Bechdel-teszt

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Bechdel-teszt (ejtsd: 'bɛkdəl) azt vizsgálja, hogy egy fikciós műben szerepel-e legalább két nő, akik a férfiakon kívül valami másról beszélgetnek. Sok kortárs mű nem teljesíti ennek az egyszerű genderrel kapcsolatos tesztnek a feltételeit. A teszt Alison Bechdel amerikai képregényíróról kapta a nevét. 1985-ben a Dykes to Watch Out For képregényének egyik karaktere fogalmazta meg az ötletet, amit barátjának, Liz Wallace-nak tulajdonított. A tesztet eredetileg filmek értékelésére szánták, azóta más médiumokra is alkalmazták. Ismert még mint Bechdel/Wallace-teszt,[1] a Bechdel-szabály,[2] Bechdel törvénye,[3] vagy mint a Mo Movie Measure.[4] Egy elterjedt változata szerint csak azokat a szereplőket kell számításba venni, akiknek ismerjük a nevét.

Története[szerkesztés]

Virginia Woolf 1929-es, Saját szoba című esszéjében hasonló megfigyelést tett korának irodalmával kapcsolatban, mint ami a Bechdel-tesztben megjelenik a későbbi fikciós művekről:[5]

„Ezek a nők közötti viszonyok, gondoltam, sebesen végigpillantva a képzeletbeli nők fényes galériáján, mind túl együgyűek. […] És igyekeztem olvasói emlékeim között olyan esetekre bukkanni, amikor két nő úgy jelenik meg, mint barát. […] Hébe-hóba anyák és lányok. De úgyszólván kivétel nélkül a férfiakhoz való viszonyukban ábrázolják őket. Különös gondolat, hogy Jane Austen koráig az irodalom nagy nőalakjait nem pusztán a másik nem szemszögéből ábrázolták, hanem kizárólag a másik nemmel való kapcsolatukban. De milyen kicsiny része ez egy nő életének […][6][7]”

Amit most Bechdel-tesztként ismerünk, Alison Bechdel képregényében, a Dykes to Watch Out For-ban jelent meg. Az 1985-ös, The Rule című képregénycsíkban[8][9] egy névtelen női karakter kijelenti, hogy csak akkor néz meg egy filmet, ha az bizonyos feltételeknek eleget tesz, miszerint:[4]

  1. van benne legalább két női szereplő,
  2. beszélnek egymással,
  3. nem (csak) férfiakról.[9][10]

Bechdel az eredeti elképzelést barátjának és karate-edzőpartnerének, Liz Wallace-nek tulajdonítja.[10][11]

A teszt, amit úgy is jellemeznek, mint „a mérce, amihez a feminista kritikusok a televízióműsorokat, filmeket, könyveket és más médiumokat mérik”, a 2010-es években szivárgott át a kritika fősodrába.[12] 2013-ban egy internetes újság már azt írta róla: „szinte közismert, elterjedt ökölszabály annak eldöntésére, hogy egy film nőbarát-e”,[13] és a médiában hosszasan tárgyalták, hogy a nagyobb hollywoodi produkciók, mint például a 2013-as Tűzgyűrű képtelenek voltak megfelelni neki.[14] Neda Ulaby szerint a teszt a mai napig hullámokat vet, mivel „olyasmit fogalmaz meg, ami gyakran hiányzik a popkultúrából: a kérdés nem a képernyőn megjelenő nőalakok száma, hanem történeteik mélysége, problémáik hatóköre”.[10]

A tesztnek más változatait is ajánlották – például hogy a két nőnek nevesített szereplőnek kell lennie,[15] vagy hogy összesen legalább 60 másodpercig kell beszélgetniük.[16]

Alkalmazása[szerkesztés]

Charles Stross író[17] és Jason Reitman filmrendező[18] szerint a filmeknek csak kis része teljesíti a Bechdel-tesztet. Mark Harris, az Entertainment Weekly újságírója szerint a 2009-es Oscar-díj-jelölt filmek felét veszélybe sodorta volna, ha a teszt teljesítése kötelező lenne.[15] Stross azt is hozzátette, hogy a teszten átmenő filmek fele csak azért megy át, mert a benne szereplő nők a házasságról vagy a gyerekekről beszélnek.[17] Olyan művek is megbuknak a teszten, melyek célközönsége főleg nőkből áll, nőkről szól, illetve fontos női szereplőik vannak. A Szex és New York televíziós sorozat saját megfogalmazása szerint is elbukja a tesztet, amikor a négy női főszereplő egyike ezt kérdezi: „Hogy lehet, hogy négy ilyen okos nő nem tud másról beszélni a pasikon kívül? Mintha hetedik osztályosok lennénk, csak saját bankszámlával!”[10]

Azt, hogy miért ilyen viszonylag kevés film teljesíti a Bechdel-szabályt, többek között azzal magyarázzák, hogy a szövegírók és más filmes szakemberek közt alacsony a sokféleség mértéke:[10] 2012-ben a 100 pénzügyileg legsikeresebb film mögött álló rendezők, írók és producerek közül csak minden hatodik volt nő.[14] Az is mérvadó, hogy a filmszakma hogyan képzeli el a célközönség preferenciáit: egy UCLA-n forgatókönyvírást tanuló hölgy 2008-ban azt írta, hogy a tanárai azt mondták neki, a közönség „csak fehér, heteró, férfi főszereplőket akar”, és nem – idézte a férfi filmes szakembert – „egy halom nőt, akik mindenféléről beszélnek, amiről a nők beszélni szoktak”.[19]

A bechdeltest.com weboldal felhasználók által szerkesztett adatbázisa mintegy 4400 filmet listáz azzal, hogy átmentek-e a teszten, kiegészítve az extra követelménnyel, hogy a női karaktereknek nevesítve kell lenniük. 2013 novemberében a filmek 56%-a teljesítette mindhárom követelményt, 11%-uk egyet elbukott (a nők férfiakról beszélnek), 23%-uk kettőt elbukott (a női szereplők nem beszélnek egymással), 10% pedig mindhármat (nincs két nevesített női szereplő a filmben).[20]

A filmeken kívül a tesztet más médiára is alkalmazták, köztük videójátékokra[21][22] és képregényekre.[23]

Korlátok[szerkesztés]

A Bechdel-teszt csak egy bizonyos mértékig képes biztosítani a női jelenlétet egy műben. Egy szöveg átmehet a teszten és ettől még ugyanúgy lehet nemileg elfogult, és egy neves női karaktereket tartalmazó mű is megbukhat a teszten.[2] Egy műnek nem kell szexistának lennie ahhoz, hogy megbukjon a teszten, például ha az alapszituáció nem kedvez a női szereplők bevonásának (pl. Umberto Eco A rózsa neve című regénye egy középkori kolostorban játszódik).[3]

A fikciós művek Bechdel-teszt-megfelelőségének kvantitatív vizsgálata közben legalább egy kutató, Faith Lawrence észrevételezte, hogy az eredmények nagyban függnek attól, mennyire szigorúan alkalmazzuk a tesztet. A teszt alkalmazásakor felmerül, vajon ha a beszélgetés során bármilyen hivatkozás történik egy férfira, az érvényteleníti-e az egész beszélgetést. Ha nem, megmarad a kérdés, hogyan definiáljuk egy beszélgetés elejét és végét.[1]

Nina Power írta, hogy a teszt kapcsán felmerül, a fikciós művek feladata-e, hogy reprezentálják a nőket (ahelyett, hogy a szerző saját napirendjét kövessék), netán legyenek „valósághűek” a nők ábrázolásában. Arról is írt, hogy eldöntendő kérdés, a való élet milyen gyakran menne át egyáltalán a Bechdel-teszten, és ennek eldöntése milyen befolyással lenne a fikciós művekre.[17]

Származtatott tesztek[szerkesztés]

A Bechdel-teszt másokat is megihletett, hogy nemi jelleggel kapcsolatos kritériumokat fogalmazzanak meg a játék- vagy dokumentumfilmekkel szemben.

Zimbardo-teszt[szerkesztés]

Nikita D. Coulombe és Philip Zimbardo a Nincs kapcsolat – Hová lettek a férfiak? címet viselő könyvükben vetik fel egy fordított Bechdel-teszt létjogosultságát, ami a férfi szereplők ábrázolását vizsgálná.

„Ezen a teszten akkor menne át egy film, vagy sorozat, ha az alábbi kritériumok bármelyikének megfelel a férfi karakterek bemutatása:

  1. A férfi ne csak abban az esetben tűnhessen fel kompetens apaként, ha az anya nincs jelen a filmben.
  2. A becsületes, keményen dolgozó férfi lehetőleg érjen el sikereket, vagy töltsön be vezető pozíciót, de semmiképpen ne legyen balekként ábrázolva.
  3. A női főszereplő már azelőtt mutasson érdeklődést a férfi főszereplő iránt, hogy az valami hősieset cselekedne.
  4. A férfi főszereplő kreatív megoldásokat alkalmazzon, és csak a legvégső esetben folyamodjon erőszakhoz a céljai eléréséhez vagy küldetése beteljesítése érdekében.”

Russo-teszt[szerkesztés]

2013-ban az amerikai LMBT médiaszervezet, a GLAAD bemutatta a „Vito Russo-tesztet”, amit a filmbéli LMBT-szereplők ábrázolásának vizsgálatára szántak. A filmtörténész és LMBT-aktivista Vito Russóról elnevezett, a Bechdel-teszt szellemében íródott teszt három kritériumból áll:[24][25]

  1. A film tartalmaz olyan szereplőt, aki azonosíthatóan leszbikus, meleg, biszexuális és/vagy transznemű.
  2. A szereplőt nem határozhatja meg kizárólagosan vagy túlnyomórészt a szexuális irányultsága vagy nemi identitása.
  3. A szereplőnek úgy kell kötődnie a film cselekményéhez, hogy eltávolítása jelentősen befolyásolná azt.

Finkbeiner-teszt[szerkesztés]

Szintén a Bechdel-teszt ihlette a Finkbeiner-tesztet. Ez egy újságírók számára írt lista, amelynek segítségével elkerülhetik, hogy a női tudósokról szóló cikkekben szexistán számoljanak be a tudós életéről és munkásságáról.[26]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ a b Lawrence, Faith: SPARQLing Conversation: Automating The Bechdel-Wallace Test. Paper presented at the Narrative and Hypertext Workshop, Hypertext 2011, 2011. június 1. (Hozzáférés: 2012. július 26.)
  2. ↑ a b Wilson, Sarah. „Bechdel Rule still applies to portrayal of women in films”, The Oklahoma Daily, 2012. június 28.. [2013. november 9-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2013. október 20.) 
  3. ↑ a b Stross, Charles: Bechdel's Law. Charlie's Diary, 2008. július 28. (Hozzáférés: 2012. július 26.)
  4. ↑ a b Bár a tesztet nevezik „Mo Movie Measure”-nek is, a szóban forgó Bechdel-karakter nem Mo. Az epizód, amiben megjelenik, megelőzi a képregény rendszeres szereplőinek kifejlődését.
  5. ↑ „Bechdel-Test: Frauen spielen keine Rolle”, Kurier , 2012. augusztus 8.. [2012. augusztus 15-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2012. augusztus 19.) 
  6. ↑ Európa, Mérleg sorozat, 1986,116--7. o., Bécsy Ágnes fordítása)
  7. ↑ Woolf, Virginia: A Room of One's Own: Chapter 5 (HTML:eBook/Multiple). The University of Adelaide Library. University of Adelaide Press. [2013. január 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 24.)
  8. ↑ Bechdel, Alison: The Rule. (Hozzáférés: 2012. július 26.)
  9. ↑ a b The Rule. DTWOF: The Blog, 2005. augusztus 16. (Hozzáférés: 2011. november 9.)
  10. ↑ a b c d e Ulaby, Neda. „The 'Bechdel Rule,' Defining Pop-Culture Character”, All Things Considered, National Public Radio, 2008. szeptember 2. (Hozzáférés: 2012. július 26.) 
  11. ↑ (2011. április 11.) „Funny Like a Guy: Anna Faris and Hollywood's woman problem”. The New Yorker, 55. o, Kiadó: Condé Nast. (Hozzáférés: 2011. szeptember 17.)  
  12. ↑ Steiger, Kay. No Clean Slate: Unshakeable race and gender politics in The Walking Dead, Triumph of The Walking Dead. BenBella Books, 104. o. (2011). ISBN 9781936661138 
  13. ↑ Romano, Aja. „The Mako Mori Test: 'Pacific Rim' inspires a Bechdel Test alternative”, The Daily Dot , 2013. augusztus 18. (Hozzáférés: 2013. szeptember 15.) 
  14. ↑ a b McGuinness, Ross. „The Bechdel test and why Hollywood is a man’s, man’s, man’s world”, Metro , 2013. július 18. (Hozzáférés: 2013. szeptember 15.) 
  15. ↑ a b Harris, Mark. „I Am Woman. Hear Me... Please!”, Entertainment Weekly , 2010. augusztus 6.. [2012. április 22-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2012. július 26.) 
  16. ↑ http://www.feministfrequency.com/2012/02/the-2012-oscars-and-the-bechdel-test/
  17. ↑ a b c Power, Nina. One-dimensional woman. Zero Books, 39 et seq.. o. (2009). ISBN 1846942411 
  18. ↑ „Ewig jung im blonden Herzen”, Salzburger Nachrichten (Hozzáférés: 2012. július 26.) „"Wie unglaublich wenige Filme diesen simplen Test bestehen, ist wirklich bezeichnend." ("It's really telling how incredibly few films pass this simple test.")” 
  19. ↑ Kesler, Jenifer. „Why film schools teach screenwriters not to pass the Bechdel test”, The Hathor Legacy , 2008. június 30.. [2012. augusztus 20-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2012. július 26.) 
  20. ↑ Statistics. bechdeltest.com. (Hozzáférés: 2013. november 3.)
  21. ↑ Anthropy, Anna. Rise of the videogame zinesters: How freaks, normals, amateurs, artists, dreamers, dropouts, queers, housewives, and people like you are taking back an art form, Seven Stories Press 1st, Seven Stories Press (2012). ISBN 9781609803735 
  22. ↑ Agnello, Anthony John. „Something other than a man: 15 games that pass the Bechdel Test”, Gameological , 2012. július 1.. [2012. július 23-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2012. július 26.) 
  23. ↑ Zalben, Alex. „Witchblade/Red Sonja #1 Passes The Bechdel Test”, MTV Geek! , 2012. február 22. (Hozzáférés: 2012. július 26.) 
  24. ↑ GLAAD introduces 'Studio Responsibility Index', report on LGBT images in films released by 'Big Six' studios. GLAAD, 2013. augusztus 20. (Hozzáférés: 2013. augusztus 24.)
  25. ↑ John, Arit. „Beyond the Bechdel Test: Two (New) Ways of Looking at Movies”, The Atlantic , 2013. augusztus 21.. [2013. szeptember 24-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2013. szeptember 15.) 
  26. ↑ Brainard, Curtis. „‘The Finkbeiner Test’ Seven rules to avoid gratuitous gender profiles of female scientists”, Columbia Journalism Review , 2013. március 22. (Hozzáférés: 2013. március 31.) 

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Bechdel test című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információk[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Bechdel-teszt&oldid=26630966”