Big Four (brit vasúttársaságok)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Big Four (Négy Nagy) az 1923 és 1947 között működő négy legnagyobb brit vasúttársaság elnevezése, amely először a Railway Magazine című újság 1923. februári számában jelent meg.[1]

A kezdetektől 1923-ig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nagy-Britannia vasúthálózata a legrégebbi a világon: az első vonalat 1825-ben nyitották meg az utazóközönség előtt. Az ipari forradalom idején ugrásszerűen megnőtt a vasúttársaságok száma és a lefektetett sínek hossza, de a tulajdonosi struktúra miatt nem volt egységes a szolgáltatás. Az országos hálózat sok helyi vonalból állt össze, amelyet különböző magánvállalkozások üzemeltettek.

A 19-20. század fordulóján a cégfelvásárlások miatt jelentősen csökkent a szolgáltatásban résztvevő vállalkozások száma, és az összeolvadások révén létrejövő nagyobb társaságok kezdték uralni a szektort. Az első világháború alatt a teljes hálózatot a kormány ellenőrizte, de államosításra nem került sor, holott az ötletet William Gladstone későbbi miniszterelnök már az 1830-as években felvetette.[2]

Az összeolvadás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1921-ben elfogadott, 1923. január 1-jén életbe lépett törvény[3] a megmaradt vasúttársaságokat négy nagy cégcsoportban - Big Four - egyesítette a hatékonyság és gazdaságosság növelése, valamint az összehangolt fejlesztés érdekében. A Big Four négy tagja a Great Western Railway (GWR), a London and North Eastern Railway (LNER), a London, Midland and Scottish Railway (LMS) és a Southern Railway (SR) lett. A négy nagy cég részvénytársasági formában működött egészen 1947. december 31-ig, amikor államosították őket, és létrehozták belőlük a British Railwayst.[2]

A négy társaságból a Southern Railway volt a legkisebb, de a másik háromtól teljesen eltérő profillal működött. Míg a nagy cégek főleg teher- és nagy távolságú utasszállításra szakosodtak, addig az SR a legtöbb bevételt a rövid távú személyforgalomból szerezte. A társaság kicsi mérete ellenére az Egyesült Királyság utasforgalmának több mint negyedét birtokolta. Ezt elsősorban a London környezetét lefedő vonalainak köszönhette, amelyen a fővárosba ingázók közlekedtek. A társaságok területein átnyúló vonalakat általában közösen működtették az érintett cégek.

Az LNER a második legnagyobb cég volt a megtett mérföldeket tekintve, de anyagi szempontból csak a negyedik helyen állt. Híres volt gyors expresszeiről, de bevételeinek jelentős részét az északkelet-angliai szénmezők teherforgalmából szerezte.[4]

A második világháború alatt a négy cég egyesítette irányítását. 1941. január 1-jétől a kormány 1946-ig bérleti díjat (évi csaknem 43,5 millió angol fontot) fizetett az infrastruktúráért és a járművekért. Az egyesített társaságot a Railway Executive Committee irányította. 1948-ban a cégeket államosították.[5]

1938-as adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vagyontárgy LMS LNER GWR SR
Pályahossz (mérföld) 6 845 (33,1%) 6 349 (30,7%) 3 782 (18,3%) 2 156 (10,4%)
Mozdony (db) 7 644 (38,8%) 6 533 (33,2%) 3 631 (18,4%) 1 813 (9,2%)
Személykocsi (db) 17 478 (40,2%) 12 456 (28,6%) 5 985 (13,8%) 6 651 (15,3%)
Tehervagon (db) 285 611 (53,0%) 258 236 (38.9%) 82 453 (12,4%) 33 709 (5,1%)[6]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. OVGuide Big Four Video. (Hozzáférés: 2011. október 14.)
  2. ^ a b Railwaybritain.com: 'The Big Four'. (Hozzáférés: 2011. október 14.)
  3. Railway Act. (Hozzáférés: 2011. október 14.)
  4. The London and North Eastern Railway (LNER) Encyclopedia. (Hozzáférés: 2011. október 13.)
  5. Transport Act. (Hozzáférés: 2011. október 14.)
  6. The LMS Society: 'Comparative Statistics for 1938'. (Hozzáférés: 2011. október 30.)

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bonavia, Michael R. The Four Great Railways. Newton Abbot: David & Charles (1980) 
  • Hibbs. The History of British Bus Services. Newton Abbot: David & Charles 
  • Whitaker. Whitaker's Almanack. London: J. Whitaker & Sons, Ltd (1944)