Blanquizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A blanquizmus Louis Auguste Blanqui nevéhez köthető kommunista irányzat. Különös hangsúlyt fektetett a forradalom stratégiájának kidolgozására, melyben központi szerepet kapott az államhatalom megragadása egy jól szervezett, fegyveres összeesküvő csoport révén, s diktatúra bevezetése.

Főbb jellemzői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Legnagyobb eredménye a hatalom forradalmi megragadásának elmélete volt. Ebben a gyors államcsíny fontosságát hangsúlyozta, melyet elszánt összeesküvők kis csapatának kell végrehajtania, akik azután diktatórikus módszerekkel szilárdítják meg hatalmukat.” [1]

A blanquisták a proletariátus tömegmozgalmainak, a tömegpártnak és az elméletnek a jelentőségét lebecsülték. Harcot folytattak a proudhonizmus, majd később a bakunyinizmus ellen, s számos alkalommal szövetségre léptek a marxizmus híveivel.[2]

„A Kommün után többnyire emigrációban levő blanquisták 1881-ben szerveződnek újra CRC (Comité Révolutionnaire Central) néven, Blanqui halála után Eduard Vaillant vezetésével. Vaillant a forradalmi, felkelő szektából (a híres „blanquizmus”) egy nyitott párttá alakította a mozgalmat, mely egyre inkább elfogadta a legális eszközöket. A blanquisták lényeges kérdésekben különböztek a guesde-istáktól, számukra ugyanis maga a teória nem sokat jelentett, a blanquista doktrínát néhány fogalomban össze lehet foglalni: közvetlen demokrácia, ateizmus, a Kommün és más forradalmi hagyományok, internacionalizmus, osztályharc, forradalmiság. A blanquisták a teoretikus vitákra úgy tekintettek, mint a munkásmozgalom megosztottságának legfőbb okára: a blanquizmus nagyon is gyakorlati jellegű mozgalom volt (mely a Kommün után már nem merült ki a „puccsizmusban”), jóval kevésbé doktriner, mint a guesde-izmus.”[3]

„A blanquisták később nagyobb figyelmet szenteltek a munkásosztálynak, de továbbra is az összeesküvés hívei maradtak, s lebecsülték a tömegmozgalmat. 1898-ban megalakították a Forradalmi Szocialista Pártot, mely később az SFIO egyik alkotóeleme lett.”[2]

Engels a blanquizmusról[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Blanqui lényegében politikai forradalmár, azonban csak érzelmében, csak a nép szenvedéseivel való rokonszenvében szocialista, de sem szocialista elmélete, sem pedig határozott gyakorlati javaslatai nincsenek a szociális bajok orvoslására. Politikai tevékenységében lényegileg a »tett embere« volt, aki hitt abban, hogy egy kicsiny, jól szervezett kisebbség, amely a kellő pillanatban forradalmi rajtaütést kísérel meg, néhány első siker révén képes magával ragadni a néptömeget és ily módon győztes forradalmat végbevinni. […] Abból, hogy Blanqui felfogása szerint minden forradalom egy kicsiny forradalmi kisebbség rajtaütése, természetszerűen következik a diktatúra szükségessége a siker után: magától értetődően nem az egész forradalmi osztálynak, a proletariátusnak a diktatúrája, hanem azoké a keveseké, akik a rajtaütést véghezvitték, s akik maguk is eleve már egyvalakinek vagy néhány személynek a diktatúrája alatt vannak megszervezve.”[4]

Rosa Luxemburg Lenin kritikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rosa Luxemburg Az orosz szociáldemokrácia szervezeti kérdései című, 1904-es írásában bírálta Lenin Egy lépés előre, két lépés hátra című művében kifejtett szervezeti elveit, s Lenint blanquizmussal vádolta:

„A szociáldemokrácia centralizációjának e két alapelvre történő felépítését – egyrészt minden pártszervezetnek és tevékenységüknek a legapróbb részletekig történő vak alárendelését egy olyan központi hatalomnak, amely egyedül gondolkodik, dönt és cselekszik mindenki helyett, másrészt a párt szervezett magjának éles elhatárolását az őt körülvevő forradalmi környezettől, amely mellett Lenin kardoskodik – ezért úgy tekintjük, mint a blanquista mozgalom összeesküvő szervezeti alapelvének átvitelét a munkástömegek szociáldemokrata mozgalmára.”[5]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Munkásmozgalom-történeti Lexikon. Kossuth Könyvkiadó 1976. 78. old.
  • Politikai filozófiák enciklopédiája. Kossuth Könyvkiadó 1995. 43. old.
  • Friedrich Engels: A Kommün blanquista menekültjeinek programja. Marx Engels Művei (MEM) 18. köt. Kossuth Könyvkiadó 1969. 500–506. old.
  • Auguste Blanqui válogatott művei. (vál., bev. és jegyz. Jemnitz János) Budapest, Gondolat Könyvkiadó 1968. 337 old.
  • Eduard Bernstein: A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia feladatai. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1989. Marxizmus és blanquizmus fejezet: 58–68. old. ISBN 9630934582

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Politikai filozófiák enciklopédiája. Kossuth Könyvkiadó, 1995. 43. old.
  2. ^ a b Munkásmozgalom-történeti Lexikon. Kossuth Könyvkiadó 1976. 78. old.
  3. Balázs Gábor: À la recherche du temps perdu… Beszélő. 2009. július–augusztus, 14. évfolyam, 7. szám. (hu nyelven). BESZÉLŐ online, 2012. március 12. (Hozzáférés: 2012. március 14.)
  4. Friedrich Engels: A Kommün blanquista menekültjeinek programja. Marx Engels Művei (MEM) 18. köt. Kossuth Könyvkiadó 1969. 501. old.
  5. Rosa Luxemburgot idézi: Paul Levi: Előszó és Bevezetés Rosa Luxemburg: Az orosz forradalom című művéhez. [Rosa Luxemburg: Organisationsfragen der russischen Socialdemokratie Die Neue Zeit, 1904. Vol. 2. 487.] in.: Rosa Luxemburg és az orosz forradalom. (Politikatudományi füzetek 2. szerk.: Magyar György) ELTE Állam és Jogtudományi Kar Tudományos Szocializmus Tanszék, Budapest 1982. 58–59. old.