Bölényugrás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Bölényugratás

A bölényugrás illetve bölényugratás az észak-amerikai síksági indiánok ősi vadásztechnikája volt a bölények zsákmányul ejtésére.

Miből állt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bölénynek gyenge a látása, de mint afféle egyhangú síkságokon legelésző állatnak, a füvön kívül nem is igen kellett egyebet szemügyre vennie. Ez a rövidlátás jól jött az indiánoknak, különösen addig, míg nem voltak lovak. A vadászok pánikszerű menekülésre késztették a bölényeket egy szikla vagy szakadék irányába, máskor természetes vízmosásba hajszolták őket, vagy kövekből és bozótosból készítettek mesterséges terelőket. Az állatok nem láthatták a hirtelen meredélyt, csak amikor már túl késő volt, így tucatjával, sőt olykor százszámra pusztultak el egyetlen „ugrásban”.

Lelőhely[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyik hely, ahol a bölényugrást használták, az albertai Betört Fej bölényugrató. Ezt a helyet minden bizonnyal több mint 5000 éven keresztül használták bölényvadászatra, mert több százezer állat csontváza fekszik ott. A teljesen ép csontvázak jelenléte a feldaraboltak közt arra utal, hogy olykor jóval több állat pusztult el, mint amennyire szükség volt élelemként, irhaként vagy más nyersanyagként. A 19. században lezajlott nagy megtizedelés előtt azonban a hatalmas fölöslegben lévő bölényállomány könnyedén kiheverte az ilyen túlvadászásokat.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Larry J. Zimmerman: Észak-Amerikai indiánok, Magyar Könyvklub, Budapest, 2003, ISBN 963-547-932-8

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wiktionary-logo-hu.png
Keress rá a bölényugrás címszóra a Wikiszótárban!