoles?, Rosny, Bréal, 2000.
  • Fallon & Hart 2006: Steve Fallon & Annabel Hart, Paris: City guide, Hawthorn, Oakland, Lonely Planet Publications, 2006.
  • Flores-Lonjou & Messner 2007: Magalie Flores-Lonjou & Francis Messner, Les lieux de culte en France et en Europe: Statuts, pratique, fonction, Leuven, Peeters, 2007.
  • Glyn & Glyn 2000: Anthony Glyn & Susan Glyn, The companion guide to Paris, Cambridge, Boydell & Brewer, 2000.
  • Grimal 1983: Pierre Grimal, Roman Cities, Madison, University of Wisconsin Press, 1983.
  • Onians 2004: John Onians, Atlas of world art, London, Laurence King, 2004.
  • Planhol 1994: Xavier de Planhol, An historical geography of France, Cambridge, Cambridge University Press, 1994.
  • Simpson 2001: Jacob T. Simpson, Rediscovering the river Bièvre: The feasibility of restoring ecological functions in an urban stream, New York, New York University, 2001.
  • Talbert 1985: Richard J. A. Talbert, Atlas of classical history, New York, Macmillan, 1985.
  • Vallentin 1938: Antonina Vallentin, Leonardo da Vinci: The tragic pursuit of perfection, New York, Viking Press, 1938.