Levéltetvek

Levéltetvek
	Zöld őszibarack-levéltetű (Myzus persicae)
Rendszertani besorolás
Ország:	Állatok (Animalia);
Törzs:	Ízeltlábúak (Arthropoda);
Altörzs:	Hatlábúak (Hexapoda);
Osztály:	Rovarok (Insecta);
Csoport:	Dicondylia;
Alosztály:	Szárnyas rovarok (Pterygota);
Csoport:	Metapterygota;
Alosztályág:	Újszárnyúak (Neoptera);
Csoport:	Eumetabola;
Csoport:	Egyszerűsödött szárnyas rovarok (Paraneoptera);
Öregrend:	Condylognatha;
Rend:	Félfedelesszárnyúak (Hemiptera);
Alrend:	Növénytetvek (Sternorrhyncha);
Öregcsalád:	Aphidoidea;
Családok, nemek
	szövegben
Hivatkozások
	Wikifajok A Wikifajok tartalmaz Levéltetvek témájú rendszertani információt. Commons A Wikimédia Commons tartalmaz Levéltetvek témájú médiaállományokat és Levéltetvek témájú kategóriát.

A levéltetvek (Aphidoidea) a rovarok (Insecta) osztályába és a félfedelesszárnyúak (Hemiptera) rendjébe tartozó öregcsalád 4000–4700 leírt fajjal (Szabó).

Származásuk, elterjedésük[szerkesztés]

A világon mindenhol előfordulnak, a leggyakoribbak azonban a mérsékelt övben és a trópusokon. Magyarországon több mint hetven fajuk károsítja a lombos-, illetve tűleveleket.^[1]

Megjelenésük, felépítésük[szerkesztés]

Testük általában 2–3 milliméter hosszú. A test felépítése (valamint szaporodásuk módja) jelentősen eltér a többi rovarnál megszokottól.

A kifejlett, szaporodásra képes egyedek két formája közül az egyik szárnyatlan, a másik szárnyas:

A szárnyatlan változat kitinburka vékony és ezért puha, testtájai nehezen különíthetők el. Színe a világoszöldtől a pirosas-barnán át a feketéig változhat. Több faj viaszport termel viaszmirigyeiben, és a testre rakódó viaszpor hamvassá teszi küllemüket.

A szárnyas változat testtájai jobban tagolódnak, és színük is eltérő. A sötétebb árnyalatú tort jellegzetes rajzolatok díszítik (Szabó).

Szúró-szívó szájszervük, a szipóka testükre merőlegesen, lefelé néz (Urania).

Életmódjuk, élőhelyük[szerkesztés]

Többnyire különösebb rendszer nélküli csoportokban élnek.

A levelek, hajtások, virágok, termések nedveit szívogatják. A nitrogéngazdag tápanyagot keresik, ezért általában a növény fiatal részein telepszenek meg, és a növényfajok eltérő vegetatív ciklusa miatt időnként áttelepszenek egyikről az éppen hajtó másikra (Szabó). Kettős csatornájú szipókájukkal a sejtközi járatokból vagy egyenesen a szállítónyalábokból szívják fel a növényi nedveket. A szállítóedényekből táplálkozó fajok kevésbé specializáltak; szívásuk nyomán a hajtás elsatnyul, a termés deformálódik, a levél bepödrődik, megsárgul, elhal, lehullik. A szipóka ozmotikus hatását felhasználó fajok sokkal specializáltabbak; táplálkozásuk hatása torzulás vagy elszíneződés, a leveleken akár gubacsok is fejlődhetnek (Szabó).

Sokkal több nedvet szívnak fel, mint amennyit meg tudnak emészteni, mivel ezekben a nedvekben sok a cukor, de kevés a fehérje. A táplálék meg nem emésztett, sok cukrot tartalmazó részét kiürítik. Ez a folyadék a mézharmat a fákról lecsöpögve az aljnövényzeten jellegzetes foltokat hagyva szárad be.

Ökológiai jelentőségük[szerkesztés]

Tápnövényeiket kétféle módon károsítják:

közvetlenül szívogatásukkal és a növény arra adott reakcióival,
közvetetten kórokozók terjesztésével.

Sok növénybetegséget terjesztenek, így például vírusokat (vírusvektorok). A nem cirkulatív módon terjedő növénypatogén vírusok 90 %-át a levéltetvek terjesztik. Ide tartoznak a potyvírusok, carlavírusok, cucumovírusok, alfamovírusok, fabavírusok, closterovírusok és a sequivírusok (Eigenbrode et. al., 2018; idézi Szabó).

Mezőgazdasági kártevőként csak kis hányadukat tartják számon; a fajok többsége nem jelenik meg a termesztett növényeken.

Szekrétumuk, a nagy cukortartalmú mézharmat sok apró állat kiegészítő, illetve fő tápláléka. Egyes hangyák nemcsak összeszedik a mézharmatot, de csápjukkal csiklandozva meg is „fejik” őket, mások pedig egyenesen szimbiózisra lépnek velük: őrzik, terjesztik a levéltetveket.

Szaporodásuk[szerkesztés]

Ősszel párzanak. Tavasszal és nyáron a nőstények szűznemzéssel, párzás nélkül is szaporodnak. A nyári családalapító anyák (meg nem termékenyített nőstények) egy-egy nap legfeljebb 20 petét raknak általában fásszárú növények rügyeire, kérgük repedéseibe.

A petékből tavasszal kikelő szárnyatlan „ősanyák” szűznemzéssel ugyancsak szárnyatlan utódokat hoznak létre, és néhány ilyen nemzedék a fásszárú növényeken fejlődik. A nyár kezdetén megjelenő szárnyas alakok többnyire lágyszárú növényekre vándorolnak. Az ősszel kialakuló ivaros alakok visszarepülnek a fő tápnövényre, párosodnak és lerakják petéiket.

Rendszertani felosztásuk[szerkesztés]

Az öregcsalád két recens családja:

valódi levéltetűfélék (Aphididae)
gubacstetvek (Eriosomatidae)

Kihalt családok:

Családba sorolatlan, kihalt nemek:

Néhány ismertebb faj[szerkesztés]

A zöld levéltetű (Macrosiphum rosae) a rózsákat (Rosa spp.) támadja meg, ezért rózsalevéltetűnek is nevezik. Színezete általában zöld, bőre majdnem átlátszó. A színeltérések bizonyos mértékig a zöld levéltetű testnedvének színétől függnek. Csápjai, majdnem olyan hosszúak mint maga a test, és hátrafelé nyúlnak el a test fölött.

A fekete cseresznye-levéltetű (Myzus cerasi) a világon mindenfelé megtalálható, a cseresznye- és meggyfák leveleit és hajtásait szívja.

A lisztes káposzta-levéltetű (Brevicoryne brassicae) az egész világon a keresztesvirágúakat lepi el (ide tartozik a káposzta is).

A levélpirosító almalevéltetű (Dysaphis devecta) egygazdás (monofág) faj.