Asch-kísérlet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az Asch-kísérlet a szociálpszichológia egyik ismert kísérletsorozata (l. Asch 1951–1966), melyben Solomon Asch a konformitás erejét vizsgálta, azaz hogy a kísérleti személyek mennyire engedelmeskednek a csoport nyomásának. Az eredeti kísérletet 1955-ben végezte el a Stanford Egyetemen. A kísérlet egyszerű: a kísérleti személyek két kártyát látnak, melyeken vonalak vannak. Az egyik kártyán egyetlen egyenes vonal, melyet standardnak (referenciának) jelölnek ki, a másikon pedig az ezzel összehasonlítandó három másik, különböző hosszúságú vonalakkal. A feladat az, hogy hangosan kimondják, egymás után, hogy a három vonal közül melyik azonos hosszúságú a standarddal.

A kísérlet menete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A résztvevőknek arra a kérdésre kellett válaszolniuk, hogy a jobb oldali lapon látható vonalak közül melyik hosszúsága egyezik meg a bal oldali lapon látható referenciavonaléval.

Asch eredeti, 1955-ös kísérletében hét egyetemista diákot ültetett egy asztal köré, és nagyméretű papírlapokat mutatott fel nekik párosával. Az egyik lapon egyetlen függőleges fekete vonal volt, ez volt a referencia. A másik lapon három függőleges fekete vonal volt (a, b és c betűkkel megjelölve), melyek közül az egyik hosszúsága pontosan megegyezett az első lapon szereplőével. Minden lappár felmutatásakor a kísérletben részt vevők egyesével, sorrendben haladva elmondták, szerintük melyik a referenciavonallal egyező hosszúságú vonal a három közül. Mindezt 18-szor ismételték meg, minden alkalommal más referencialapot és összehasonlító lapot használva.

A vonalak hosszúsága olyan nagy mértékben különbözött, hogy a helyes válasz gyakorlatilag mindig egyértelmű volt a résztvevők számára. Ám a kísérletben egyetlen személy kivételével mindenki „beépített ember” volt, és az egyetlen valódi résztvevő nem tudta, hogy őket még a kísérlet előtt felkérték, hogy következetesen rossz válaszokat adjanak.

Az első és második körben valamennyi résztvevő helyesen válaszolt. A harmadik körtől kezdve azonban az első öt beépített ember egyöntetűen hibás választ adott, és a hatodikként következő valódi résztvevőnek minden oka megvolt rá, hogy azt higgye, az előtte szólók őszintén gondolták válaszukat. Ekkor ő általában meglepődve és feszülten elmondta saját válaszát. Végül a hetedikként válaszoló, utolsó beépített ember is megismételte az első öt személy által adott helytelen választ. A következő 15 körből 10-ben a beépített emberek újra egyhangúlag rossz válaszokat adtak. Asch valamennyi kísérleti alanyát ugyanennek a próbának vetette alá.

Változatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Asch erre az alapvető kísérletre aztán számos változatot épített, melyekben azt vizsgálta, hogy hatással van-e a konformitásra a csoport mérete, illetve az, hogy a csoport egyhangúlag vagy nem egyhangúlag képvisel egy véleményt. Egyes variációkban mindössze kéttagú csoportot kérdezett egyetlen beépített emberrel, máskor 15 fősre is növelte a létszámot. Ezenkívül „lázadókat” is elhelyezett a csoportban, akik vagy valódi résztvevők voltak, vagy olyan beépített emberek, akik azt az utasítást kapták, hogy adjanak helyes válaszokat.

Hogy eldönthető legyen, hogy egy lázadó hatása magának a lázadásnak vagy az általa adott helyes válasznak tulajdonítható-e, bizonyos esetekben arra kérte a többségtől eltérő választ adó beépített embert, hogy ő is helytelen választ adjon – néha még a többség válaszánál is rosszabbat, néha jobbat. Továbbá vizsgálta annak hatását is, mikor egy lázadó átáll a többségi véleményre, vagy mikor menet közben kiszáll a kísérletből (egy állítólagos éppen esedékes megbeszélése miatt a dékánnal).

Végül pedig rendszeresen változtatta a referenciavonal és a három vonal közti hosszkülönbséget, hogy lássa, létezik-e olyan pont, ahol már annyira egyértelműen téves a rossz válasz, hogy a kísérleti személy egyáltalán nem lesz hajlandó a többség oldalára állni.

Eredmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Azon fordulók százalékos aránya, amikor a résztvevők csatlakoztak a csoport egyértelműen rossz válaszához (a csoportméret függvényében)

Asch megdöbbentő eredménye az volt, hogy a kísérlet résztvevői még teljesen egyértelműen helytelen válasz esetén is hajlandóak voltak a többség oldalára állni. Azoknál a kritikus kérdéseknél, ahol a többség rossz választ adott, a véleményükkel egyedül maradt résztvevők 37%-a csatlakozott a helytelen többségi válaszhoz.

Az egyes résztvevők nagyon különböztek abban, mennyire hajlandóak alávetni magukat a többség véleményének. Mintegy negyedük egyszer sem csatlakozott a helytelen véleményhez. Egy másik részük viszont szinte kivétel nélkül a többség oldalára állt (8%-uk a kritikus körökben 12-ből 10 alkalommal a többségi, helytelen választ ismételte meg).

A csoport mérete is befolyásolta az eredményt. Azok a résztvevők, akikkel szemben csupán egyetlen beépített ember képviselte a rossz választ, mindössze 4%-ban vették azt át. Kéttagú csoporttal szemben ez az arány 14%-ra, 3-tól 15-ig terjedő létszámú csoportok esetén pedig 31 és 37% közötti számra emelkedett, de ebben a tartományban nem mutatott statisztikailag számottevő változást. A csoportméret hatása 3–4 fős létszám fölött már nem erősödött: ennél nagyobb csoportok nem gyakoroltak erősebb hatást a résztvevőkre.

Egy, a csoportnak ellentmondó másik résztvevő – aki lehetett egy másik gyanútlan személy vagy egy ellenállásra utasított beépített ember is – jelentősen csökkentette a többség nyomásának erejét. Az olyan résztvevők, akiknek volt a csoportnak ellentmondó szövetségese, négyszer kevesebbszer adtak rossz választ az egyhangú többséggel szembenézőkhöz képest. Egy olyan szövetséges, aki szintén helytelen, de a többségéhez képest kevésbé rossz választ adott, mintegy harmadával csökkentette a résztvevők konformitását, míg egy, még a többséginél is rosszabb választ adó „lázadó” kétharmaddal. Az utóbbi esetben a résztvevők csupán az esetek 9%-ában álltak át a többség oldalára.

Amennyiben egy szövetséges hat kör után átállt a többség oldalára, a résztvevők hibás válaszainak száma visszaugrott arra a szintre, mint mikor egyáltalán nem is volt szövetséges, tehát a maradék körökben ismét a válaszaik több mint egyharmada a hibás, többségi véleményhez igazodott. Más szóval a résztvevők hajlandósága a független vélemény képviseletére a szövetséges átpártolásával eltűnt.

Mikor Asch kb. 18 cm (7 hüvelyk) hosszúságra növelte a vonalak közti különbségeket, a résztvevők egy jelentős része még akkor is hajlandó volt követni a csoport hibás válaszait.

A válaszreakciók típusai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az eredeti kísérletsorozatban a kísérleti személyek többsége (~67%) független maradt, azaz nem vette át a csoport többségi véleményét. Őket a következő típusokba lehetett sorolni:

  • Magabiztos: a konfliktust úgy oldotta meg, hogy energikusan szembeszállt a többségi véleménnyel és sosem engedett a maga igazából.
  • Individualista: elvből figyelmen kívül hagyta a többségi véleményt, mivel úgy gondolta, hogy neki mindig igaza van.
  • Lelkiismeret-furdalásos: bár nem engedett, jelentősnek ítélte meg a konfliktust, és kételkedett ítélete helyességében.

A konform vagy engedékeny kísérleti személyek (~32%) a következő módokon reagáltak:

  • Viaszember: annyira kicsi volt az önbizalma, hogy ténylegesen helyesnek érezte a többségi álláspontot.
  • Önmagában bizonytalan: bizonytalan volt saját ítéletében, és ezért inkább csatlakozott a többséghez.
  • Kisebbrendűségi érzéssel küzdő: bár teljes tudatában volt annak, hogy saját válasza a helyes, mégis inkább átállt a csoporthoz, mert nem bírta volna elviselni, hogy deviánsnak tekintsék.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Referenciák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Robert P. Abelson, Kurt P. Frey, Aiden P. Gregg: Experiments With People: Revelations from Social Psychology, Lawrence Elbaum Associates, Mahwah, NJ, 2003. ISBN 0-8058-2897-4
  • Csepeli György: Szociálpszichológia, Budapest, Osiris Kiadó, 2003, ISBN 963-379-563-X
  • Asch, S. E. (1951) Effects of group pressure upon the modification and distortion of judgement. In H. Guetzkow (ed.) Groups, leadership and men. Pittsburgh, PA: Carnegie Press
  • Asch, S. E. (1956) Studies of independence and conformity: A minority of one against a unanimous majority. Psychological Monographs, 70 (Whole no. 416)
  • Asch, S. E. (1966). Opinions and social pressure. In A. P. Hare, E. F. Borgatta and R. F. Bales (eds.), Small groups: Studies in social interaction, (pp. 318–324). New York: Alfred A. Knopf.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]