Aszód vidéki népviselet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Aszód vidéke a palóc terület déli részén fekszik. Viselete két fő csoportra osztható, a boldogi-galgahévízi és a turai népviseletre, melyek azonban sok hasonlóságot mutatnak.

Boldogi népviselet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1900-as évek elejéig a boldogi lakosokon kívül a szomszédos falvakban, például Turán is Boldogon készült hímzett nyakra, fejre és kézbevaló kendőket hordtak, melyeket a boldogi asszonyok a vásárokon árultak. Ezek a kendők mind fehérhímzéssel készültek.

A boldogiak a más faluból érkezett megrendelőknek azok saját ízlése és szokásai szerint igyekeztek elkészíteni a kendőket, a maguk részére a fehér fejre való és a nyakba való kendőket huroköltéssel, horgolt csipkével majd az 1930-as évektől hajtásokba szedett gyári csipkével szegélyezték. Motívumaikra a nagy körformák, a rombuszsorok jellemzőek. A kerekes sormintában a nagy körformák hosszúkás lyukakból jönnek létre.

A nyakbavaló kendők legrégebbi típusa négyszögletes, átlagmérete 170x170 cm. A fejre való kendők mérete 70x70 és 80x80 cm között volt. A zsebkendők átlagmérete 60x60 cm.

Turai népviselet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 19. század második felében a házivászonnak volt jelentős szerepe az öltözködésben.

Az 1876-ban született Kiss Mihályné így emlékszik vissza nagyszülei öltözetére[1]:

"Az öregapák ruhája tiszta kenderbül volt.[...] Az ing még olyan rövid vót, hogy kiláccott a dereka az öregeknek, ha lehajótak. Az ing nyaka madzaggal megkötve, az ujja nagyon bő vót. Bőgatyát hordtak hozzá. [...] A gatyát, inget, ha vászonbúl vót is, kivarrtuk, rojtoztuk, mesterkéltük. [...] Az én öreganyám nyáron félingbe járt, télen meg ködmön vót rajta. A ruháján semmi díszítés nem vót, csak a ködmön vót cifra. Ződvel vót kivarrva elől és hátul is; a birinyi szűcsök varrták."

Az 1900-as évektől a piacozás, a vasútnál való elhelyezkedés lényegesen jobb anyagi körülményekhez juttatta az embereket, és ez az öltözködésükön is meglátszott.

Gyerekek öltözködése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az idősebbek az 1920-as évek közepéig sokat szőttek. A kisebb gyerekeknek a háziszőttes vászonból készült kezeslábas, nadrág, kabát, és ezeket házilag festették sötétkékre.

Az újszülöttet keresztelőre vitelkor selyem nyakbavaló vagy fejrevaló kendővel takarták le, ami fölé a varrott kendő került.

A férfiak öltözködése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 19. század végéig a férfiak télen-nyáron hatszeles bő vászongatyában jártak. Az I. világháború előtt a legények fekete ellenzős posztónadrágot viseltek cingombos mellénnyel, bőujjas fehér, piros-kék hímzéssel kivarrt gyolcsinggel.

A 20. század elejétől a vasutasok és gyári munkások nem szívesen jártak vászoningben és vászongatyában. A legények ünnepi öltözeteként elterjedt a fehér nadrág, fiatalabbaknak világoskék, idősebbeknek sötétkék blúzzal.

Gólya András (született 1914-ben) így hallotta édesapjától[2]:

"...legény csak az lehetett, aki fehér nadrágot viselt. Csak akkor húzhatta fel, ha már kaszálni járt. A fehér nadrág az ő korukban a vasútra törekvést jellemezte... A 30-as években sokan szerettek volna vasutasok lenni. A vasút évenként ruhával látta el őket, így az órabéresek közül, aki valamit adott magára, igyekezett legalább zubbonyt és sapkát venni a kinevezett vasutasoktól, ... A fiatalok bordó színű bársonygallért varrattak a zubbony nyakára, ami különben csak a vasúti főtisztviselőknek járt. Később már nem csak az órabéres vasutasok, hanem a parasztlegények is csináltattak zubbonyt. Négy-öt év leforgása alatt azt vettük észre, hogy minden fiatal legény fehér vagy sötétkék nadrágban és kék zubbonyban jár. ..."

A turai férfiviselet így lett országosan egyedülálló a vasutas egyenruhát utánzó öltözetével. Tóth G. Mihály (megh. 1970) haláláig viselte a kék zubbonyt a fekete nadrággal, fehér gyolcsinggel, kívánságára ilyen öltözetben is temették el.[2]

A nők öltözködése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 19. század végéig az 1890-es években az asszonyok ruhája tiszta vászon féling, pendely, alsószoknya, kötény), a felsőszoknya kékfestő vagy valami olcsóbb szövet, selyem. A menyecskék ünnpeken már viseltek a fejükön és nyakukon boldogi varrott kendőket.

A 20. század elejétől a jobb anyagi körülmények között, ahogy a férfiak, úgy az asszonyok is áttértek a kellemesebb viseletű gyolcs ingvállak viselésére. A házivásznat az első világháború után szinte már csak háztartási textiliákhoz használták.

Viseletükre a gazdagon hímzett fehér, fejre való és nyakba való kendő a jellemző, utóbbi fehérségét a a vállon egy-egy piros rózsa emeli ki. A fehér varrott vállkendőket és színes, rojtos selyemkendőket vasárnap és jeles ünnepeken viselték a bőujjas gyolcs ingvállhoz, az ezüstcsipkével dísztett fekete-kék-zöld virágos brokát- vagy atlaszselyem pruszlikhoz. A menyecskék öltözetét nagy félkörív formájú arany- és ezüstcsipkés virágos brokátfékető (főkötő) egészítette ki. Az úgynevezett "konty" (főkötő) az öregebbeknek eltakarta a fülét. Az 1920-as évektől a konty hátracsúszik, a fület szabadon hagyja és két kapoccsal erősítik a fejhez. Az új menyecske az aranycsipkés féketőt az esküvője utáni vasárnapon vette fel, fejét fehár fátyollal borította be, később fehár varrott vagy selyemkendőt kötött. Mulatságba csak féketőt viseltek.

A menyasszonyok öltözete az 1910-es évektől fehér gyolcsból készült. A szülők a 12-14 éves máriáslány részére úgy szabták a ruhát, hogy az majd menyasszonyi ruhául és a temetésükre is jó legyen. A Néprajzi Múzeum Textilgyűjteményében található Sára Józsefné (1895-1973) teljes menyasszonyi öltözete.[2] A ruha ingválla és a fehér kézbevaló kendő különlegesen finom gyolcsból készült. A lábszárközépig érő "menyasszonyi szoknya" 1 cm-es apró ráncokba szedett keskeny övrészbe van foglalva. A hét szélből szabott, szintén apró hajtásokba szedett "kecele" (kötény) beborította a szoknyát, melyet eleje közepén csokorra kötött zöld pántlikával kötöttek meg. A menyasszony koszorúja két részből állt. A szem fölötti részhez két darab piros pántlikát varrtak, mellyel a szemet takarták. Úgy mondták: "szégyeli magát a menyasszony, azért húzza a szemire"[2] A koszorú hátlapján kalászok voltak, ezek a házasságra való érettséget jelezték, mint Mezőkövesden. A koszorú levelei elöl ugyanúgy az archoz simulatak, mint Galgamácsán és Sióagárdon. A koszorúba tűzött és a hajba font cifra szalagok a szoknya aljáig értek. A lábbeli fekete, oldalvarrott, "laposszárú" csizma, ezt később fekete, pántos, gavallérsarkú cipő váltotta fel fehér patentharisnyával. A zöld selyemmel hímzett fehér ködmönöket az 1910-es évekig viselték a menyasszonyok. Az 1930-as években már csak az öregasszonyok vették fel.

A lányok hajviselete az 1930-as évektől egyszerűsödött, a három ágba font, cifraszlagos hajfonatok elmaradtak, 4-5 ágba fonták a hajukat.

A női viseletben új ruhadarab terjedt el az ingváll mellett, a bujka. Ez eleinte szövetből készült, és az ingváll felett viselték blúz gyanánt, majd 1910-től kezdve a ingváll helyett viselték selyemből, szövetből, gyolcsból, és hímzéssel díszítették. Az 1920-as évektől a bujkához mind kisebb és kisebb kendőt kötöttek, de felvették kendő nélkül is.

Az alsószoknyák száma szaporodott, szélüket piros posztóval szegték, a felső szoknya rövidült, vonalaiban követték a palóc szoknyák viseleti módját. Kötényük kékfestő, fekete klott. Lakodalomban a főzésben segítők fehér hímzett szakácskát viseltek,

A nagylányok, menyecskék a legjobban a piros-kék, vagy zöld posztó- és fekete selyem aranycsíkos szoknyát hordták, apró hajtásokba szedve. Ehhez tavasztól őszig nagyobb ünnepeken fehér gyolcs ingvállat, hűvösebb időkben bujkát hordtak.

Szigorú rend szabályozta a köznapi valamint havi első, második, harmadik, negyedik vasárnap hordott, délelőtti, délutáni és nagy ünnepekhez kötődő viselet hordását. Karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor első nap fehér varrott kendőt borítottak a vállukra. Nagy ünnep másnapján, farsangvasárnap a fehér varrott nyakbavaló kendő alól átvilágított az ezüstsujtásos, zöld vagy kék virágos selyempruszlik. Az arany- vagy ezüstcsipkés fékető fölé kék vagy zöld, széles, cifravirágú selyemkendőt hordtak. Karácsony másnapján féling helyett lila vagy kék, virágos selyembujkát vettek fel virágos kasmírkendővel.

Az 1960-as évekig viselték a lányok és menyecskék a hímzett gyolcsbujkát. Viseletben utoljára 1959-ben esküdtek a menyasszonyok.[3] A férfiak 1945 után hagyták el vasutas öltözetüket. Ma már csak színpadi kosztümként viselik a turai ruhákat.

Megjegyzés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Varga, 16. old.
  2. ^ a b c d Varga, 17.old.
  3. Varga, 18. old

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Varga Marianna: Régi turai hímzések, Múzsák Közművelődési Kiadó, 1982

Ajánlott irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Fél Edit: Turai viselet. Néprajzi Értesítő. XXIX. 1937.