Burma japán megszállás alatt (1942–1943)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Burma 1942-1943.
Pacific War - Southern Asia 1942 - Map.jpg
Burma japán megszállása

Konfliktus Burmai hadjárat
(Második világháború)
Időpont 1942. június – 1943. szeptember
Helyszín Burma
Eredmény Japán győzelem
Szemben álló felek
Flag of the United Kingdom.svg Nagy-Britannia
British Raj Red Ensign.svg India
Merchant flag of Japan (1870).svg Japán
Flag of Burma 1943.gif Burmai Nemzeti Hadsereg
Parancsnokok
Flag of the United Kingdom.svg Noel Irwin
Flag of the United Kingdom.svg George Giffard
Merchant flag of Japan (1870).svg Ída Sódzsiró
Flag of Burma 1943.gif Ba Maw
Veszteségek
Flag of the United Kingdom.svg 6 250 Merchant flag of Japan (1870).svg 1 300

A Burmai hadjárat a második világháború délkelet-ázsiai hadszínterén folyt 1941 vége és 1945 között. 1942-ben a Japán Császári Hadsereg sziámi egységekkel támogatva támadást intézett Burma ellen, ami akkor a Brit birodalomhoz tartozott. Burmát kínai nemzeti erők, indiaiak és britek védték. 1942 májusának végére csaknem az egész ország japán megszállás alá került. 1942 májusa és decembere között a harcok szüneteltek a monszun megérkezése miatt; a hegyi utak rossz állapota, a trópusi környezet és az utánpótlási nehézségek súlyos gondokat okoztak a szövetséges és a japán hadsereg utánpótlásában.

A monszun időszak végével a szövetségesek két támadást kezdtek a japán erők ellen: az első támadás az Arakán partvidék ellen irányult, amely sikertelenül zárult, jelentős csapást mérve ezzel a britek katonai lelkesedésére. A másik támadás már sokkal jelentősebbnek bizonyult. Orde Wingate csindit csapatival támadást intézett a japán erők ellen Észak-Burmában.

India és Burma 1942 május és december között[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szövetségesek és a japánok hadműveleteit a térségben lelassította, megbénította a földrajzi környezet, az éghajlat és a közlekedési nehézségek. Az India és Burma közötti határvidék csaknem járhatatlan volt, csupán néhány, nehezen járható földút vezetett keresztül a dzsungelen India irányába. A japán megszállás alatt álló Kalewát - Nyugat-Burmában - csupán egy Csindvin folyó mellett haladó hegyi út kötötte össze a Rangoon-Mandalay-vasútvonallal. A briteknek is mindössze egy utánpótlási útvonaluk volt: a Brahmaputra folyó melletti Dimapurban véget érő vasútvonal, ami után hegyi úton érték el a burmai-indiai határon lévő Imphalt.

Szövetségesek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A távol-keleti hadszíntért a brit vezérkar másodlagos prioritású térségnek kezelte 1942-ben. A britek ekkor főként a Közel-Kelet térségére koncentráltak. Ennek oka az is, hogy a szövetségesek döntése értelmében először Németországot kell legyőzniük, azután fordíthatják a figyelmüket Japánra. A térségben csekély méretű és rosszul felszerelt erők állomásoztak. A brit indiai hadsereg egységeit többnyire sivatagi hadviselésre képezték ki, így az 1942 végi Észak-Afrikában aratott brit győzelmek után, az indiai hadsereg egy részét visszairányították India-Burma közti határvidékre, mégsem intézhettek komoly támadást a japánok ellen, mert a dzsungelharcra való kiképzés még nem történt meg az egységeknél.

A briteknek az indiai hátországban is komoly problémáik adódtak 1942 elején. Az Arakáni offenzíva kudarca után felerősödtek az indiai brit ellenes tiltakozó megmozdulások, tüntetések Bengálban és Biharben. A tüntetések elfojtására további brit csapatokat kellett visszavezényelni a burmai frontszakaszról. A katasztrofális bengáli éhezés, amely kb. 3 millió ember halálát okozta, tovább gyöngítette az indiai hátországot. Az éhínséget közvetlenül egy tájfun idézte elő, amely 1942 közepén csaknem letarolta Bengália térségét. A rizs hiányt nem tudták pótolni Burmából, ráadásul a megmaradt riszt legnagyobb részét a britek katonai utánpótlásra használták fel a II. világháború más hadszínterein. A rizs spekulációs felvásárlása, a korrupt Bengál kormányzóság, a segélyek elosztásának meghiúsulása is mind hozzájárultak az áldozatok nagy számához.

Az erőknek a szövetségesek oldalán való elhelyezkedése tükrözte a szövetség problémáit. Egy Burma elleni szövetséges invázió sikerének érdekében az Indiából és Kínából támadó brit, amerikai és kínai csapatoknak szorosan együtt kellett működniük. Az amerikaiak számára Burma lehetőséget nyújtott, hogy a Ledóból a Burma-útig terjedő útszakasz megépítésével Kínába vezető szárazföldi összeköttetési vonalakat nyissanak meg. A britek ezt kivitelezhetetlennek tartották. 1942-1943 legfontosabb feladata az lett, hogy Indiát egy eljövendő offenzíva bázisává tegyék.

Japánok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A japánok 1942 nyarán megerősítették pozícióikat Burmában. Ída Sódzsiró vezérezredes, a 15. japán hadsereg parancsnoka többször indítványozta a japán vezérkarnál, hogy támogassanak egy India elleni támadást a monszun időszak végén. A hadosztály parancsnokok azonban ellenezték a tervet a szállítási-utánpótlási útvonalak hiánya miatt. A támadás terveit végül elvetették.

Burmában a japánok feloszlatták a Burmai Függetlenségi Hadsereget, amely egyre nagyobb létszámban bővült, de a szervezettsége problémákat okozott, egyes egységei ellenezték a japán megszállást is. Japán létrehozta a Burmai Védelmi Sereget, amelyet ténylegesen japán tisztek irányítottak. 1943 májusában felállítottak egy burmai bábkormányt Ba Maw elnökletével. Tényleges hatalma a kormánynak nem volt, a japánok irányították a burmai közigazgatást. A gazdaság nagy károkat szenvedett 1942 első felében, amikor hadműveleti területté vált az ország. A harcok után pedig a közlekedési infrastruktúra pusztulása és a hiányzó külkereskedelem - rizs-export - tovább gyengítették a burmai gazdaságot.

Joda vezérezredes megpróbálta Burma gazdasági-stratégiai érdekeit képviselni a vezérkaron belül, ám Tokió ismételten elutasította ez irányú törekvéseit. 1943-ban végül lemondatták, mert többször is bírálta Japánt, annak burmai politikája miatt.

Tervek és hadműveletek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első arakáni hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Számos nehézségük ellenére a szövetségesek 1942-1943 száraz évszakában két hadműveletet határoztak el Burmában a japánok ellen. Az első egy kisebb támadás volt az Arakán partvidéknél. Az indiai keleti hadsereg Noel Irwin brit tábornok irányítása alatt állt, és célul tűzték ki, hogy visszafoglalják a Maju-félszigetet és az Akyab városát, amely egy fontos légitámaszpont volt. 1942. december 21-én kezdődött meg a támadás, a 14. indiai hadosztály vonult előre Donbaik irányába. Ott azonban heves ellenállásba ütköztek, néhány bevehetetlen japán bunker az indiai és brit csapatokat megállásra kényszerítette, a támadók ismétlődő rohamait a bunkerek géppuskatüze visszaverte, a szövetséges erők komoly veszteségeket szenvedtek el.

Időközben japán erősítés érkezett a térségbe Közép-Burmából. Sikeresen átkeltek a bővizű folyókon és a magas hegyláncokon, amit a szövetségesek a támadás megindításakor lehetetlennek tartottak. 1943. április 3-án az előrenyomuló japánok megverték a 14. indiai hadosztály bal szárnyát. A megvert 14. hadosztály a 26. indiai hadosztállyal együtt sem volt képes feltartóztatni a japánokat Buthidaung városától délre. A kimerült szövetséges katonák elhagyták a védelmi vonalat és felszerelésük nélkül visszavonultak az indiai határ mögé.

Irwint leváltották, őt okolva a tragikus támadásért. Számos becsmérlő ám nem teljesen alaptalan megjegyzést tett az indiai keleti hadsereg kiképzéséről, felszereltségéről és moráljáról. Utóda George Giffard tábornok lett, aki a hadsereg igazgatását és győzelembe vetett hitének megerősítését tűzte ki célul.

Az első csindit expedíció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A csinditek Wingate vezetésével átkelnek a Csindvin folyón és megkezdik a benyomulást Burmába.

A második támadás még vitathatóbb volt, mint az az arakáni offenzíva. A 77. indiai gyalogezred (csinditek) - Orde Wingate parancsnoksága alatt - beszivárgott a japán frontvonalak mögé és mélyen benyomult Burmába. Elvágta e fő észak-déli irányú vasútvonalat. A hadműveletet eredetileg egy nagyobb támadás részének gondolták el, amely azonban megbukott a szállítási nehézségek és az készlethiány miatt. Annak ellenére, hogy az általános támadás meghiúsult, Wingate folytatta a hadműveleteket.

A csindit hadsereg 3000 embere vonult be Burmába több hadoszlopban. Megrongálták a kommunikációs csatornákat Észak-Burmában, elvágták a fő vasútvonalat két hétre. Ugyanakkor komoly veszteségeket szenvedtek el: 818 ember, a hadosztály 27%-a meghalt, eltűnt vagy megsebesült. Azok, akik visszatértek különböző fertőzésektől szenvedtek és gyakran életveszélyes egészségi állapotban voltak. Habár a hadművelet eredményei kérdésesek voltak, a csinditek bebizonyították, hogy az indiai és brit katonák képesek élni, hatékonyan mozogni és harcolni a dzsungelben, csakúgy, mint a japánok. A hadművelet nagy publicitást kapott, a katonai propaganda kiaknázta ezt a burmai fronton történt kisebb sikert. A japán hadsereg 1942-ben elvetette egy északkelet-indiai szárazföldi hadművelet gondolatát, ám a csindit támadás - bár a japán utánpótlási útvonalak időleges elvágástól eltekintve alig ért el valamit - arra késztette a Burmában állomásozó 15. japán hadsereget, hogy fellépjen a hadvezetésnél egy megelőző támadás érdekében.

Központi frontvonal[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A frontvonal középső részén 1942–1943-ban állandó kisebb összecsapások voltak a kulcsfontosságú Imphaltól délre, de egyik hadsereg sem készített elő döntő támadást a térségben. A 17. indiai hadosztály tartotta a pozícióit Tiddim település körül, szemben a 33. japán hadosztállyal.

A V Force, egy irreguláris haderő, amit a britek indiai parancsnokságának utasítására állítottak fel, Burma és India közötti határszakaszon olyan területeken járőrözött, amit egyik szembenálló hadsereg sem tartott ellenőrzése alatt.

A Ledo út és a dombocska[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Ledo út

A szövetségesek egyik legfontosabb stratégiai célja a burmai térségben a kínai nemzeti erők (Csang Kaj-sek) segítése, utánpótlással való ellátása volt, aki így hatékonyan küzdhetett a japánok ellen. Amikor a japánok elfoglalták Burmát, a fő utánpótlási útvonalat, Rangoontól Kínába elvágtak. Az amerikai Joseph Stilwell tábornok megszervezett egy légihidat a Himaláján keresztül (a "dombocska"). A háború ebben a szakaszában a légiszállítás könnyen sebezhető volt a japán vadászgépek miatt, amik a myitkyinai repülőtérről ellenőrizték az Észak-Burma feletti légteret.

Stillwell csökönyös ragaszkodásának is köszönhető, hogy a szövetségesek elkezdték építeni a Ledo útat, amely Kína felé állandó és biztonságos utánpótlást hivatott szolgálni. A feladat rendkívüli mérnöki tevékenység eredményeképpen valósulhatott meg. A kínai haderő egy részét, akik 1942-ben Burma japán megszállása után Indiába vonultak vissza, Stillwell és amerikai tisztek újból felfegyverezték és kiképezték dzsungelben történő hadviselésre.

Eredmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1942-es év végétől az 1943-as év közepéig érdemleges, nagyobb támadások nem történtek a burmai frontvonalon. A japánok védelemre rendezkedtek be, a szövetségesek pedig a legyengült hátország és a demoralizálódott csapatok erősítését tűzték ki célul. Egyre jelentősebb szerepet játszottak az amerikai tanácsadók, katonatisztek is, köztük Joseph Stillwell, akik felismerve, hogy a dzsungel hadviselés különbözik a megszokott katonai hadviseléstől, különleges csapatokat (csinditek) képeztek ki. Az 1942-1943 közötti idő mindkét hadviselő fél számára felkészülési időt jelentett a döntő burmai ütközetre.

Amerikai tisztek kínaiakat képeznek ki.

Bibliográfia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • The Times Atlasz: Második világháború szerk.: John Keegan. Akadémiai Kiadó Bp. 1995.
  • A II. világháború nagy csatái. John MacDonald. GABO kft. 1995.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]