Aokigahara

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Aokigahara

Aokigahara (青木ヶ原) vagy másik ismert nevén Dzsukai - A fák tengere (樹海), Japánban, a Fudzsi Hegy tövében elterülő mintegy 35 km²-es erdő. Számos turistalátványossággal rendelkezik, többek közt sziklás, jeges barlangokkal. Az erdőt kör­nyékén fekszik három tele­pü­lé­s: Nari­szava, Asivada és Kami­ku­is­iki.

Az erdő jelentős szerepet játszik a japán mitológiában, mint a démonok lakhelye, emellett az egyik legkedveltebb hely az öngyilkosok körében; 2002-ben 78 holttestet találtak mindazok ellenére, hogy az erdő számos pontján japán illetve angol nyelvű táblák buzdítanak arra, hogy gondolják át szándékukat. A fák sűrűségének és az állatok kis számának köszönhetően az erdő hátborzongató csendjéről is ismert, ezen tulajdonsága miatt kapta a „fák tengere” nevet.[1]

Földrajzi adottságai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A leg­utóbbi 1707-es kitö­rés­ben ezt a terü­le­tet nem fedte be láva és hamu, így a ma ismert zöld erdő fenn­ma­rad­ha­tott. A talaj elsősorban vulkanikus kőzetet tartalmaz, ezáltal nagyon nehéz bármiféle eszközzel, csákánnyal, lapáttal megtörni. A növény­ze­tet főleg fehér céd­rus, fenyő és egy puszpáng-féle buk­szus alkotja. Helyi önkéntesek nemhivatalos útvonalakat jelöltek ki ragasztószalaggal az erdőben, ezek mentén szokták megtenni az éves „testvadászatot”. A műanyag szalag soha nincs eltávolítva, így kiváló útmutatóként szolgál az erdő turistalátványosságaihoz vezető utakhoz (Jég-barlang, Szél-barlang). Az első pár kilométer megtétele után az erdő sokkal tisztább, érintetlenebb, nincsenek egyértelmű nyomai az emberi látogatásoknak.[2]

Látogatók és öngyilkosok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sűrű erdő sok látogatót vonz

Aokigahara a San Franciscó-i Golden Gate híd után a második legnépszerűbb hely a meghalni vágyók körében.[3][4] Népszerűsége többek közt Macumoto Szeicsó: ”Nami no Tó” című, 1960-ban íródott regényének is köszönhető, a történet végén ugyanis a szerelmespár ebben az erdőben követ el öngyilkosságot. Aokigahara történelme azonban már a 19. században is összefonódott a halállal, előfordult az „ubaszute” gyakorlata, melynek során a család idős tagját kikísérték a hegyek közé, majd otthagyták, hogy végül szomjan vagy éhen haljon. Sokan ma is úgy tartják, hogy az otthagyottak szellemei kísértik az erdőt. [5]

Az 1950-es évek óta több mint 500 ember vesztette életét Aokigaharában, többnyire öngyilkosok,[4] ami évente átlagosan 30 halálestet jelent.[6] 2002-ben 78 holttestet találtak az erdőben, ezzel a számmal megelőzve az 1998-as rekordot, amikor 73 halálesetről számoltak be.[7] 2003-ban ez a szám 100-ra emelkedett, ugyanebben az évben a helyi kormány abbahagyta a halálozások számának közzétételét, ezzel próbálva a nyilvánosság szemében jelentéktelenebbé tenni Aokigahara öngyilkossággal való asszociációját.[5] 2004-ben 108-an lettek öngyilkosok itt, míg 2010-ben 247 öngyilkossági kísérlet közül 54 volt sikeres.[8] Az öngyilkosságok hatalmas száma miatt japán és angol nyelvű táblákat helyeztek ki az erdőben, azzal a céllal, hogy az öngyilkosjelöltek merjenek segítséget kérni, és ne dobják el az életüket.

1970-től kezdve tartanak éves holttest-keresést, melyben kisebb rendőrcsapatok, önkéntesek és újságírók vesznek részt.[9] Amellett, hogy az emberek egy része meghalni jön, a sűrű, átjárhatatlan erdő a kalandvágyókat is vonzza. A túrázók nagy része színes ragasztószalagokat hagy maga után, mely aggodalmat keltett a megyei tisztviselők körében, az erdő ökoszisztémája miatt.

2004-ben „Dzsukai- A Fák Tengere a Fudzsi Hegy mögött” (樹の海, Fák Tengere) címmel jelent meg egy film Aokigaharáról Takimoto Tomojuki rendezésében. Négy emberről szól a történet, akik ebben az erdőben szeretnének véget vetni életüknek. A forgatási helyszín felderítése közben Takimoto azt mondta az újságíróknak, hogy talált egy pénztárcát, mely állítása szerint 370 000 japán jent tartalmazott (kb. 870 000 forint), ezzel hangot adva annak a pletykának, miszerint Aokigahara egy kincsesbánya a „hiénák” számára.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Zack Davisson. „The Suicide Woods of Mt. Fuji”, Seek Japan 
  2. Intruders tangle 'suicide forest' with tape. Asahi Shimbun, 2008. május 3. [2008. május 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. május 3.)
  3. Thomas Meaney: Exiting Early: Is life worth living? The question is perennial. The answers include 'no'. The Wall Street Journal, 2006. április 15. (Hozzáférés: 2009. november 14.)
  4. ^ a b Sandy Amazeen: Book Review: Cliffs of Despair A Journey to Suicide's Edge. Monsters & Critics, 2005. december 21. (Hozzáférés: 2011. augusztus 10.)
  5. ^ a b Studio 360:Suicide Forest Studio 360, 2010. január 8. (Hozzáférés: 2011. augusztus 10.)
  6. Peter Hadfield: Japan struggles with soaring death toll in Suicide Forest. The Sunday Telegraph, 2001. június 16. (Hozzáférés: 2011. augusztus 10.)
  7. 'Suicide forest' yields 78 corpses. The Japan Times, 2003. február 7. (Hozzáférés: 2008. május 3.)
  8. Rob Gilhooly: Inside Japan's 'Suicide Forest. Japan Times, 2011. június 26. (Hozzáférés: 2011. augusztus 10.)
  9. Japan's harvest of death”, The Independent, 2000. október 24. (Hozzáférés ideje: 2011. augusztus 10.) 

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben az Aokigahara című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

További információ[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Aokigahara témájú médiaállományokat.