Anselm Franz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Anselm Franz (Schladming, 1900. január 21.Stratford, 1994. november 18.) osztrák származású gépészmérnök, repülőgéphajtómű-tervező.

Nevéhez fűződik a világ első sorozatban gyártott gázturbinás sugárhajtóművének, a német Jumo 004-nek a megtervezése. A második világháború után az Egyesült Államokban élt és dolgozott. Ottani tevékenységének jelentős eredményei a világ első, helikopteren alkalmazott gázturbinája, a Lycoming T53 szabadturbinás hajtómű, az M1 Abrams harckocsiban alkalmazott AGT1500 gázturbina, valamint a PLFIA–2 hajtómű, mely a világ első nagy kétáramsági fokú kétáramú gázturbinás sugárhajtóműve volt.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ausztriai Schladmingban született, ott töltötte gyermekkorát is. A Grazi Műszaki Egyetemen tanult, ahol 1924-ben kapott gépészmérnöki oklevelet. Később, 1940-ben a Berlini Egyetemen szerzett doktori fokozatot repüléstudományból. Kezdetben egy berlini cégnél dolgozott, ahol hidrodinamikus tengelykapcsolók tervezésével foglalkozott.

A Junkersnél[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Franz 1936-ban lett a Junkers repülőgépgyár motorfejlesztő részlegének a munkatársa, ahol feltöltők és turbófeltöltők fejlesztésével foglalkozott.

A Junkers 1939 júliusában kapott megbízást egy gázturbinás sugárhajtómű kifejlesztésére. A turbófeltöltők terén szerzett tapasztalatai miatt a hajtómű fejlesztési programja vezetőjének Franz-t nevezték ki. 1939 végén vezetésével a feltöltőkkel foglalkozó csoport néhány tagjából a gázturbinás sugárhajtómű megalkotására létrehoztak egy kis fejlesztői csapatot. A Junkersnél a kisebb hajtómű-keresztmetszetet adó axiális kompresszor alkalmazása mellett döntöttek. A hajtóműhöz csöves égésteret terveztek. A kompresszor nyomásviszonya alacsony, mindössze 3,24 volt. A tervezők a minőség és a magas műszaki megoldások helyett elsősorban a fejlesztés gyorsaságára koncentráltak. Tekintettel a Légügyi Minisztérium részéről a sugárhajtóművel szemben meglévő bizalmatlanságra, minél előtt sorozatgyártásra alkalmas berendezést akartak alkotni, hogy megelőzzék a fejlesztési program esetleges megszüntetését.

A 004A jelű első kísérleti gázturbina 1940 tavaszán működött először, a maximális fordulatszámot pedig 1941 januárjában érték el vele. A fékpadi próbákat követően 1942. március 15-én egy Messerschmitt Bf 110-re szerelve először emelkedett a levegőge a Jumo 004.

A Birodalmi Légügyi Minisztérium a sikeres próbák után már érdeklődést mutatott a hajtómű iránt és meg is rendelt 80 darab sorozatgyártású hajtóművet. A módosított, Jumo 004B jelzésű változatnál is műszaki nehézségek (vibráció és anyagkifáradás) merültek fel, amelyek késleltették a sorozatgyártás beindítását. Arra csak 1944 tavaszán került sor, amikorra a hajtómű élettartama már elérte az 50 üzemórát. A hajtómű azonban már csak a háború végére készült el, és habár kb. 6000 darabot gyártottak belőle, már nem játszhatott kiemelt szerepet a német repülőgépgyártásban.

Az Egyesült Államokban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második világháború után a Paperclip művelet keretében Anselm Franz is az Egyesült Államokba került, ahol tovább folytatta a repülőgép-hajtóművekkel kapcsolatos munkáját. Kezdetben hosszabb ideig az USAF Wrigt–Patterson légitámaszpontján dolgozott. A rendfokozati jelzésektől megfosztott, hosszú, német katonai bőrkabátot viselő Franz a támaszpont jellegzetes alakja volt.

1950-ben az USAF támogatásával kapcsolatba lépett az AVCO céggel, amelynek azt javasolta, hogy a williamsporti gyárukban gyártott dugattyús motoros termékskála kiegészítéseként kezdjék el közepes teljesítményű gázturbinák gyártását is. 1951-ben megbízták, hogy a Connacticat állam-beli Stratfordban egy használaton kívüli üzemben hozza létre az AVCO-hoz tartozó Lycoming cég új gázturbina-részlegét. Ehhez Franz a Junkers több egykori mérnökét maga mellé vette. Úgy döntött, hogy a hajtómű-fejlesztésben az üzemben olyan területre koncentrálnak, amelyet még nem fedtek le a nagy gyártók. Így a Lycoming stratfordi üzemében a helikopter-gázturbinák fejlesztésével és gyártásával kezdtek el foglalkozni.

Első szabadturbinás hajtóműve a Lycoming T53 volt, amely rövid idő alatt kora egyik legelterjedtebb hajtóművévé vált, és olyan ismert és sikeres típusokon alkalmazták mint a az UH–1 többcélú szállító helikopter és az AH–1 harci helikopter, valamint az OV–1 Mohawk csatarepülőgép. Ezt követte a nagyobb teljesítményű Lycoming T55 szabadturbinás hajtómű, majd ennek légcsavaros gázturbinává alakított változata.

1962-ben készítették el a tesztelték az irányításával kifejlesztett PLFIA–2 kétáramú gázturbinás sugárhajtóművet, amely az első nagy kétáramsági fokú hajtómű volt. A PLFIA–2 a Lycoming T55 gázgenerátorán alapult, amelyhez egy turbóventillátort illesztettek. A PLFIA–2 csak kísérleti típus maradt, de ez szolgált alapul az ALF 502 és az LF 507 gázturbinás sugárhajtóművekhez.

Az 1960-as években a harckocsikon alkalmazható gázturbinák fejlesztésével is foglalkozott. Ennek a munkának lett az eredménye később az M1 Abrams harckocsiba épített AGT–1500 gázturbina.

1968-ban mint a Lycoming cég alelnöke vonult nyugdíjba. 1994-ben hunyt el Stratfordban.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]