Bodnár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A bodnárok - más kifejezéssel kádárok vagy pintérek - fából készített használati tárgyakat, főként az úgynevezett ,,faedényeket" előállító mesteremberek voltak. Bodnárok készítettek többek között vödröket, köpülőket, puttonyokat, hordókat, kádakat és a vékát. Az első permetező kannákat is fából munkálták ki.

A borászathoz kapcsolódó mesterségek és edények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezeknek a bonyolultabb kialakítású,több részből álló faedény-típusoknak a használata főként a borászathoz kapcsolódik, így e mesterségek gyakorlóinak régies elnevezése is a ,,borkötő" volt. Ezek az eredetileg kizárólag tölgyfából készülő edények az oldalsó azaz a ,,donga" darabokból, - a fenékből, - és az egészet összefogó ,,abroncs" nevű szerkezeti egységekből állnak, melyeket különféle speciális eszközök és sablonok segítségével, a tervezett űrtartalomhoz illő pontos méretek alapján készülnek. A (nem készen kapott) dongafát a bodnár (kádár) a tönkből repesztéssel választotta le, így a hosszirányú szálak nem sérültek és a késztermék is tartósabbnak bizonyult. Ezután a kádárszekercével vagy kádárbárddal a nagyoló faragás, majd a néha évekig tartó szárítás következett. A kádárbárd alakja az utóbbi száz évben egy ún. ,,szakállas", és jellegzetesen díszített toldatot kapott. A megrendelt edény méreteihez tartozó különféle méretű és ívelésű sablonokat készítettek maguknak vagy örököltek idősebbektől a mesterek, amelyekkel történő folyamatos ellenőrzés közben a rövid nyelű kádárbárddal a felfűrészelt rönkök a megfelelő alakra lettek faragva majd később gyalulva. Megemlítendő itt az egyik legsajátságosabb kádáreszköz az óriásgyalu, a stócpang (sváb szakkifejezés), melyet a hátára fektettek és két saját lábával feltámasztottak, - majd ebben a helyzetben tolták rajta a néha több méteres dongafákat az alakításukhoz. Az így megfaragott dongákat ismételt szárítás után egy sablonrácsba rakosgatva összeállították, az íves felület kialakítása érdekében pedig az alsó abroncs felrakását követően menetes szorítóval, a cúggal és annak a körülvett köteleivel lassan ívesre húzatták. Az ívelés maradandóságát a faedény belsejében egy tűzkosárban gyújtott lassú forgácstűz és az aközbeni külső vizes locsolás biztosította. A dongák közeit később, a végső összeállítás során növényi rostokkal (pl. káka) tömítették majd abroncsokat vertek rá, azaz beabroncsozták. Ezt megelőzően természetesen a méretre összefaragott, és kéthegyű kádárszeggel összeszegezett fenéklemezeket a behúzóvas (kádárvilla) segítségével a helyükre, egy fa árokba, a nútba illesztették. Előzőleg ezt a nútot is ki kellett alakítani egy másik különleges és magyar fejlesztésű szerszámmal: az egyszerű ívestalpú gyaluból a 19. század közepe táján kifejlesztett háromorsós és háromkéses csínvágó gyaluval. A három kés közül kettő,a vágásirányba állók voltak az előmetsző kések, melyek a faforgács repedésmentes kifordulását segítették elő. A fenékberakás előtti utolsó munkafolyamatként pedig a terméket kívül is, belül is összegyalulták, - azaz összesimították a dongák esetleges, egymástól élálló kisebb egyenetlenségeit.

A hordókba be és kiömlő nyílásokat fúrtak, melyeket kúpos fúróval készítettek az akonadugó kúpos, tömítőkészebb alakja miatt, majd a kónuszosság javítására ugyanilyen kúpos, de ráspolyos felületű fúrókat alkalmaztak. A hatalmas méretű, nem mozdítható hordókra vagy a kádakra azok tisztításához, mosásához ún. hordóajtókat készítettek, mely egyfából készült és egy lefelé néző U betűt formált. Ezt a legszélesebb donga aljából méretre, ferde fűrészeléssel kivágott nyílásba szorították belülről beillesztve, majd egy külső vaspánt és szorítócsavar (együttes néven a hordóajtó-zár) segítségével kívülről felrögzítették. Ebből nyitották a csaplyukat is, ahol ,,csapraverték" a hordót. A hordófeneket (sőt néha a gyalutesteket is) a 17.-18. század óta szőlőfürtök, jelenek faragásával díszítették, később esetleg borivásra buzdító pár szavas mondatot, illetve évszámot véstek még rá. napjainkig szokásban van, hogy egy speciális ívelésű gyaluvasat tartalmazó körző, fenékdíszítő gyaluval a kádár azt a csak a rá jellemző rajzolatú, egyedi körkörös barázdákkal díszítse. Ez mintegy mesterjelként szolgált, a munkájára ezzel vállalt garanciát. A más jelzésűt ritkábban is javítottak, mondván hogy ,,- Vigye vissza ahhoz, aki ezt csinálta!"

A római kortól a hordók alakja is fokozatosan változott, ma kétféle ívelésűt ismerünk, illetve a sörös hordók dongái pedig vastagabbra készülnek. Változott az abroncsozás is, az eredeti faháncs, kötél majd fűzfavessző anyagú abroncsot a 19. században fölváltotta a szegecseléssel végtelenített vaslemez abroncs. A kádár a hordók vasalását többnyire nem kováccsal készíttette, hanem maga végezte.

Kádárok ma is dolgoznak még, egyre kevesebben, pedig a nehezebb munkákat speciális, külföldi gyártmányú gépekkel végzik. Igaz, a szakma termékei iránti kereslet is beszűkült a kisebb-nagyobb alumínium, majd a fröccsöntött műanyag edények megjelenésével, jórészt csak közepes vagy kisebb, pálinkás vagy dísz-hordókat készítenek, tölgyfa híján pedig csak akácfából.

A bodnárok Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bodnár mesterség gyakorlása Magyarország fában gazdag területein volt számottevő. Magda Pál a 19. század elején írja, hogy pl. Nógrádban sok paraszt bodnáros munkák készítésével is foglalkozik. Vályi András a nógrádi Brezó falujáról pedig azt írta: "nevezetesek erdei, melyekből mind a kerékjártók, mind a bodnárok nem kevés hasznot vésznek, minthogy még Pestre is elhordattatnak". Fényes Elek Magyarország geográfiai szótárában a Pozsony vármegyei Modor szabad királyi város bodnárjairól azt írja, hogy apró sörös hordóikat Pozsonyba hordják eladásra. A hegyaljai borkereskedelem egyik központjában, Mádon a bodnár céh pedig már a 17. században tekintélyes testület.

1775-ben Csapó József ,,Új füves és virágos magyar kert" című munkájában említi, hogy a bodnárok munkájuk során a hordók fenékdeszkáit buzogányfűvel fogatják össze.

1818-ban adták ki Mokry Benjamin: ,,Az európai manufaktúrák és fábrikák mesterség míveik" című munkáját, amelyben a bodnárok munkájáról a következőket írta:

"A bodnárok az úgy neveztetni szokott donga vagy duga fákból sok, mindenféle, házhoz és pinzéhez való faedényeket készítenek úgymint: kisebb s nagyobb boros hordókat, tonnákat, vékákat, kupákat stb. A nagy és kisebb nemű hordók rendszerént tölgyfa- dongából csináltatnak; de vagynak olyak is, nevezetesen a vajnak, szappannak stb. valók, amellyek bükkfa dongákból készíttetnek. Némely országokban rendkívűl való nagyságú boroshordók találtatnak. Ezek között, amennyire tudhatjuk, legnagyobbak: a königsteini (a volt Mainzi Választó-fejedelemségben) a heidelbergi (alsó Palatinatusban) és a tatai (Magyarországon Komárom vármegyében Gróf Eszterházy János pincéjében). Ennek a' nagy, magyar bodnárremekműnek hossza mintegy 3 öl 2 lábnyi; és nyolcavnöt dongákból (…) van összeszerkesztve, amellyek a kroáciai (horvátországi) erdőségekből veszik eredetüket. (…) Többnyire a bodnár munkák, a tengermelléki és kereskedő városokban készíttetnek."

A 19. század hétköznapjaiban az árucikkek mennyiségét, tömegét szokás volt a bodnáriparosok adott termékei alapján számon tartani. Például a Hegyalján a bodnárok ún. gönci hordókat gyártottak, így a borkereskedők nemcsak ebben szállítottak, de ebben is számoltak.

Bodnár, kádár, pintér céhek az egész országban működtek, melyek tárgyi emlékeit (céhkorsó, céhzászló, céhpecsét, céhbehívó-tábla) többnyire az érintett helyi múzeumok őrzik.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Magda Pál: Magyarországnak és a határörző katonsaság vidékinek legújabb statisztikai és geográfiai leírása. Pest, 1819.
  • Csapó József: Új füves és virágos magyar kert. Pest, 1775.
  • Mokry Benjamin: Az európai manufaktúrák és fábrikák mesterség míveik. Pest, 1818.
  • Bodó Sándor: Borsodi, abaúji és zempléni céhpecsétek. Herman Ottó Múzeum Évkönyve 9.
  • Tatai céhek. A Kuny Domokos Múzeum gyűjteményei 1. Tata, 2003
  • Körmend mezőváros kézművesei a XVII-XIX. században. Fontes Castriferriensis 2. 2004.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]