Bodnár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A bodnárok - más kifejezéssel kádárok vagy pintérek - fából készített használati tárgyakat, főként az úgynevezett ,,faedényeket" előállító mesteremberek voltak. Bodnárok készítettek többek között vödröket, köpülőket, puttonyokat, hordókat, kádakat és a vékát. Az első permetező kannákat is fából munkálták ki.

A borászathoz kapcsolódó mesterségek és edények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legtöbb faedény-típus a borászathoz kapcsolódik, így e mesterségek gyakorlóinak másik, régies elnevezése a ,,borkötő" volt. Ezek a faedények többségükben faragott faléc, a ,,donga", a fenék, és az egészet összefogó ,,abroncs" nevű szerkezeti egységekből állnak, melyeket különféle speciális eszközök és sablonok segítségével, a tervezett űrtartalomhoz pontos méretek alapján készülnek. A (nem készen kapott) dongafát a kádár a tönkből repesztéssel választotta le, így a hosszirányú szálak nem sérültek, a késztermék pedig tartósabbnak bizonyult. Ezután nagyoló faragás, majd néha évekig tartó szárítás következett. A megrendelt edény méreteihez tartozó különféle méretű és ívelésű sablonok léteztek, melyekkel történő ellenőrzés közben a rövid nyelű kádárbárddal a dongák a megfelelő alakra lettek faragva majd gyalulva. Az így megfaragott dongákat a sablonrácsba rakosgatva összeállították, közben növényi rostokkal (pl. káka) tömítették majd beabroncsozták. Ezt követően készült a fenék, majd az összefaragott és kéthegyű kádárszeggel megszegezett fenékkel a behúzóvas (kádárvilla) segítségével az edényt befenekezték. Mivel az edény feneke egy nútba ült bele, ezt a nútot is ki kellett alakítani egy különleges magyar fejlesztésű szerszámmal: a csínvágó gyaluval.

A hordók készítése bonyolultabb volt: a dongák maradandó ívelését, az ún. hordóalakot az összeállított dongák belülről történő hevítésével (faforgácsot égettek belül az ún. tűzkosárban) - és kívülről történő hűtésével (locsolással), a szorítóval (cúggal) történő fokozatos összehúzatás következtében érték el. A még meg nem fenekezett hordót kívül is, belül is meggyalulták, azaz összegyalulták a dongák esetleges egyenetlenségeit, majd a fenekek berakása után az emiatt levett abroncsokat visszaütötték. A feneket (sőt néha a gyalutesteket is) a 17. század óta szőlőfürtök, jelenek faragásával díszítették, esetleg borivásra buzdító pár szavas mondatot, illetve monogramot, évszámot véstek még rá. Később szokássá vált, hogy a fenékdíszítő gyaluval a kádár azt csak a rá jellemző alakú, egyedi körkörös barázdákkal díszítse. Ez mintegy mesterjelként szolgált, a munkájára ezzel vállalt garanciát, de más jelzésűt ritkán is javítottak, mondván: ,,- Vigye vissza ahhoz, aki ezt csinálta Magának!"

A római kortól a hordók alakja is fokozatosan változott, ma kétféle ívelésűt ismerünk, illetve a sörös hordók dongái pedig vastagabbra készülnek. Változott az abroncsozás is, az eredeti faháncs, kötél majd fűzfavessző anyagú abroncsot a 19. században fölváltotta a szegecselt vaslemez-abroncs.

A hatalmas méretű, nem mozdítható hordókra azok mosásához ún. hordóajtókat készítettek, mely egy lefelé néző U betűt formált, és a legszélesebb fenékdeszkához méretezve vágták ki ferde fűrészeléssel,hogy majd azt belülről beillesztve, egy külső vaspát és csavar (a hordóajtózár) segítségével rögzítsék. Itt nyitották a csaplyukat is.

Kádárok ma is dolgoznak még, igaz egyre kevesebben, pedig a nehezebb munkákat speciális, külföldi gyártmányú gépekkel végzik. A szakma termékei is beszűkültek a kisebb-nagyobb alumínium és fröccsöntött műanyag edények megjelenésével, jórészt csak közepes vagy kisebb dísz-hordókat készítenek, tölgyfa híján sajnos csak akácfából.

A bodnárok Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bodnár mesterség gyakorlása Magyarország fában gazdag területein volt számottevő. Magda Pál a 19. század elején írja, hogy pl. Nógrádban sok paraszt bodnáros munkák készítésével is foglalkozik. Vályi András a nógrádi Brezó falujáról pedig azt írta: "nevezetesek erdei, melyekből mind a kerékjártók, mind a bodnárok nem kevés hasznot vésznek, minthogy még Pestre is elhordattatnak". Fényes Elek Magyarország geográfiai szótárában a Pozsony vármegyei Modor szabad királyi város bodnárjairól azt írja, hogy apró sörös hordóikat Pozsonyba hordják eladásra. A hegyaljai borkereskedelem egyik központjában, Mádon a bodnár céh pedig már a 17. században tekintélyes testület.

1775-ben Csapó József ,,Új füves és virágos magyar kert" című munkájában említi, hogy a bodnárok munkájuk során a hordók fenékdeszkáit buzogányfűvel fogatják össze.

1818-ban adták ki Mokry Benjamin: ,,Az európai manufaktúrák és fábrikák mesterség míveik" című munkáját, amelyben a bodnárok munkájáról a következőket írta:

"A bodnárok az úgy neveztetni szokott donga vagy duga fákból sok, mindenféle, házhoz és pinzéhez való faedényeket készítenek úgymint: kisebb s nagyobb boros hordókat, tonnákat, vékákat, kupákat stb. A nagy és kisebb nemű hordók rendszerént tölgyfa- dongából csináltatnak; de vagynak olyak is, nevezetesen a vajnak, szappannak stb. valók, amellyek bükkfa dongákból készíttetnek. Némely országokban rendkívűl való nagyságú boroshordók találtatnak. Ezek között, amennyire tudhatjuk, legnagyobbak: a königsteini (a volt Mainzi Választó-fejedelemségben) a heidelbergi (alsó Palatinatusban) és a tatai (Magyarországon Komárom vármegyében Gróf Eszterházy János pincéjében). Ennek a' nagy, magyar bodnárremekműnek hossza mintegy 3 öl 2 lábnyi; és nyolcavnöt dongákból (…) van összeszerkesztve, amellyek a kroáciai (horvátországi) erdőségekből veszik eredetüket. (…) Többnyire a bodnár munkák, a tengermelléki és kereskedő városokban készíttetnek."

A 19. század hétköznapjaiban az árucikkek mennyiségét, tömegét szokás volt a bodnáriparosok adott termékei alapján számon tartani. Például a Hegyalján a bodnárok ún. gönci hordókat gyártottak, így a borkereskedők nemcsak ebben szállítottak, de ebben is számoltak.

Bodnár, kádár, pintér céhek az egész országban működtek, melyek tárgyi emlékeit (céhkorsó, céhzászló, céhpecsét, céhbehívó-tábla) többnyire az érintett helyi múzeumok őrzik.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Magda Pál: Magyarországnak és a határörző katonsaság vidékinek legújabb statisztikai és geográfiai leírása. Pest, 1819.
  • Csapó József: Új füves és virágos magyar kert. Pest, 1775.
  • Mokry Benjamin: Az európai manufaktúrák és fábrikák mesterség míveik. Pest, 1818.
  • Bodó Sándor: Borsodi, abaúji és zempléni céhpecsétek. Herman Ottó Múzeum Évkönyve 9.
  • Tatai céhek. A Kuny Domokos Múzeum gyűjteményei 1. Tata, 2003
  • Körmend mezőváros kézművesei a XVII-XIX. században. Fontes Castriferriensis 2. 2004.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]