Bourbon–Pármai Mária Lujza spanyol királyné

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Bourbon–Pármai Mária Lujza spanyol királyné
Maria Luisa de Parma1.jpg
Született
1751. december 9.
Parma
Elhunyt
1819. január 2. (67 évesen)
Róma
Házastársa IV. Károly spanyol király
Gyermekei Mária Lujza Jozefa spanyol infánsnő
VII. Ferdinánd spanyol király
Bourbon Mária Izabella nápoly–szicíliai királyné
Bourbon–Szicíliai Mária Krisztina spanyol királyné
Szülei Lujza Erzsébet francia királyi hercegnő
I. Fülöp pármai herceg
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Bourbon–Pármai Mária Lujza spanyol királyné témájú médiaállományokat.
Az ifjú Mária Lujza hercegnő
(Anton Raphael Mengs műve).

Mária Lujza Bourbon–pármai hercegnő (olaszul Maria Luisa di Borbone-Parma, spanyolul María Luisa de Parma), (Párma, 1751. december 9.Róma, 1819. január 2.), a Bourbon-házból származó pármai hercegnő, spanyol infánsnő (királyi hercegnő), IV. Károly király feleségeként Spanyolország királynéja (reina consorte de de España).

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Származása, testvérei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Armoiries Bourbon-Parme.svg

Mária Lujza Bourbon–pármai hercegnő 1751. december 9-én született Pármában.

Édesapja a Bourbon-házból származó I. Fülöp pármai herceg (Filippo I di Borbone-Parma, 1720–1765) volt, V. Fülöp spanyol király és Farnese Erzsébet pármai hercegnő fia, 1748 óta Párma első Bourbon-házi uralkodó hercege, az osztrák örökösödési háborút lezáró egyezmény értelmében.

Édesanyja Lujza Erzsébet francia királyi hercegnő (Marie-Louise-Élisabeth de France, 1727–1759) volt, XV. Lajos francia király és Leszczyńska Mária lengyel királyi hercegnő, francia királyné legidősebb leánya.

Szülei házasságából három gyermek született, Mária Lujza volt a legfiatalabb:

Ifjúsága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Édesanyja, Lujza Erzsébet francia királyi hercegnő nagyon fiatalon került a spanyol udvarba, ahol – éles ellentétben a francia királyi udvarral – rendkívül merev ceremoniális előírások, szigorú magatartási szabályok voltak érvényben. A hercegné mindenben alá volt rendelve apósa, V. Fülöp király, és domináns anyósa, Farnese Erzsébet királyné utasításainak. Házassága I. Fülöp pármai herceggel érzelem nélküli, üres kapcsolat maradt, amelynek egyetlen célja a trónutódlás biztosítása volt.

Ilyen körülmények között Mária Lujza édesanyja és idősebb nővére, Mária Izabella befelé forduló, depresszióra hajló személyiségekké váltak. Velük ellentétben Mária Lujza hercegnő erős akaratú, önző és céltudatos ifjú hölggyé serdült.

Házassága, gyermekei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Arms of Queen Maria Luisa of Spain (1751-1819).png

Mária Lujza infánsnő 1765. szeptember 4-én, 13 éves korában feleségül ment Károly infánshoz, az asturiai herceghez (1748–1819), III. Károly spanyol király (1716–1788) és Mária Amália szász királyi hercegnő (1724–1760) fiához, a jövendő IV. Károly spanyol királyhoz. A házasság célja a Spanyolországban és Pármában uralkodó Bourbonok családi kapcsolatainak megerősítése volt.

14 gyermekük született, de csak heten érték meg a felnőttkort:

  1. Károly Kelemen (Carlos Clemente, 1771–1774), kisgyermekként meghalt.
  2. Sarolta Johanna (Carlota Joaquina, 1775–1830), 1785-től VI. János portugál király felesége.
  3. Mária Lujza (1777–1782), kisgyermekként meghalt.
  4. Mária Amália (1779–1798), aki 1795-ben saját apai nagybátyjához, Antal Paszkál infánshoz (1755–1817), IV. Károly király öccséhez ment feleségül.
  5. Károly Dominik (Carlos Domingo, 1780–1783), kigyermekként meghalt.
  6. Mária Lujza Jozefa (1782–1824), aki 1795-ben Lajos Bourbon–pármai herceghez, Etruria királyához (1773–1803) ment feleségül.
  7. Károly Ferenc (Carlos Francisco, 1783–1784), és ikertestvére:
  8. Fülöp Ferenc (Felipe Francisco, 1783–1784), mindketten meghaltak kisgyermekként.
  9. Ferdinánd (1784–1833) trónörökös, 1808-tól VII. Ferdinánd néven Spanyolország királya.
  10. Károly Mária Izidor (Carlos Maria Isidro), 1788–1855), aki az első karlista háborúban trónkövetelőként lépett fel unokahúgával, VII. Ferdinánd leányával, II. Izabella királynővel szemben, a karlisták V. Károly néven címzetes spanyol királynak ismerték el.
  11. Mária Izabella infánsnő (1789–1848), 1802-től I. Ferenc nápoly–szicíliai király második felesége.
  12. Mária Terézia (1791–1794), kisgyermekként meghalt.
  13. Fülöp Mária (1792–1794) ), kisgyermekként meghalt.
  14. Ferenc Antal (Francisco de Paula Antonio, 1794–1865), aki 1819-ben unokahúgát, Lujza Sarolta nápoly–szicíliai királyi hercegnőt, saját nővérének, Mária Izabella infánsnőnek leányát vette feleségül.

Stephan Millar úgy tartja, hogy Mária Lujza 14 gyermeke közül a legfiatalabbaknak, Mária Izabella (1789–1848) és Ferenc Antal infánsnak (1794–1865) a valódi apja nem a király, hanem Don Manuel de Godoy herceg (Manuel de Godoy y Álvarez de Faria Sanchez Ríos Zarzosa, 1767–1851), főminiszter volt, aki ezekben az években Mária Lujza állítólagos szeretője és bizalmasa volt.[1]

Spanyolország királynéja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1788-ban meghalt Mária Lujza apósa, III. Károly király. A trónt a pármai hercegnő férje, Károly infáns örökölte, IV. Károly néven, Mária Lujza Spanyolország királynéja lett. Károly már hosszabb idő óta pszichés zavarokkal küszködött, ezek az későbbi években elmebetegséggé fejlődtek. A domináns természetű és intelligens Mária Lujza királyné rövid idő alatt részt kért a kormányzati ügyekből. Hanyatló egészségű férje mellett hamarosan szeretőket kezdett tartani, kegyencein keresztül egyre határozottan a saját kezébe kívánta venni az államügyek irányítását.

Don Manuel de Godoy herceg 1788–1808 között Mária Lujza királyné szeretője volt, a király ennek ellenére megbízott benne, főminiszterévé emelte. Godoy mindkettőjüket befolyása alatt tartotta. A gyenge kezű, könnyen befolyásolható és manipulálható IV. Károly helyett az ország kormányzatát az intrikus királyné, és a mögötte álló mindenható kegyenc, Godoy gróf (később herceg) tartotta kezében.

A francia forradalom kitörése után IV. Károly és Mária Lujza attól tartott, a lázadás átterjedhet Spanyolországra is. A királyné és Godoy ösztönzésére a király a Szent Inkvizíciót hívta segítségül, hogy Istentől eredő hatalmát megmentse. Godoy révén Spanyolország csatlakozott a Napóleon császár által szervezett kontinentális blokádhoz, az 1805-ös trafalgari vereség azonban meghátrálásra késztette.

Godoy, aki a béke hercege (Príncipe de la Paz) címet is megkapta, 1807-ben megkötötte a fontainebleau-i békeszerződést, amelynek alapján Napóleon csapatai bevonultak az országba. A spanyol lakosság és a királyhű nemesség körében erősödött a gyűlölet megnőtt a mindenható főminiszter ellen. Az elégedetlenkedőket maga Ferdinánd trónörökös, az asturiai herceg, Mária Lujza legidősebb fia vezette, aki Napóleon támogatását kérte. Francia csapatok vonultak be Spanyolországba, a király, a királyné és Godoy Aranjuezbe menekült. 1808. március 17-én Aranjuezben Ferdinánd-párti felkelés tört ki, IV. Károlyt lemondásra és Godoy herceget elfogták. A főminisztert nyomban halálra is ítélték. Életének megmentése érdekében Mária Lujza rávette IV. Károlyt, hogy lemondjon fia javára (március 19.). Az asturiai herceget VII. Ferdinánd néven Spanyolország királyává kiáltották ki.

Napóleon azonban 1808 áprilisában Bayonne-ba rendelte a lemondott IV. Károlyt, Mária Terézia királynét és VII. Ferdinánd királyt is. Napóleon rávette Károlyt, érvénytelenítse a Ferdinánd javára lett lemondását, és Napóleon bátyjának, Joseph Bonaparténak engedje át a spanyol trónt (május 5.). A császár akaratának a Spanyolországban álló 100 000 főnyi megszálló katonaság adott nyomatékot.

Fogság Franciaországban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mária Lujza királyné szeretőjével, férjével és fiatalabb gyermekeivel együtt Franciaországban keresett menedéket. Hivatalosan Napóleon császár vendégei, gyakorlatilag a foglyai lettek. Napóleon kegydíjat folyósított nekik.

A lemondott IV. Károlyt, Mária Lujzával és Don Manuel de Godoy-jal és annak új szeretőjével, egy Pepita nevű hölggyel együtt először Talleyrand herceg, külügyminiszter kastélyában, Valençay-ban helyezték el.[2] Néhány hónapig Fontainebleauban laktak, aztán Compiègne-be, majd Aix-en-Provence-ba költöztek. 1808 októberében Marseille-be érkeztek, a következő négy évet itt töltötték. 1812-ben Napóleon engedélyével a Pápai Államba távozhattak. A római Barberini palotában (Palazzo Barberini) kaptak lakóhelyet.

Utolsó évei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Napóleon lemondása után, 1814-ben VII. Ferdinánd királyt visszahelyezték trónjára. Szüleinek és Don Manuel de Godoynak megtiltotta, hogy hazatérhessenek Spanyolországba. 1815-ben, Napóleon visszatérése és száznapos uralma idején IV. Károly és Mária Lujza Veronába menekült, az itt tartózkodó Godoyhoz. A volt főminiszter kérelmet nyújtott be I. Ferenc osztrák császárnak, amelyben mindhármuk számára menedéket kért Ausztriában. VII. Ferdinánd tiltakozására azonban Ferenc császár elutasította a kérést. Napóleon végső bukása után visszatértek Rómába. VII. Piusz pápa ekkor kitiltotta a pápai székvárosból a szeretőjével élő Godoyt. Pesaróba kellett távoznia, de Mária Lujza és a IV. Károly hamarosan kieszközölték, hogy visszaköltözhessen hozzájuk Rómába.

1818 végén a római emigrációban élő Mária Lujza tüdőgyulladást kapott. Férje ekkor Nápolyban tartózkodott. Az anyakirályné 1819. január 2-án, 67 éves korában, a Barberini palotában elhunyt. Don Manuel de Godoy herceg mindvégig a haldokló mellett maradt. IV. Károly király még ugyanabban a hónapban, január 20-án maga is meghalt a Barberini palotában. Fiuk, VII. Ferdinánd később az El Escorialba szállíttatta át szüleinek földi maradványait. Don Manuel de Godoy herceg három évtizeddel élte túl mindkettőjüket, ő 1851-ben hunyt el Párizsban.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Bourbon–Pármai Mária Lujza spanyol királyné témájú médiaállományokat.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Gomez de Arteche tábornok: Historia del Reinado de Carlos IV, Historia General de España de la Real Academia de la Historia, Madrid, 1892.