Az 1277-es párizsi elítélő határozat

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A középkori filozófia és tudományosság fejlődését nagyban befolyásoló elítélő határozat a keresztény egyház reakciójának tekinthető az ekkor terjedő radikális arisztotelizmusra, avagy avveroizmusra. A 219 tételt tartalmazó, 16 teológusból álló bizottság segítségével összeállított elítélő határozatot 1277. március 7-én Stephanus Tempier párizsi püspök bocsátotta ki. Bár a dokumentum lokális érvényű volt, ez az esemény nagyban befolyásolta a 13. század végi filozófiát, annak arisztoteliánus irányzatait. Az elítélt tételek nemcsak az averroisták, így Sigerus de Brabantia és Boëthius de Dacia tanait érintették, hanem Aquinói Szent Tamás tanításait is, s ezzel a tomizmus terjedésére is hatással voltak.

Pierre Duhem tudománytörténész véleménye szerint e határozat révén született meg a modern tudományosság, ugyanis a tiltások utat adtak egyes fizikai és kozmológiai problémák nem arisztoteliánus megoldására, s ezzel egy új fizika megalkotására sarkallták a korabeli tudósokat.

A határozat szövegét az jellemzi, hogy nem egyértelműen azonosítható, kiknek mely szövegeire utalnak az egyes tételek, emellett a tételek sorrendje is esetleges, logikai elrendezés nélküli. Az elítélő határozatnak ez a rendszerezetlensége is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a szöveg több filológiai kutatás középpontjába kerüljön.[1]

A párizsi egyetem

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1277-es határozat csak egy a 13., valamint 14. században a párizsi egyetemen született elítélő határozatok közül.[2] A korábbi párizsi elítélések egyik legjelentősebbike az 1270. december 10-én Stephanus Tempier püspök által elítélt 13 tétel. Ennek érintett problémakörei a lélek természete, az akarat szabadságának korlátai, a világ örökkévalósága valamint az isteni előrelátás és megismerőképesség. Ezen tételek mindegyike megtalálható a ferences teológus, Bonaventura prédikációiban.[3] Az elítélő határozatok tiltásait gyakran gyűjteményekben foglalták össze, ilyen gyűjtemény a Collectio errorum in anglia et parisius, mely 22 fejezetben mutatja be Robert Kilwardby érsek 1277-es oxfordi, Bishop William of Alvernia 1241-es párizsi, valamint Stephanus Tempier 1270-es és 1277-es párizsi elítélését.[2]

Az arisztoteliánus filozófia elleni rendelkezések sem voltak ez időben egyedülállóak: 1210-ben és 1215-ben tiltólistára tették Arisztotelész Metafizika című művét, természetfilozófiai műveit, valamint Avicenna és Alfarabi kommentárjait. 1231-ben pedig IX. Gergely pápa újra tilalmat rendelt el ezek megtisztításáig.[4]

Az elítélés körülményei, az esemény[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1277-ben összeállított határozat létrejöttének körülményei több ponton is homályosak. A hagyomány szerint XXI. János pápa 1277. január 18-án felhívta Tempier püspök figyelmét arra, szóbeszédeket hallott, hogy a párizsi egyetem artes fakultásán eretnek tanokat terjesztenek. Az elítélő határozatot március 7-én, tehát a pápai levél megérkezését követő 6 hét elteltével már ki is adják. Ez is magyarázhatja a szöveg rendezetlen és összeszedetlen voltát. Rejtélyes körülmény azonban, hogy Tempier a határozat bevezetőjében nem említi a pápa nevét, valamint hogy egy 1277. áprilisi pápai levélben nem esik szó arról, hogy XXI. János tudott volna Tempier akciójáról. Ezek alapján az is lehetséges, hogy a jegyzék előkészítése már akkor folyamatban volt, amikor Tempier püspök megkapta a januári pápai levelet.[2]

Mindebből látható, hogy a lista összeállítását nem előzte meg alapos vizsgálódás. Tempier a jegyzékhez csatolt szövegében azt írja, hogy kikérte „ a Szentírás doktorainak és más bölcs férfiaknak tanácsát”, ám arról, hogy milyen módszert követtek a lista előállításánál, eltérnek az állítások. Biztos forrásokból tudható, hogy 16 neoaugusztiniánus, konzervatív teológus magiszter, köztük Henricus Gandavensis, adtak tanácsot a püspöknek. Tempier a határozat szövegében arra utal, hogy a dokumentum állításokat tartalmazó cetlikből, cédulákból állt össze, ezért valószínűsíthető, hogy a teológus magiszterek ilyen kis lapokon rögzítették az általuk helytelennek vélt állításokat. Ez a tény megmagyarázná azt, hogy a határozat szövege miért ilyen szerkesztetlen, s tartalmaz egymásnak ellentmondó állításokat is.[1]

Jogi háttér[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A XIII–XIV. században az egyházi autoritások beavatkozása az egyetemek szellemi életébe nem volt meglepő dolog. Az egyetemek szabadsága ugyanis nem tanszabadságot jelentett, csak azt, hogy a világi hatalmakkal szemben az egyetemek klerikus tagjai védelmet élveztek. Ha az egyházi hatalmak éltek ezen jogaikkal, az egyetem magisztereinek nem volt lehetőségük arra, hogy ellenvéleményüket kifejezzék.[5] A 13–14. században a polgári szabadság előretörésével az egyetemek autonómiája is lehetővé vált.[6]

A szöveg[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az elítélő határozat rejtélyességét az is adja, hogy Tempier nem határozza meg pontosan, kikre vonatkoznak az elítélések. A határozat bevezetőjében ezt írja: „…Párizsban néhányan azok közül, akik a szabad művészet fakultásán a tudományokkal foglalkoznak, veszik maguknak a bátorságot, hogy saját fakultásuk határain túllépve, bizonyos, a jelen irathoz csatolt jegyzék által tartalmazott, nyilvánvaló és kárhozatos tévedéseket, sőt mi több, hiábavalóságokat és hazug esztelenségeket adjanak elő és vitassanak meg az iskolákban…”.[4] Azonban létezik egy olyan kézirat, mely „az eretnek Sigerius és Boëthius ellen” címet adja a listának. Emellett a lista 219 állításából 60 bizonyos valószínűséggel megtalálható e két szerző, Sigerius de Brabantia és Boëthius de Dacia fennmaradt szövegeiben.[1]John F. N. Wippel kutatása szerint a lista tartalmaz Aquniói Szent Tamásra vonatkozó állításokat is.[2] Bár Tempier előszavában nem említi azt, hogy az elítélt személyek saját tanaikat adják elő, Aquinói Szent Tamás halálának 3. évfordulóján, 1325. február 14-én Etienne Bourret párizsi püspök mégis érvénytelennek nyilvánította Tempier határozatát, valószínűleg azon okból, hogy az akkorra már szentté avatott Aquinói Tamás nézetei is érintettek voltak benne.[5] A Tempier előszavából fentebb említett szövegrészletben az előad, megvitat szavak használata arra is okot adhat, hogy azt gondoljuk, a határozat szövege nem csupán az egyetem magisztereire, hanem a studensekre, az egyetem hallgatóira is vonatkoztatható legyen.[1] Az 1277-es elítélő határozat szövege metafizikai, episztemológiai, természetfilozófiai, morálfilozófiai, valamint teológiai kijelentéseket is érint.[1]

Mivel az elítélések eredeti sorrendje nem mutat semmilyen tematikus szervezettséget, Pierre Mandonnet és John F. N Wippel is létrehozott egy sorrendi rekonstrukciót. Mandonnet 179 filozófiai és 40 teológiai tézisre osztja a határozatot, valamint a következő témakörökbe sorolja be a tételeket:

1. Filozófiai tévedések

A filozófia természetéről, Isten megismerhetőségéről, Isten természetéről, Az isteni tudásról, Az isteni akaratról és képességről, A világ teremtéséről, Az intelligenciák természetéről, Az intelligenciák szerepéről, Az égről és az alsóbb létezők keletkezéséről, A világ örökkévalóságáról, A dolgok szükségszerűségéről és esetlegességéről, Az anyagi dolgok elveiről, Az emberről és a cselekvő értelemről, Az emberi értelem működéséről, Az emberi akaratról, Az etikáról és a morális dolgokról.

2. Teológiai tévedések

A keresztény törvényről, Az egyházi dogmákról, a keresztény erényekről, A végső dolgokról.[2]

Wippel a következőképp osztotta fel az állításokat (a számok az állítások sorszámát jelentik):

  • 1-7.: a filozófia természete
  • 8-12.: Isten természete, isteni megismerés
  • 13-15.: isteni tudás
  • 16-26.: isteni mindenhatóság
  • 34-61.: intelligenciák
  • 67-69.: isteni hatalom
  • 80-89.: a világ örökkévalósága
  • 117-133.: emberi értelem
  • 151-166.: emberi szabadság, akarat
  • 180-186.: a teológia, mint tudomány
  • 196-199.: Eucharisztia
  • 202-205.: keresztény erkölcs
  • 213-219.: emberi halhatatlanság; jutalom, büntetés[2]

A határozat hatása, tudománytörténeti jelentősége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az elítélő határozat nyilvánvalóan nagy hatással volt a korabeli tudományos életre és diskurzusra. Az artes fakultás magiszterei azon esetekben, amikor egy filozófiai állítás ellentmondott egy-egy hittételnek, egyértelműen kijelentették, hogy a hittétel igaz, azonban mivel munkájuk fontos részét adta az arisztotelészi természetfilozófia, úgy látták, hogy ezek az ellentmondó állításuk így, ellentmondásukban is lehetnek relevánsak, s emiatt nem szabad őket hamis módon interpretálni. Sigerius de Brabantia ezt írja erről Metafizika-kommentárjában: „ a filozófiát helytelen dolog elfödni, s ennélfogva nem szabad itt elhallgatnunk Arisztotelész intencióját, még ha az ellentétben áll is az igazsággal”. Több kutató is úgy gondolta, hogy a határozat szövege lehet az egyik dokumentuma annak a hiedelemnek, miszerint az igazság kettős („duplex veritas”), tehát léteznek olyan filozófiai és olyan teológiai állítások, melyek egyidejűleg igazak lehetnek. (Ezen elmélet létezését azonban semmilyen dokumentum nem igazolja biztosan.)[1]

Az 1277-es elítélő határozat okán sokan azt gondolták, hogy a püspök visszaélt a jogaival. Jacobus Duacensis szerint a „filozófusokat ebben az időben elnyomták”, az elnyomás okai pedig az emberi rosszindulat, irigység, tudatlanság és ostobaság voltak. Véleménye szerint a határozat többeket is elrettentett a filozófiától. A határozat érvényessége azonban lokális volt, s az artes fakultáson működő tudósok leleményessége okán több helyen kikerülhetővé vált. Az 1277-es elítélő határozat jelentősége azonban Pierre Duhem szerint vitathatatlan. Véleménye szerint mivel a határozat az arisztoteliánus természetfilozófia téziseit reprezentálta, a tiltásokkal utat adott egyes fizikai és kozmológiai problémák nem arisztoteliánus megoldására, s ezzel egy új fizika megalkotására sarkallta a korabeli tudósokat.[1]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e f g Borbély Gábor 2008. Civakodó angyalok. Akadémiai Kiadó. Budapest. 194-201.
  2. ^ a b c d e f J. M. M. H. Thijssen 1998. Censure and Heresy at the University of Paris, 1200-1400. Penn Press. Penn. Philadelphia. IX-56.
  3. Boros Gábor szerk. 2007. Filozófia. Akadémiai Kiadó. Budapest. 432-433.
  4. ^ a b Az 1277-es párizsi elítélő határozatokról. ford. Redl Károly. Magyar Filozófiai Szemle 1984/3-4. 474-493.
  5. ^ a b Borbély Gábor 2001. Doktrinális konfliktusok a késő középkori egyetemeken. In: Tóth tamás szerk. Az európai egyetem funkcióváltozásai. Felsőoktatás-történeti tanulmányok. Professzorok Háza. Budapest.
  6. Horváth Pál 2002. A tudomány szabadságának ősforrásai. Magyar Tudomány 2002/2. 157.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Az 1277-es párizsi elítélő határozatokról. ford. Redl Károly. Magyar Filozófiai Szemle 1984/3-4. 474-493.
  • Borbély Gábor 2008. Civakodó angyalok. Akadémiai Kiadó. Budapest. 194-201.
  • Borbély Gábor 2001. Doktrinális konfliktusok a késő középkori egyetemeken. In: Tóth Tamás szerk. Az európai egyetem funkcióváltozásai. Felsőoktatástörténeti tanulmányok. Professzorok Háza. Budapest.
  • Boros Gábor szerk. 2007. Filozófia. Akadémiai Kiadó. Budapest. 432-433.
  • Horváth Pál 2002. A tudomány szabadságának ősforrásai. Magyar Tudomány 2002/2. 157.
  • J. M. M. H. Thijssen 1998. Censure and Heresy at the University of Paris, 1200-1400. Penn Press. Philadelphia. IX-56.