Bechdel-teszt

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Bechdel-teszt (ejtsd: 'bɛkdəl) azt vizsgálja, hogy egy fikciós műben szerepel-e legalább két nő, akik a férfiakon kívül valami másról beszélgetnek. Sok kortárs mű nem teljesíti ennek az egyszerű nemi elfogultság-tesztnek a feltételeit. A teszt nevét Alison Bechdel amerikai képregényíróról kapta. 1985-ben a Dykes to Watch Out For képregényének egyik karaktere fogalmazta meg az ötletet, amit barátjának, Liz Wallace-nak tulajdonított. A tesztet eredetileg filmek értékelésére szánták, azóta más médiákra is alkalmazták. Ismert még mint Bechdel/Wallace-teszt,[1] a Bechdel-szabály,[2] Bechdel törvénye,[3] vagy mint a Mo Movie Measure.[4] Egy elterjedt változata szerint csak azokat a szereplőket kell számításba venni, akiknek ismerjük a nevét.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Virginia Woolf 1929-es, Saját szoba című esszéjében hasonló megfigyelést tett korának irodalmával kapcsolatban, mint ami a Bechdel-tesztben megjelenik a későbbi fikciós művekről:[5]

„Ezek a nők közötti viszonyok, gondoltam, sebesen végigpillantva a képzeletbeli nők fényes galériáján, mind túl együgyűek. […] És igyekeztem olvasói emlékeim között olyan esetekre bukkanni, amikor két nő úgy jelenik meg, mint barát. […] Hébe-hóba anyák és lányok. De úgyszólván kivétel nélkül a férfiakhoz való viszonyukban ábrázolják őket. Különös gondolat, hogy Jane Austen koráig az irodalom nagy nőalakjait nem pusztán a másik nem szemszögéből ábrázolták, hanem kizárólag a másik nemmel való kapcsolatukban. De milyen kicsiny része ez egy nő életének […][6][7]


Amit most Bechdel-tesztként ismerünk, Alison Bechdel képrenyében, a Dykes to Watch Out For-ban jelent meg. Az 1985-ös, "The Rule" című képregénycsíkban[8][9] egy névtelen női karakter kijelenti, hogy csak akkor néz meg egy filmet, ha az bizonyos feltételeknek eleget tesz, miszerint:[4]

  1. van benne legalább két női szereplő,
  2. beszélnek egymással,
  3. nem (csak) férfiakról.[9][10]

Bechdel az eredeti elképzelést barátjának és karate-edzőpartnerének, Liz Wallace-nek tulajdonítja.[10][11]

A teszt, amit úgy is jellemeznek, mint „a mérce, amihez a feminista kritikusok a televízióműsorokat, filmeket, könyveket és más médiumokat mérik”, a 2010-es években szivárgott át a kritika fősodrába.[12] 2013-ban egy internetes újság már azt írta róla: „szinte közismert, elterjedt ökölszabály annak eldöntésére, hogy egy film nőbarát-e”,[13] és a médiában hosszasan tárgyalták, hogy a nagyobb hollywoodi produkciók, mint a 2013-as Tűzgyűrű képtelenek voltak megfelelni neki.[14] Neda Ulaby szerint a teszt a mai napig hullámokat vet, mivel „olyasmit fogalmaz meg, ami gyakran hiányzik a popkultúrából: a kérdés nem a képernyőn megjelenő nőalakok száma, hanem történeteik mélysége, problémáik hatóköre”.[10]

A tesztnek más változatait is ajánlották – például, hogy a két nőnek nevesített szereplőnek kell lennie,[15] vagy hogy összesen legalább 60 másodpercig kell beszélgetniük.[16]

Alkalmazása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Charles Stross író[17] és Jason Reitman filmrendező[18] szerint a filmek csak kis része teljesíti a Bechdel-tesztet. Mark Harris, az Entertainment Weekly újságírója szerint a 2009-es Oscar-díjjelölt filmek felét veszélybe sodorta volna, ha a teszt teljesítése kötelező lenne.[15] Stross azt is hozzátette, hogy a teszten átmenő filmek fele csak azért megy át, mert a benne szereplő nők a házasságról vagy a gyerekekről beszélnek.[17] Olyan művek is megbuknak a teszten, melyek célközönsége főleg nőkből áll, nőkről szól, illetve fontos női szereplőik vannak. A Szex és New York televíziós sorozat saját megfogalmazása szerint is elbukja a tesztet, amikor a négy női főszereplő egyike ezt kérdezi: „Hogy lehet, hogy négy ilyen okos nő nem tud másról beszélni a pasikon kívül? Mintha hetedik osztályosok lennénk, csak saját bankszámlával!”[10]

Azt, hogy miért ilyen viszonylag kevés film teljesíti a Bechdel-szabályt, többek között azzal magyarázzák, hogy a szövegírók és más filmes szakemberek közt alacsony a sokféleség mértéke:[10] 2012-ben a 100 pénzügyileg legsikeresebb film mögött álló rendezők, írók és producerek közül csak minden hatodik volt nő.[14] Az is mérvadó, hogy a filmszakma hogyan képzeli el a célközönség preferenciáit: egy UCLA-n forgatókönyvírást tanuló hölgy 2008-ban azt írta, hogy a tanárai azt mondták neki, a közönség „csak fehér, heteró, férfi főszereplőket akar”, és nem, idézte a férfi filmes szakembert, „egy halom nőt, akik mindenféléről beszélnek, amiről a nők beszélni szoktak”.[19]

A bechdeltest.com weboldal felhasználók által szerkesztett adatbázisa mintegy 4400 filmet listáz azzal, hogy átmentek-e a teszten, kiegészítve az extra követelménnyel, hogy a női karaktereknek nevesítve kell lenniük. 2013 novemberében a filmek 56%-a teljesítette mindhárom követelményt, 11%-uk egyet elbukott (a nők férfiakról beszélnek), 23%-uk kettőt elbukott (a női szereplők nem beszélnek egymással), 10% pedig mindhármat (nincs két nevesített női szereplő a filmben).[20]

A filmeken kívül a tesztet más médiára is alkalmazták, köztük videojátékokra[21][22] és képregényekre.[23].

Korlátozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bechdel-teszt csak egy bizonyos mértékig képes biztosítani a női jelenlétet egy műben. Egy szöveg átmehet a teszten és ettől még ugyanúgy lehet nemileg elfogult, és egy neves női karaktereket tartalmazó mű is megbukhat a teszten.[2] Egy műnek nem kell szexistának lennie ahhoz, hogy megbukjona teszten, például ha az alapszituáció nem kedvez a női szereplők bevonásának (pl. Umberto Eco A rózsa neve című regénye egy középkori kolostorban játszódik).[3]

A fikciós művek Bechdel-teszt-megfelelőségének kvantitatív vizsgálata közben legalább egy kutató, Faith Lawrence észrevételezte, hogy az eredmények nagyban függnek attól, hogy mennyire szigorúan alkalmazzuk a tesztet. A teszt alkalmazásakor felmerül, vajon ha a beszélgetés során bármilyen hivatkozás történik egy férfira, az érvényteleníti-e az egész beszélgetést. Ha nem, megmarad a kérdés, hogyan definiáljuk egy beszélgetés elejét és végét.[1]

Nina Power írta, hogy a teszt kapcsán felmerül, a fikciós művek feladata-e, hogy reprezentálja a nőket (ahelyett, hogy a szerző saját napirendjét kövesse), netán legyen „valósághű” a nők ábrázolásában. Arról is írt, hogy eldöntendő kérdés, a való élet milyen gyakran menne át egyáltalán a Bechdel-teszten, és ennek eldöntése milyen befolyása lenne a fikciós művekre.[17]

Származtatott tesztek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bechdel-teszt másokat is megihletett, hogy genderrel kapcsolatos kritériumokat fogalmazzanak meg fikciós vagy dokumentarista jellegű művekkel kapcsolatban.

Russo-teszt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

2013-ban, az amerikai LMBT médiaszervezet, a GLAAD bemutatta a „Vito Russo-tesztet”, amit a filmbéli LMBT-szereplők ábrázolásának vizsgálatára szántak. A filmtörténész és LMBT-aktivista Vito Russóról elnevezett, a Bechdel-teszt szellemében íródott teszt három kritériumból áll:[24][25]

  1. A film tartalmaz olyan szereplőt, ami azonosíthatóan leszbikus, meleg, biszexuális és/vagy transznemű.
  2. A szereplőt nem határozhatja meg kizárólagosan vagy túlnyomórészt a szexuális irányultsága vagy nemi identitása.
  3. A szereplőnek kötődnie kell legyen a film cselekményéhez olyan módon, hogy eltávolítása jelentősen befolyásolná azt.

Finkbeiner-teszt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szintén a Bechdel-teszt ihlette a Finkbeiner-tesztet, ami egy ellenőrző lista újságírók számára, hogy segítsen nekik elkerülni a nemi elfogultságot a női tudósokról szóló cikkekben.[26]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Lawrence, Faith: SPARQLing Conversation: Automating The Bechdel-Wallace Test. Paper presented at the Narrative and Hypertext Workshop, Hypertext 2011, 2011. június 1. (Hozzáférés: 2012. július 26.)
  2. ^ a b Wilson, Sarah. „Bechdel Rule still applies to portrayal of women in films”, The Oklahoma Daily, 2012. június 28. 
  3. ^ a b Stross, Charles: Bechdel's Law. Charlie's Diary, 2008. július 28. (Hozzáférés: 2012. július 26.)
  4. ^ a b Bár a tesztet nevezik „Mo Movie Measure”-nek is, a szóban forgó Bechdel-karakter nem Mo. Az epizód, amiben megjelenik, megelőzi a képregény rendszeres szereplőinek kifejlődését.
  5. Bechdel-Test: Frauen spielen keine Rolle”, 2012. augusztus 8. (Hozzáférés ideje: 2012. augusztus 19.) 
  6. Európa, Mérleg sorozat, 1986,116--7. o., Bécsy Ágnes fordítása)
  7. Woolf, Virginia: A Room of One's Own: Chapter 5 (HTML:eBook/Multiple). The University of Adelaide Library. University of Adelaide Press. (Hozzáférés: 2012. december 24.)
  8. Bechdel, Alison: The Rule. (Hozzáférés: 2012. július 26.)
  9. ^ a b The Rule. DTWOF: The Blog, 2005. augusztus 16. (Hozzáférés: 2011. november 9.)
  10. ^ a b c d e Ulaby, Neda. „The 'Bechdel Rule,' Defining Pop-Culture Character”, All Things Considered, National Public Radio, 2008. szeptember 2. (Hozzáférés ideje: 2012. július 26.) 
  11. (2011. április 11.) „Funny Like a Guy: Anna Faris and Hollywood's woman problem”. The New Yorker, 55. o, Kiadó: Condé Nast. Hozzáférés ideje: 2011. szeptember 17.  
  12. Steiger, Kay. No Clean Slate: Unshakeable race and gender politics in The Walking Dead, Triumph of The Walking Dead. BenBella Books (2011). ISBN 9781936661138 
  13. Romano, Aja. „The Mako Mori Test: 'Pacific Rim' inspires a Bechdel Test alternative”, 2013. augusztus 18. (Hozzáférés ideje: 2013. szeptember 15.) 
  14. ^ a b McGuinness, Ross. „The Bechdel test and why Hollywood is a man’s, man’s, man’s world”, 2013. július 18. (Hozzáférés ideje: 2013. szeptember 15.) 
  15. ^ a b Harris, Mark. „I Am Woman. Hear Me... Please!”, 2010. augusztus 6. (Hozzáférés ideje: 2012. július 26.) 
  16. http://www.feministfrequency.com/2012/02/the-2012-oscars-and-the-bechdel-test/
  17. ^ a b c Power, Nina. One-dimensional woman. Zero Books, 39 et seq.. o (2009). ISBN 1846942411 
  18. Ewig jung im blonden Herzen” (Hozzáférés ideje: 2012. július 26.) „"Wie unglaublich wenige Filme diesen simplen Test bestehen, ist wirklich bezeichnend." ("It's really telling how incredibly few films pass this simple test.")” 
  19. Kesler, Jenifer. „Why film schools teach screenwriters not to pass the Bechdel test”, 2008. június 30. (Hozzáférés ideje: 2012. július 26.) 
  20. Statistics. bechdeltest.com. (Hozzáférés: 2013. november 3.)
  21. Anthropy, Anna. Rise of the videogame zinesters: How freaks, normals, amateurs, artists, dreamers, dropouts, queers, housewives, and people like you are taking back an art form, Seven Stories Press 1st, Seven Stories Press (2012). ISBN 9781609803735 
  22. Agnello, Anthony John. „Something other than a man: 15 games that pass the Bechdel Test”, 2012. július 1. (Hozzáférés ideje: 2012. július 26.) 
  23. Zalben, Alex. „Witchblade/Red Sonja #1 Passes The Bechdel Test”, 2012. február 22. (Hozzáférés ideje: 2012. július 26.) 
  24. GLAAD introduces 'Studio Responsibility Index', report on LGBT images in films released by 'Big Six' studios. GLAAD, 2013. augusztus 20. (Hozzáférés: 2013. augusztus 24.)
  25. John, Arit. „Beyond the Bechdel Test: Two (New) Ways of Looking at Movies”, 2013. augusztus 21. (Hozzáférés ideje: 2013. szeptember 15.) 
  26. Brainard, Curtis. „‘The Finkbeiner Test’ Seven rules to avoid gratuitous gender profiles of female scientists”, 2013. március 22. (Hozzáférés ideje: 2013. március 31.) 

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Bechdel test című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]