Belgium politikai pártjai

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Belgium szövetségi állam, ahol a politikai életet a demokratikus berendezkedésű többpártrendszer határozza meg. A pártoknak, a modern Belgiumra jellemző területi-nyelvi felosztás miatt, semmi esélyük nincsen a parlamentben abszolút többséget szerezni, ezért a második világháború óta minden belga kormány különféle pártok koalíciójának eredményeként alakult meg.

Ma majdnem minden belga párt a nyelvi határvonalaknak megfelelően két részre szakadt: a holland nyelvű párt Flandria területén és a kétnyelvű Brüsszelben, míg a francia nyelvű párt Vallónia területén és szintén a hivatalosan kétnyelvű Brüsszelben van jelen. A német nyelvi közösségnek szintén saját, nyelvi-kulturális alapon szerveződő pártjai vannak.

Európa más országaitól eltérően tehát a belga pártokat az országot alkotó közösségnek szervezik, jelen pillanatban egyetlen párt sem működik, amelyik a flamand és a vallon közösségben egyaránt megtalálható. Még a kétnyelvű Brüsszelben is a flamand és a francia testvérpártok külön jelöltet indítanak.

A belga függetlenség 1831-es kikiáltásakor és a 19. század nagy részében két nagy politikai párt uralta Belgium politikai életét: a katolikusok (vallásos, konzervatív) és a liberálisok (anti-klerikális és progresszív). A 19. század második felében, részben az 1845 és 1848 között Brüsszelben tartózkodó Karl Marx hatására alakult meg a Belga Munkáspárt, amely a kontinens egyik legfejlettebb gazdaságának dolgozóit akarta képviselni.

A mai belga pártok jórészt visszavezethetők erre a három pártra, de az idők során természetesen számos átalakuláson mentek keresztül.

Katolikusok és kereszténydemokraták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második világháborút követően a Belga Katolikus Párt (akkori nevén Katolikus Blokk) megszakította hivatalos kapcsolatát a belga egyházzal és modern tömegpárttá alakult, amely a politikai spektrum közepén helyezkedett el. 1945-ben alakult meg a katolikus párt utódja, a Christelijke Volkspartij-Parti Social Chrétien (CVP-PSC). 1968-ban ez a párt nyelvi-regionális alapon felbomlott: a vallon régióban a francia nyelvű Keresztényszocialista Párt (Parti Social Chrétien, PSC), míg a flamand régióban a holland nyelvű Keresztény Néppárt (Christelijke Volkspartij, CVP) jött létre.

A két párt lényegében azonos politikát folytatott, de teljesen különálló szervezettel rendelkeztek. Ma a CVP lényegesen nagyobb, mint vallon társa, a választások során általában kétszer annyi szavazatot kap. Az 1999-es választásokon a PSC-CVP koalíció vereséget szenvedett és közel 40 éves kormányzati részvétel után ellenzékbe kényszerültek. 2001-ben a CVP nevét a Kereszténydemokrata és Flamand-ra (hollandul: Christen-Democratisch en Vlaams, rövidítve: CD&V) változtatta. 2002-ben a PSC is megváltoztatta nevét, jelenlegi elnevezése Humanista Demokratikus Közép (Centre démocrate humaniste, cdH).

A 2007-es választásokat a CD&V nyerte meg szövetségeseivel, és a hosszadalmas kormányalakítási tárgyalások után 2008. március 20-án Yves Leterme alakíthatott kormányt. 2008. december 19-én azonban lemondott, utóda Herman Van Rompuy.

Az 1999-es választásokon elszenvedett nagy vereség után néhány csalódott tag elhagyta mind a CVP-t, mind a PSC-t és egy új, liberális-konzervatív pártokat alapítottak: Flandriában Johan Van Hecke és Karel Pinxten megalapította a Új Kereszténydemokraták (Nieuwe Christen-democraten, NCD) pártot. Vallóniában a Polgári Mozgalom a Változásért (Mouvement des Citoyens pour le Changement, MCC) pártot alapította meg Gérard Deprez. Mindkét párt hamarosan beolvadt a nagyobb liberális pártokba, vagyis Flandriában a VLD-be, Vallóniában a MR-be.

1893 és 1907 között működött még a Belga Keresztény Néppárt (Christene Volkspartij), amelyet Adolf Daens pap alapított és alternatívát kínált mind a katolikus, mind a szocialista pártnak. A katolikusok a kezdettől fogva elítélték a mozgalmat, míg a szocialisták a kezdeti együttműködést akkor mondták fel, amikor a Néppárt túlságosan megerősödött.

Szocialisták és szociáldemokraták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A modern belga szocialista pártok az 1885-ben alapított Belga Munkáspárt (hollandul: Belgische Werkliedenpartij, BWP, franciául: Parti Ouvrier Belge, POB) utódai, bár a kezdetekre jellemző munkásmozgalmi lendületet és a marxista ideológiát többnyire félretették. Manapság leginkább a szakszervezeti mozgalommal együtt, a német SPD mintájára működnek. A szocialisták először az 1938-ban Paul Henri Spaak vezetésével kerültek kormányra és a második világháborút követően több alkalommal voltak tagjai a belga kormánynak. Belgium külföldön is elismert politikusai közül jó néhány, mint pl. Paul Henri Spaak vagy Achille Van Acker szocialista politikus volt.

A Belga Munkáspárt 1945-ben Belga Szocialista Párt-ra változtatta nevét, majd 1978-ban a nyelvi felosztásnak megfelelően két pártra bomlott fel. Johan Vande Lanotte az elnöke a flamand szocialista pártnak, amelynek jelenlegi elnevezése: Szocialista Párt - Mások (azaz hollandul Socialistische Partij – Anders, SP.A). A frankofón Szocialista Párt (Parti Socialiste, PS) vezetője Elio Di Rupo. Nagy általánosságban a két párt programja közötti eltérést az adja, hogy a vallon szocialisták Belgium belső problémáival foglalkoznak, míg a flamand szocialisták az 1980-as években erőteljesen a nemzetközi ügyek felé fordultak és leginkább az amerikai külpolitika bírálására építették politikájukat. Később az 1990-es években azonban Willy Claes (aki 1994-95-ben a NATO főtitkára volt), majd Frank Vandenbroucke vezetésével és Erik Derycke külügyminisztersége alatt megváltoztatták politikai nézeteiket.

A frankofón szocialisták bázisa leginkább Vallónia nagy ipari városai, Liège, Charleroi és Mons. A flamand szocialisták bázisa nem ennyire földrajzilag meghatározott.

A flamand szocialisták radikális szárnyának néhány tagja 2005-ben kivált az SP.a-ból és kisebb szélsőbaloldali pártok támogatásával külön pártot alapítottak, amelynek elnevezése Bizottság az eltérő politikáért (Comité voor een Andere Politiek - Comité pour une Autre Politique, CAP). Az SP.a-n belül a párt baloldali szárnya, az SP.a-Rood frakció képvisel hasonló politikai vonalat.

Liberálisok és liberáldemokraták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Belga Liberális Párt megalakulásakor elsősorban az üzletemberek, ingatlantulajdonosok, kiskereskedők, vállalkozók és általában véve az üzleti réteg pártja volt. A pártot 1846-ban hozták létre, és egyesítette az országban addig működő liberális köröket. Ez a párt 1946-ig működött, amikor Omer Vanaudenhove vezetése alatt a párt nevét Szabadság és Haladás Párt-jára változtatták (hollandul: Partij voor Vrijheid en Vooruitgang, franciául: Parti de la Liberté et du Progrès, vagy rövidítve PVV-PLP).

Emellett 1887 és 1900 között létezett egy önálló liberális párt, a Haladó Párt (franciául: Parti Progressiste, hollandul: Progressieve Partij).

A Szabadság és Haladás Pártja 1991-ig létezett, amikor nyelvi vonalak mentén felbomlott. Flandriában a Flamand Szabaddemokrata Párt (Vlaamse Liberalen en Democraten, VLD) alakult meg, Vallóniában pedig a Liberális Reform Párt (Parti Réformateur Libéral), a Reformok és Szabadságok Vallon Pártja (Parti des Réformes et de Libertés de Wallonie), valamint a Reform Mozgalom (Mouvement Réformateur) alakult meg. A VLD jelenlegi vezetője Bart Somers, aki nemrégiben befogadta a Volksunie és a CD&V pártokat elhagyó politikusokat. A MR jelenlegi vezetője Didier Reynders, az MR jelenleg a kereszténydemokraták, az MCC és a Brüsszelben működő, ott különösen erős Frankofón Demokratikus Front (Front Démocratique des Francophones, FDF) szövetsége.

Nemrégiben a VLD-nek számos jelentős politikusa távozott a pártból és új konzervatív-liberális pártokat hoztak létre: az Európai Parlamenti képviselő Ward Beysen (Liberal Appeal), Leo Govaerts szenátor (Veilig Blauw), Hugo Coveliers szenátor (VLOTT), a VLD végrehajtó tanácsának tagja, Boudewijn Bouckaert (Cassadra vzw), és Jean-Marie Dedecker szenátor (List Dedecker)

Nyelvi-kulturális alapon szerveződő pártok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A belga politikai élet egyik jellegzetessége az egyetlen politikai, kulturális vagy gazdasági téma köré megalakult pártok, amelyek a két nagy kulturális-nyelvi csoport érdekeit kívánják megvédeni a másik csoport, illetve a szövetségi állam ellenében. Ezek egyik legjobb példája a flamand mozgalom.

Az 1950-es, 1960-as években a legszélsőségesebb ilyen párt a flamand Volksunie (VU) volt, amely egy időben a flamand szavazatok 25%-át megszerezve került be a parlamentbe. A Volksunie követelte a leghangosabban a flamand közösség kulturális és politikai jogainak elismerését, illetve a Belgium politikai életét a függetlenség óta uraló vallonok hegemóniájának megtörését. Később azonban sorozatos választási vereségek után a párt szétesett és 2001 októberében megszűnt. A tagok közül a baloldali-liberális szárny megalakította a Spirit pártot, amely ma a flamand szocialisták választási szövetségese. A hagyományos flamand mozgalom hívei az Új Flamand Szövetség-be (Nieuw-Vlaamse Alliantie, N-VA) tömörültek.

A Franciaajkúak Demokratikus Frontja (Front Démocratique des Francophones, FDF) brüsszeli francia párt, amelynek célja a fővárosban és környékén élő franciaajkúak jogainak és kultúrájának védelme. Az országos választásokon az MR-el szövetségben indulnak.

A Franciaajkú Unió (Union des Francophones, UF) a legnagyobb belga frankofón pártokat tömörítő választási szövetség, amely a regionális választásokon szerepel.

Zöldek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A flamand (Agalev) és a vallon (Ecolo) zöld pártok 1981-ben érték el első nagy választási sikereiket. Mindkét párt elsősorban környezetvédelmi kérdésekkel foglalkozik és általában az USA kül- és környezetvédelmi politikájának hangos bírálója. Az 1999-es választások eredményeként mindkét párt bekerült a szövetségi kormányba, de a következő választások alkalmával szavazatokat és ezzel a kormányzati pozíciót vesztettek. Az Agalev ezt követően felvette a Groen! nevet.

A német közösség pártjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A német közösség pártjai nem játszanak komoly szerepet a szövetségi politikai színtéren. A legnagyobb német nyelvű pártok a Keresztényszocialista Párt (Christian Social Party, CSP), a Szabadság és Haladás Pártja (Partei für Freiheit und Fortschritt, PFF), az SP német nyelvű tagozata[1], valamint a Német nyelvű belgák pártja (Partei der deutschsprachigen Belgier, PDB).

Választási szövetségek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 5%-os választási küszöb és a pártfinanszírozási rendszer korlátai - a magánadományok gyakorlatilag tilosak, míg állami támogatást csak azok a pártok kapnak, akiknek legalább egy képviselője bekerül a parlamentbe - miatt a kisebb pártok gyakran alakítanak ki választási szövetséget a nagyobb, hagyományos pártokkal, különösen a flamand régióban. A szövetséget alkotó pártok megőrzik függetlenségüket, de közös választási listát állítanak. Ezzel a kisebb pártok is biztosak lehetnek abban, hogy legalább egy képviselőjük parlamenti helyet kap, míg a nagyobb pártnak jobb esélyei vannak a választási nyereségre. Ez különösen a CD&V/N-VA szövetségére érvényes, mivel a CD&V lett a legnagyobb flamand párt, ezzel a párt vezethette a flamand koalíciós tárgyalásokat és kinevezhette a régiós kormány miniszterelnökét. A VLD/Vivant szövetség nem teljesített a várakozásoknak megfelelően az utolsó választásokon. A tervezett SP.a/Spirit/Groen! szövetség nem valósult meg, a szocialisták a zöldek nélkül vettek részt a választásokon.

A pártok listája régiók szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A belga politikai pártok listája eredeti elnevezésük szerint, zárójelben a magyar fordítással.

Flamand[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vallon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Német[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Törpepártok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kétnyelvű[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyebek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]