Bel canto

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

A bel canto egy olasz operai kifejezés (jelentése: szép ének), amely olyan éneklési technikát jelent, ami a tökéletes dallamformálást helyezi az előadás középpontjába. A XVII – XIX. században volt a legnépszerűbb, főleg az olasz operákban. A zeneszerzők az énekhangot már-már instrumentumként használták. A bel canto operákban gyönyörű áriák, mai szóval slágerek szólalnak meg. Tulajdonképpen magának az áriának a kialakulása is a bel canto időszakára tehető. Híres bel canto áriák például Norma cavatinája a Normából (Bellini), Malatesta és Don Pasquale kettőse (Don Pasquale) vagy Nemorino románca a Szerelmi bájitalból (Donizetti), avagy a rágalomária Rossini A sevillai borbély című operájából. A bel canto legnevesebb zeneszerzői Vincenzo Bellini, Gaetano Donizetti és Gioacchino Rossini. A szép, technikailag tökéletes dallamformálás előtérbe kerülése ugyanakkor a drámai történés háttérbe szorulásával járt. Az operai történetek drámaiságának kihangsúlyozását a végül a zenei verizmus valósította meg.