Brakkvíz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A brakkvíz vagy félsósvíz olyan víz, amelynek a sótartalma nagyobb, mint az édesvízé, de kisebb, mint a tengervízé.

A brakkvíz egy literében 0,5-30 gramm só található. Ezt leggyakrabban ezrelékben fejezzük ki: 0,5-30‰. A „félsós” pontosan meg nem határozható paraméter. A természetben előforduló brakkvizek többségének jellemzője, hogy térben és időben jelentősen változhat a sótartalmuk.

A kifejezés a 'sós' jelentésű régi holland brak szóból ered.

Víz sótartalma ezrelékben kifejezve
Édesvíz Brakkvíz Sósvíz Telített sósvíz
< 0,5 0,5 – 30 30 – 50 > 50

Brakkvíz keletkezése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Brakkvíz keletkezhet édesvíz és tengervíz keveredésekor például tölcsértorkolatokban, vagy jelen lehet fosszilis víz formájában. A földtörténet során jelentős brakkok keletkeztek tengerszint csökkenéssel (regresszió) vagy térszínemelkedéssel.

Emberi tevékenység is létrehozhat brakkvizet, például ilyen a garnélarák farmok építése, valamint az ozmotikus erőművek elsődleges mellékterméke szintén a brakkvíz. Az ilyen vizek veszélyt jelenthetnek a környezetre, sok szárazföldi növény számára károsak.

Ha a brakkok képződése lassú, endemikus élőlénytársulások jönnek létre bennük.

Brakkvizes élőhelyek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Torkolatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy brakkvízben élő halfaj: Monodactylus argenteus

Leggyakrabban brakkvizes biotopok ott alakulnak ki, ahol a folyóvizek édesvize keveredik a tengervízzel. Ez a folyók torkolatában és a tengerpart szomszédos részein történik. A kevert víz mennyiségét és a keveredés mértékét nagyban helyi tényezők határozzák meg. Általános tényezőnek tekinthető az árapály jelenség.

Például a Londontól nyugatra lévő Teddington városánál van a határ a Temze folyó dagály által érintett és nem érintett szakaszai között. Ezen a részen azonban a sótartalom annyira alacsony, hogy édesvízről beszélhetünk, itt még teljes mértékben édesvízi halakat találunk úgy mint a domolykók a bodorka a ponty, a sügér, vagy a csuka. Battersea és Gravesend között a Temze vize brakkvíz. Itt a felső szakaszon az édesvízi fajok száma egyre csökken, főleg a domolykó és bodorka található meg. Megjelennek az úgynevezett eurihalin fajok. Ezek jól bírják a sómennyiség ingadozását. Ilyenek például tengeripérfélék vagy a farkassügér. Ezután az édesvízi halak teljesen eltűnnek és csak az eurihalin tengeri fajok vannak jelen. Gravesend után a víz sótartalma teljesen megfelel a tengervíznek, az eurihalin és sztenohalin tengeri fajok egyaránt megtalálhatóak. Ez utóbbiak érzékenyek a sótartalom változásaira. Ezen szakasz élővilága azonos a közeli Északi-tengerével. Ez az elrendeződés a folyóban élő vízinövényekre és gerinctelen állatokra is érvényes, mint ahogy minden hasonló torkolatra ez a jellemző.[1][2]

A folyótorkolatok fontos állomáshelyei az anadrom és katadrom vándorló halaknak egyaránt, úgymint a lazac vagy az angolna. Ezek a halak itt csoportosulnak és idejük van a megváltozott sóarányhoz alkalmazkodni, mert a változások lassan érik őket.

Sok halfaj ide rakja ikráit, és a fiatal halak itt élnek és táplálkoznak mielőtt egy bizonyos kort elérnének.

A folyótorkolatok kitűnő horgászhelyek, valamint sok halfarmot itt létesítenek.

Mangrovék[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mangrove-mocsár

Egy másik fontos brakkvizes élőhely a mangroveerdők vagy tengerparti mocsárerdők ökoszisztémája. Ezek a mocsarak gyakran, bár nem minden esetben folyótorkolatoknál helyezkednek el, valamint lagúnák mentén, ahol a sótartalom folyamatosan változik. Tipikus félsós vízi halak, a mangrovemocsarakban élő kúszógébek valamint a lövőhalfélék.

Ezek a területek a torkolatokhoz hasonlóan sok halfaj legfőbb ívóhelyei, mint például különböző tengeri sügéreké (Lutjanidae).

Félsós tengerek és tavak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyes tengerek és tavak brakkvizüek. Ilyen például a Balti-tenger. Ez a világ legnagyobb brakkvize. A Pleisztocén korban 2 folyórendszer egybeömlési területe volt, azóta összeköttetésbe került az Északi-tengerrel, de most is nagy az édesvíz utánpótlása. Az Északi-tenger felöl érkező víz sűrűsége sótartalma miatt nagyobb, mint az édesvízé. Ezért a Balti-tenger vizének 2 fő rétege van. Egy felszíni édesebb és egy mély sós réteg. A tengeráramlatok hiánya miatt a keveredés kis mértékű. A mélyben tengeri fajok élnek, mint például a tőkehal, a felszínen édesvíziek, mint a csuka.

A Kaszpi-tenger a világ legnagyobb tava, szintén brakkvizű. Sótartalma egyharmada a tengervízének. Itt élnek a kaviárt szolgáltató tokfélék valamint a kaszpi fóka.

A Fekete-tenger felszíni vize félsós (17-18 ezrelék).[3] A mély oxigén nélküli vízréteg a Földközi-tengerből származik.

Brakkvizes lápok és mocsarak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Olyan helyeken keletkeznek ahol egy sós mocsárba nagyobb mennyiségű édesvíz folyik, és egy bizonyos területen a sókoncentráció annyira hígul, hogy eléri a "félsós" értékeket. Ez gyakran tengerek közelében fordul elő sós mocsarakban, a folyótorkolatok mentén, és az árapály jelenséggel függ össze.

A Pannon-tenger[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kárpát-medence teljes egészében brakkmedence volt a Pannon-tenger idején. Létrejöttének oka, hogy egy nagy tengeröböl – illetve maradványtenger, a Paratethys – a miocén kárpáti ciklusának hegységképző mozgásai miatt egyre inkább lefűződött a nyílttengertől. A közvetlen tengeri kapcsolat megszűntével tójellegű lett, azaz már csak lefolyása volt, amelyen keresztül a beléömlő folyóvizek kiédesítették, átöblítették.

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Brackish water című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. The River Thames - its geology, geography and vital statistics from source to sea, The-River-Thames.co.uk
  2. The River Thames - its natural history The-River-Thames.co.uk
  3. Lüning, K., Yarish, C. & Kirkman, H. Seaweeds: their environment, biogeography, and ecophysiology. Wiley-IEEE, 1990. p. 121. ISBN 978-0-471-62434-9