Argumentum ad nauseam

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az argumentum ad nauseam (nausea latin szó jelentése: ’tengeri betegség’, ’okádhatnék’[1]) olyan érvelést jelent, ami az állítás igaz voltáról úgy próbál meggyőzni, hogy gyakran elismétli ugyanazt, sokaknak (szó szerint: ’érvelés a rosszullétig’, ’amíg el nem kezd forogni a hallgatóval a világ’).

Politikusok gyakran alkalmazzák ezt a fajta retorikai fogást. Újabban az eljárást goebbelsi módszernek is nevezik a publicisztikában, noha természetesen nem egyedül a náci Németországban alkalmazták a történelem során. Ahogy több propagandista is felismerte, a módszer hatékony, mert ha valamit kellő ideig (és hatással) ismételgetünk, az emberek egy idő után hajlamosak elfogadni igaznak – talán mert megszokottá válik, mint egy ismerős bútordarab, észrevétlenül része lesz az ember gondolkodásának. Szélsőséges formájában akár agymosásra is alkalmas. A rendíthetetlen „ismételgetés” módszerét – némi iróniával – elterjedten nevezik mantrázásnak a publicisztikában és a közbeszédben egyaránt.

Az ad nauseam-technika példái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

”Mondják, hogy Cato a senatusban jól kiszámított mozdulattal egy libüai fügét ejtett ki felhajtott togája ráncai közül, s amikor megcsodálták, hogy milyen nagy és milyen szép, csak annyit mondott, hogy az a föld, amely ilyen gyümölcsöt terem, háromnapi hajóútra van Rómától. De erőteljesebb hangtól sem riadt vissza: ha bármilyen ügyben szólt, beszédét ezekkel a szavakkal fejezte be: »Szerintem Karthágónak el kell pusztulnia.« (2) Vele ellentétben Publius Scipio Nasica mindig így fejezte be beszédét: »Szerintem pedig Karthágónak fenn kell maradnia.« Scipio valószínűleg látta, hogy a nép felfuvalkodottságában máris súlyos hibákat követett el, jóléte és elkapatottsága zabolátlanná tette, s hatalmával az egész várost veszélybe sodorhatja; azt akarta hát, hogy a Karthágótól való félelem legyen az a kijózanító fék, amely visszatartja a tömeg vakmerőségét; azt hitte ugyanis, hogy a karthágóiak gyengébbek annál, semhogy legyőzzék a rómaiakat, de elég erősek ahhoz, hogy ne nézhessék le őket. Cato viszont azt tartotta veszélyesnek, hogy a túlságosan nagy hatalmától megrészegített és ballépésekre csábított római nép feje felett ott függjön egy még mindig erős, szerencsétlenségektől sújtott, de már kijózanodott város fenyegetése; így ugyanis Róma nem szabadulhat fel a függetlenségét fenyegető külső veszély félelmétől, és nem jut ideje hozzá, hogy orvosolja otthoni bajait. (3) Így idézte fel Cato, mint mondják, a harmadik és utolsó karthágói háborút, de a háború elején meghalt, csak azt jósolta még meg, hogy ki lesz az a férfiú, aki befejezi a háborút.” (Plutarkhosz, Párhuzamos életrajzok, Marcus Cato, 27 – Máthé Elek fordítása.)

Az özvegyasszony és a bíró (Lukács evangéliuma)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ad nauseam külön alkalmazva azt is jelentheti, ha valamit nagyon sokáig („a rosszullétig”) forszíroz valaki. Például a „a témát ad nauseam ismételgette”, azaz olyan hosszasan, hogy már mindenkinek a tűréshatárát kikezdte. A módszer egy klasszikus (és az értelmezési kerettől függően nem föltétlenül negatív) példáját az Evangéliumokban találjuk, Jézus ráadásul meglepő módon a szüntelen imádkozásról mondja a példázatot („...hogy mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk.” (Luk 18,1)), melyben az Istent nem félő bíró azért szolgáltat igazságot egy asszonynak: „...mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne járjon ide, és ne zaklasson engem vég nélkül” (Károli fordításban: „...mivelhogy nékem terhemre van ez az özvegyasszony, megszabadítom őt, hogy szüntelen reám járván, ne gyötörjön engem”) (Luk 18,5) – azaz az özvegy érvelésének a tartalma és igazsága mit sem számított, csak az, hogy nem volt rest mindig ugyanazt mondani és nem tágítani (és ez igen célravezetőnek bizonyult a lelketlen bíró esetében).

Ceterum censeo[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A történelem talán leghíresebb ilyen érvelése az öreg Marcus Porcius Cato nevéhez fűződik, aki rendre így fejezte be a beszédeit azok tartalmától függetlenül: „Cēterum censeo Carthāginem dēlendam [ti. esse]”[2], vagyis „egyébként pedig szerintem Karthágót a földdel kellene egyenlővé tenni”, és ennek (állítólag) nem kis szerepe volt a harmadik pun háború kitörésében – illetve inkább a mértékadó körök meggyőzésében, a kellő talaj előkészítésében. A ceterum censeo külön alkalmazva azóta is szinonimája az efféle argumentatio ad nauseamnak.

Johann Wolfgang von Goethe német költő szerint „Az igazságot gyakran kell emlegetni, mert a hazugságot is állandóan ismételgetik”.

A jelenség a pszichológiában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hasonló jelenséggel találkozhatunk a pszichológia oktatásban, az asszertív viselkedés tanítása során. Azt tanácsolják ugyanis, hogy amikor igazunk van, és mások nem akarják szempontunkat tudomásul venni, akkor nyugodt, változatlan hangon ismételjük meg mondanivalónkat többször, mintha a „lemezjátszón elakadt volna a tű” (broken record technique). A hatás általában a meglepetés, és az eredmény sem marad el.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Finály Henrik, A latin nyelv szótára – a 2., bővített kiadás digitalizált változata megtalálható a MEK adatbázisában: [1]
  2. Plinius Maior, Naturalis historia, 15,20,74–76.; Plutarkhosz, Párhuzamos életrajzok, Ariszteidész – Marcus Cato, 27,1 – Máthé Elek fordításában lásd: Magyar Elektronikus Könyvtár; Florus, Epitome, 1,31.