Az ókori Egyiptom története

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A Szfinx és Hafré piramisa Gízában, Kairó mellett. Mindkettő az Óbirodalom idején épült.

Az ókori Egyiptom történelmének forrásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Történetírás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ókori Egyiptom történelméről a legismertebb korabeli történelmi forrás Manethón egyiptomi paptól származik. Manethón a Ptolemaioszok korában élt. Munkája három részből állt, de csak töredékek formájában maradt fenn.

Régészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Predinasztikus kor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az i. e. 5. évezred végén (a neolitikum vége, rézkor) elterjedt a rézeszközök használata. Az i. e. 4. évezred második felében kialakult az öntözéses földművelés.

Az egyiptomi neolit[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kephrén fáraó szobra

Nomád és félnomád állattenyésztők hullámai érkeztek minden irányból - délről a „Fekete-Afrika” népei (talán a mai nobaták ősei), keletről és nyugatról Észak-Afrika népei, végül északról europid tipusok, akik ezidőtájt megjelentek Mezopotámiában is. A neolit Egyiptomban nehezen datálható, mert a radiokarbon (C14) meghatározáshoz szükséges szerves maradványok a legritkább leletek közé tartoznak. Az eddig talált legrégebbi települést kábi kultúrának nevezik (el-Kab falu mellett), mikrolitikus technikájával még a késő mezolithoz tartozik, kora kb. i. e. 8000-6000 év. Az óegyiptomi Neheb (vagy Nekheb, ma el-Kab), eszköztára a mikrolitnak nevezett kultúrszint, azaz egészen kicsiny és finom, mezolitikus eszközöket gyártottak. Ez a középső kőkor legvége. Az ezt nem sokkal követő kultúráknál már bizonyítható a földművelés, mely az újkőkor sajátos fejleménye. Ezek az érett neolit eszközkultúrájával rendelkeztek, háziállatokat tartottak, kőkapákkal művelték a földet. A badari és taszai kultúrák (egyesek szerint e kettő lényegében ugyanaz, és badari jellegű lelőhelyekről beszélnek) rendkívül magas művészi színvonalú tárgyai már a kőrézkor (calcholithikum, vagy más periodizáció szerint késői csiszoltkő-kor) termékei. Rendkívül gyors fejlődés figyelhető meg, hiszen az első (badari) körülbelül az i. e. VI. évezredre tehető. Mint ilyen, egyidős a Faiyum-A, a Jerikó II., és a haszúnai kultúrákkal. Ez azt mutatja, hogy a „Termékeny Félhold” egész területén nagyjából azonos kultúrszintek léteztek egymás mellett, egymástól nem függően, sőt Khartoumban agyagedényeket gyártottak jóval Jerikó előtt. Már a badariak széles körű kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkeztek, a bazalt például a mai Kairó mellől származik, vagy a Szinájról (Sínai-félsziget), sőt feltűnik az első zuhatag környéki gránit is. Elefántcsontot is használtak, melyet bizonyára szintén délebbi, és/vagy nyugatabbi népektől szereztek. Keletről, a Vörös-tenger vidékéről kagylóhéjakat és korallt importáltak. A Szinájról nemcsak a bazalt származott, hanem drágakövek és féldrágakövek is (türkiz, malachit, stb.), sőt réz is, melynek ugyan kevés bizonyítéka került elő: egy rézár és néhány rézgolyócska - nyilván túlságosan drága volt a réz ahhoz, hogy a halottakkal eltemessék. Ezzel vette kezdetét az itteni kőrézkor.

Kőrézkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A badari emberek halottaikat zsugorított, ősi testhelyzetben temették el, s mellé helyezték mindazokat a személyes holmikat, melyeket a túlvilági életben hasznosítani tudott. Felfedezhetők a halottcsonkítás jelei is. Élelmet és edényeket is temettek mellé, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt - talán azért is, hogy ne járjon vissza az élők közé élelmet keresni. (Ez utóbbi hiedelem Egyiptomból is ismert, de a sumerekre jellemző maradt később is.) A sírmellékletek minden helyen azonos jellegűek, a feltárók nem találtak olyan sírhelyet, mely kitűnt volna azzal, hogy a többinél akár csak valamennyivel gazdagabb mellékletű lett volna. Ezt azzal magyarázták, hogy az ősközösség tulajdonviszonyai nagyrészt még fennálltak, valamint nem volt sem választott, sem öröklődő irányító réteg. De az is elképzelhető, hogy az előkelők jobban elrejtett sírhelyeit nem találták meg, ami annál is valószínűbb, mert ha másnak nem is, de a varázslónak (pap?) mindenképp jellegzetes eszköztárú sírjának kellett lenni. A mágus-varázsló nem valószínű, hogy hiányzott volna a badari kultúra embereinek közösségéből, mivel a varázsló intézménye általános minden korai népnél. Az egyik sírban egy férfi keze mellett jogarszerű tárgyat leltek, egyetlen bizonyítékaként a differenciálódásnak. Nem megoldott továbbá az a talány, hogy a temető egy részén miért kizárólag férfiak lettek eltemetve, míg a többi területen vegyesen a férfiak és nők. Ez mindenképp valamiféle elkülönülést feltételez. Talán e férfiak feleségei voltak a vezetők? A matriarchátus eléggé elterjedt a kőrézkori - sőt későbbi - kultúrákban.

Egyébként maga a halotti kelengye léte is azt mutatja, hogy az ősközösségi társadalom ekkor már felbomlóban volt. Hogy milyen fokon, nem tudni, de a halottakkal kizárólag magántulajdont képező tárgyakat temettek el, így jelenhettek meg először a közvetlen használati eszközök, ruházat, majd pedig a nem közvetlen használati tárgyak, melyek az ingó vagyon létét bizonyítják. A folyamat már a múlt század óta ismert, Morgantól Kovalevszkijen át Engelsig sokan tárgyalták. Természetesen földmagántulajdon, vagy földközösség létéről sem pro-, sem kontra érveket nem lehet felhozni. A badariak ugyan már földművelők voltak, melyet a sírokban talált kőkapák és gabonamagvak bizonyítanak, de a földművelés közösségi vagy individuális voltára, illetve a föld tulajdonviszonyaira nem találni nyomot.

Valószínűleg a föld előzetes megmunkálása nélkül, közvetlenül a nedves talajba vetettek, s mivel sarlót nem találtak, gyökerestül kitépve arathatták az érett kalászosokat (ezt nevezik ékes magyar nyelven nyűvésnek). Ez persze nem túl hatékony, de kisszámú népességet jól elláthat. A terményt sekély gödrökben tárolták.

A badari kultúra mintegy előképeként jelenik meg a későbbi jellegzetes egyiptomi kultúrának. Ők dolgozták ki azt a finom ornamentikát, mely a későbbiekben oly jellemző lesz Egyiptomra, náluk található meg először az állatkultusz, mely Egyiptomban egészen a Ptolemaioszok koráig, sőt a keresztény-bizánci korig élő hagyomány maradt. A már domesztikált állatok - kutya, kecske, tehén, juh - éppoly fontosak, mint a vadállatok - oroszlán, sakál, krokodil, víziló. Jellegzetes módon nem szerepelnek e totemisztikus imádatban részesülők között az élelem céljából vadászható állatok. A badari kultúrában jelentek meg azok a hajítófegyverek, melyek még az Újbirodalom korában is kedveltek - a különböző bumerángok. A badari bumeráng a világ legrégebbi ismert ilyen fegyvere.

Egyéb faeszközöket is használtak, valamint csontból is dolgoztak. A ruházat, ékszerek, fonott kosarak és egyéb háztartási eszközök gyártásában magas művészi színvonalat értek el. Már szőttek és fontak is. Szerszámaik közül a kitűnően csiszolt kőbalta, az íj és a nyíl, az agyagedények említendők, mely utóbbiakat korong nélkül készítették el, és rendszeres, elmaradhatatlan sírmellékletekké váltak.

Az egyiptomi kultúrák következő lépcsőfokának tekinthető taszai (kb. i. e. 3500-ig), majd a Nagada I. és II. (más – közelebbről francia – terminológiával amratien és gerzéen kultúrák, 3600-3300, ill. 3400-3100), sőt ezekhez számolható a dinasztikus időkbe nyúló Nagada III-nak nevezett is. E helyek ugyan mind felső-egyiptomiak, de máshol is előtalálható jellegzetes település, mint Merimde Beni Szalam (Alsó-Egyiptom), El-Faiyum (Középső-Egyiptom), stb. A mai El-Faiyum oázis környékén akkor még mélyföld volt, s a badarihoz igen hasonló népesség élt itt. Neolit típusú szerszámaikkal földet műveltek, eszköztárukhoz a csiszolt kőbalta, kétoldalt retusos nyílhegyek, korong alakú buzogányok, bumerángok, csontszigonyok, árak és chopperek tartoztak. Egyszerű agyagedényeket is gyártottak. A Merimde Beni Szalam melletti település nagyon hosszú időn keresztül volt lakott, területe eléri a 30 hektárt. Ez a telep azért különösen fontos, mert a Deltavidékről még a sokkal későbbi korokból is ritka a régészeti anyag. Itt nem találtak temetőt, mert a halottakat elszórtan, közel az egykori lakóházakhoz temették el. A halotti kelengye néhány gabonaszemből és edényekből állt.

Az ókori egyiptomiak eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A régészet szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyiptomi „vörös bőrű” nép eredete genetikai szempontból vitatott, lényegében ismeretlen, nyelvüket az afroázsiai nyelvcsaládba sorolják.

Az ókori hagyomány szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyiptomiak magukat két ősi városból, Nehebből és Nekhenből származtatták, az effajta legendás eredetmondákat a régészeti adatok is megerősíteni látszanak. E városok már az Óbirodalom kezdeti szakaszában is megvoltak.

A régi történetírók szerint az egyiptomi nép először Etiópában, a Nílus középső folyásánál telepedett meg, s innen fokozatosan vándoroltak a Földközi-tenger felé, követve a folyam vonalát. Az újabb kutatások szerint ez a folyamat fordítva játszódott le: nem Etiópia gyarmatosította Egyiptomot az ókor kezdetén, hanem fordítva – a tizenkettedik dinasztia alatt – Egyiptom Etiópiát, amely századokon keresztül szerves részét képezte az egyiptomi civilizáció területének. A manapság inkább elfogadott nézet szerint az ókori egyiptomi nép Ázsiából származik. A hagyományt, amely szerint az egyiptomiak Ázsiából, a Szuezi-szoroson keresztül érkeztek, már a klasszikus ókori írók is ismerték, mert az idősebb Plinius az araboknak tulajdonította Héliopolisz alapítását. Egy másik hagyomány szerint a bevándorló ősegyiptomiak a Nílus völgyében találtak egy megtelepedett fekete bőrű népet, amelyet a kontinens belseje fele űztek.

Az egyiptomi állam eredete a hagyomány szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A beköltözés időszakáról az egyiptomiaknak nem maradtak fenn írásos forrásaik, azonban szájhagyomány útján több történet is ránk maradt. Az egyik szerint őseiket, Hor-seszu néven vagyis „Hórusz szolgáiként” ismerték. „A Horseszuk korának” tulajdonítottak a későbbi egyiptomiak minden ősi építészeti és vallási emléket.[1]

Korai dinasztikus kor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az i. e. 4. évezred végén Alsó- és Felső-Egyiptomban kialakult és lassan megszilárdult az államszervezet. A Hérodotosz által Ménésznek (Mena) nevezett felső-egyiptomi király 2900 körül, északi riválisait legyőzve egyesítette a két területet és létrehozta az I. dinasztiát. E király az egyiptomi feliratokon szereplő Narmer vagy (Hor-)Aha királlyal lehet azonos, az egyiptológia néha Aha-Ménésznek is nevezi.

Legendás uralkodók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első egyiptomi királyság kezdetét a későbbi ókori hagyomány mindig is Ménész nevével hozta kapcsolatba. Hérodotosz, aki a I. e. 5. században utazott az országba, a papok tudósítása nyomán azt írja, hogy Ménésztől Amaszisz fáraóig (I. e. 525-ig) 341 fáraó uralkodott Egyiptomban.[2] Az egyiptomi papok állítása szerint ugyanakkor több évezredig istenek és félistenek uralkodtak Egyiptom fölött. Diodórosz szerint az egyiptomi papok Vulkán isten uralkodását Nagy Sándor (I. e. 332.) előtt 23 000 évre teszik, és ebből 18 000 évig uralkodtak istenek, Ménész legendás uralma tehát eszerint kb. Kr. e. 5300-ra volna tehető.

Óbirodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

NubianPharoahs.jpg
Amenemhat fáraó szobra

Az Óbirodalom ideje ie. 2700 és 2200 közé tehető. Ebben az időszakban az egyesült ország a fáraók korlátlan uralma alá került. Az egész országban isteni eredetűnek tekintették a fáraót, akinek hatalma a papságra és a hivatalnokok rétegére támaszkodott. Ez a rézkor ideje, bár a használt eszközök jelentős része kőből készült. Az uralkodók ekkor kezdtek el piramisokat építeni. A III-IV. dinasztia nagy piramisépítő fáraói: Dzsószer (főépítésze: Imhotep), Hufu (Kheopsz), Hafré (Khephrén), Menkauré (Mükerinosz).

Első átmeneti kor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az i. e. 22. században véget ért az Óbirodalom, az egyiptomi állam első fénykora, kezdetét vette az ún. első átmeneti kor (VII-X. dinasztia), melynek során Egyiptom két részbirodalomra és számos független fejedelemségre esett szét.

Középbirodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez az időszak ie. 2060 és 1780 közé tehető. Felső- és Alsó-Egyiptomot a XI. dinasztia uralkodója, II. Montuhotep egyesítette újra az i. e. 21. század végén, Théba városából kiindulva, az Amon-papságra támaszkodva. Létrejött a Középbirodalom, amely a XII. dinasztia uralkodói alatt élte fénykorát. A XIII-XIV. dinasztia korában, az i. e. 18. században ismét megszűnt a birodalom egysége.

A Középbirodalom alatt a fáraó tekintélye még mindig jelentős volt, de az államszervezetben a papi és hivatalnoki réteg erős befolyásra tett szert, és a nomoszok (tartományok) vezetőinek súlya is megnőtt. A társadalom fontos változása volt, hogy megjelennek a kézművesek és kereskedők, akik a tevékenységükkel hatottak a gazdasági életre. Gazdasági fejlődés indult meg, amelyet a központi hatalom a dél felé (Nílus mentén) irányuló területszerzésekre használt fel. Ekkor lépett be Egyiptom a bronzkorba.

Második átmeneti kor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A XIII. dinasztia második korszaka, valamint északon az ezzel egyidejűleg uralkodó XV-XVII. dinasztiák uralma a második átmenet kort jelentette.

A válságot fokozta a hükszoszok támadása, akik az i. e. 17. században elfoglalták Egyiptom északi részeit. A zsidók egyiptomi tartózkodását egyes történészek az ország hükszoszok általi megszállásával hozzák kapcsolatba, ezen elmélet szerint a zsidók velük együtt sodródtak Egyiptomba. Az egyik hükszosz uralkodó, Jakob-her neve mindenesetre feltűnően hasonlít a bibliai Jákobra.

Újbirodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tutankhamon trónszéke

Ideje: ie. 1550 és 1000 között. Théba uralkodójának az i. e. 16. században sikerült az általuk meghonosított vasfegyverekkel kiűznie a hükszoszokat Egyiptomból és újraegyesítette az országot. Létrejött az Újbirodalom. Társadalmi-politikai változások: a hivatalnoki arisztokráciát felváltotta a katonai arisztokrácia. A papi arisztokrácia egyre nagyobb befolyását IV. Amenhotep (Ehnaton) fáraó új isten, Aton kultuszával próbálta megtörni – sikertelenül – II. Ramszesz pedig az uralkodó istenítésének népszerűsítésével. Megjelent az ekés földművelés, a saduf (gémeskútszerű vízemelő szerkezet), elkezdődött a juhtartás és a tevetartás. A ló is megjelent, de csak a harci szekerek elé fogva hasznosították az erejét. Az iparban már ismerték a vasat, de még mindig jelentős volt a kőeszközök használata, amelynek készítésében az egyiptomi kézművesek sokkal magasabb szinten álltak bármely más kultúránál. Új építőanyagként megjelent az égetett tégla.

A hódítások során (Palesztina és Mezopotámia egy része is a fáraó uralma alá került) sok hadifogoly érkezett Egyiptomba, közülük kerültek ki a házi rabszolgák. A Ramszesz nevű fáraók uralma (a ramesszida kor) az egyiptomi állam utolsó fényes korszaka volt. II. Ramszesz alatt érte el a birodalom legnagyobb kiterjedését. Uralma után, az i. e. 11. századtól kezdve, megkezdődött a hanyatlás kora.

A hanyatlás kora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hanyatlás közvetlenül azzal kezdődött el, hogy az Amon-papságból származó Herihor (i.e. XI. század), aki Théba főpapja volt, elszakította Felső-Egyiptomot az országtól, és ott egy főpapok vezette államot szervezett. Ezzel a fáraó tekintélye és befolyása visszaesett.

A tengeri népek hódítását líbiai és etióp támadások követték, majd az ország az i.e. 7. századra az asszírok (Assur-ah-iddina és Assur-bán-apli), majd i. e. 525-től a II. Kambüszész vezette perzsák, i. e. 332-ben pedig a III. Alexandrosz vezette makedónok uralma alá került. Ekkor Egyiptom csak e birodalmak egyik tartománya volt.

A Denderai templom falán lévő VII. Kleopátra és fiának Cesarionnak ábrázolása

Hellenisztikus kor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

I. e. 305-ben Nagy Sándor örökösei közül I. Ptolemaiosz lett Egyiptom királya, dinasztiája alatt az ország közel három évszázadra visszanyerte függetlenségét. I. e. 30-ban Octavianus (a későbbi Augustus Caesar) elfoglalta Alexandriát, ezzel Egyiptom római uralom alá került.

Római kor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyiptom meghódítása a Római Birodalom számára mind belpolitikai, mind külpolitikai szempontból szükségszerű volt. Egyiptom biztosította, még szövetségesként, Róma gabonaellátását, ezzel a városi plebejus réteg féken tartását, azonkívül az utolsó Földközi-tengeri nagyhatalom volt, amely nem hódolt be Rómának, és megtörte a Mare Nostrum („A mi tengerünk”) koncepcióját. Valószínűleg Egyiptom volt a minta a római császári monarchia kiépítésében is. Nem csoda, hogy a nyíltan egyeduralomra törő államférfiak mind Egyiptomot tekintették példaképnek, sokan ide, Alexandriába akarták helyezni székhelyüket (például: Julius Caesar, Marcus Antonius, Nero, Domitianus). Sok, a császársággal kapcsolatos intézmény és szertartás bevezetése először Egyiptomban történt meg. A császári Róma gazdasági, de politikai szempontból is sok tekintetben függött Egyiptomtól.

Azonban ez a kitüntetettség Egyiptom jogi helyzetében nemhogy pozitívan, inkább negatívan nyilvánult meg. Jogilag Egyiptom a legalacsonyabb rangú provinciák közé számított, a fontosabb tisztségeket csak római nemesek vagy lovagok tölthették be. Egyiptomi lakos legfeljebb a kerületi sztratégoszságig vihette, de ez is csak abban az esetben történhetett meg, ha görög volt.Egyiptomiaknak a felsőbb osztályokba emelkedését gyakorlatilag kizárták azzal, hogy a római polgárság alapfeltételévé tették az alexandriai polgárság elnyerését (Caracalla császár i. sz. 215-ben az összes egyiptomit kitiltatta Alexandriából). Caracalla i. sz. 212-ben rendeletet hozott (Constitutio Antoniniana), miszerint a birodalom összes szabad polgárát megilleti a római polgárjog, ennek kiegészítései szerint azonban az egyiptomiak kimaradtak. A rómaiak a vallás területén is nehéz helyzetbe hozták Egyiptomot. A templomi vagyont megnyirbálták, a papi tisztségeket gyakran a legtöbbet ígérő pályázónak adták el, valamint előny volt, ha a jelölt római polgárjoggal is rendelkezett.

Rómától való távolsága miatt kevés császár utazott ide, azonban ők rendbe tetették Egyiptom infrastruktúráját, templomokat építtettek vagy hozattak rendbe (pl. Hadrianus császár Karnakban).

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Különösen két építményt kell itt megemlíteni: a Szfinxet és a Szfinx lábánál található hatalmas gránitkövekből és fehér márványból épült nagy templomot, amelynek tetejét négyoldalú vaskos oszlopok támogatják. Ennek régiségét bizonyítja az is, hogy Hufu fáraó piramisának építője egy kairói múzeumban őrzött feliraton úgy szól róla, hogy az épület eredete a történelem homályába vész.
  2. Ha ez igaz volna, és az akkori ember átlagéletkorát kb. 33 évre tesszük, ez azt jelentené, hogy Ménész fáraó kb. Kr. e. 1000-ben lépett trónra.