Alvinczi József
| Alvinczi József | |
 |
|
| Nemzetisége | magyar |
| Fegyvernem | gyalogság |
| Rendfokozata | feldmarsall |
| Csatái | osztrák örökösödési háború hétéves háború napóleoni háborúk |
| Kitüntetései | Katonai Mária Terézia-rend |
Borbereki báró Alvinczi József (Alvinc, 1735. február 1. – Buda, 1810. november 25.) /vezetékneve helyenként Alvinczy írásmóddal fordul elő/ császári tábornok, a hétéves háború kapitánya; I. Ferenc katonai oktatója, a belga forradalmat leverő császári csapatok vezetője, az Udvari Haditanács tagja; a napóleoni háborúk altábornagya és egyik hadvezére, Magyarország főhadikormányzója, tábornagy, a katonai reformbizottság elnöke; az egyetlen magyar katona, aki a Katonai Mária Terézia-rend mindhárom fokozatát megkapta; 1763-tól báró.
Tartalomjegyzék |
Korai pályafutása [szerkesztés]
Erdélyben Alvincen született (napjainkban: Vinţu de Jos) Gyulai Ferenc gróf házánál nőtt fel, 14 éves korában lett zászlós. 1753-ban léptették elő kapitánnyá egy gránátos század élére.
A hétéves háborúban tüntette ki magát bátorságával a torgaui és a teplitzi csatában, ahol bátor parancsnoki ténykedéséért nyerte el másod őrnagyi rangot. A háború végén dolgozott kiterjedtebben Franz Moritz von Lacy új szabályozási tervén az egész hadsereg számára.
A bajor örökösödési háború, a törökellenes háború és a németalföldi hadjárat [szerkesztés]
1774-ben a 19. gyalogsági regiment élére mint ezredest nevezték ki. Ő vezette ezt az ezredet a bajor örökösödési háborúban (1778–1779), 1779-ben elfoglalta a „cseh kapu”-t és elfogta Hessen-Phillipsthal herceget, a porosz hadsereg parancsnokát. A sikerekért vezérőrnagyi ranggal és a Katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjével tüntették ki.
II. József őt bízta meg unokaöccsének, a későbbi I. Ferenc császárnak a hadtudományokban való oktatásával.[1]
A Habsburg–török háború (1788-1791) idején Alvinczi Laudon tábornagy parancsnoksága alatt szolgált, Belgrádot próbálta elfoglalni, de nem tudta elérni ezt a célkitűzést. Bár a háború Törökországgal még tartott, amikor Osztrák-Németalföldön (Belgiumban) forradalom tört ki. Alvinczit altábornaggyá nevezték ki, és északra küldték a lázadást leverésére, de itt megsérült, leesett a lóról, emiatt a további harcokban nem vett részt.
Neerwinden, Fleurus, Charleroi [szerkesztés]
Amikor a francia forradalmi háborúk 1792-ben megkezdődtek, Alvinczi egy demoralizált hadosztályt vezetett, kulcsfontosságú lépés volt a morál visszaállítására a győztes neerwindeni csata 1793-ban, az ő vezetésével foglalták el a települést, ezért a Mária Terézia-rend parancsnoki középkeresztjével tüntették ki. Az ő parancsnoksága alatt állt az a segéderő, amely támogatta York hercegét, harcolt a Landrecy és a fleurus-i csatában, mielőtt megsebesült Mariolles-nél.
Kihasználva, hogy táborszernaggyá léptették elő, Alvinczi javasolta a Vilmos Frigyes Oránia-Nassaui hercegnek Charleroi sikeres felmentését 1793. júniusában, két lovat lőttek ki alóla, jutalmul megkapta a Mária Terézia-rend nagykeresztjét is. Hamarosan a a Felső-Rajnai hadsereg parancsnoka lett, majd 1795-ben visszahívták a bécsi Haditanácsba (Hofkriegsrat).
Az itáliai hadszíntér és újabb feladatok [szerkesztés]
1796 végén vette át a hadsereg parancsnokságát, hogy Napoléon Bonaparte tábornok ellen harcoljon az itáliai félsziget északi részén. Miután megszervezte a tiroli milíciát, hogy szembenézzen a francia előrenyomulás veszélyével 1796-ban, megpróbálkozott az ostromlott Mantova harmadik felmentési kísérletével. Alvinczi hadserege nagyjából újoncokból, és kevés tapasztalattal rendelkező tisztekből állt. Mégis sikerült legyőznie Bonapartét Bassanónál november 6-án és Caldierónál november 12-én. Végül Bonaparte győzelmet aratott kemény küzdelemben Alvinczi felett az arcolei híd csatájában 1796. november 15–17-én. Az első, Vicenza felé irányuló visszavonulás után november 22-én az osztrákok bátran visszafoglalták a csatateret. De amikor úgy találta, hogy az ő hadnagya, Paul Davidovich csapatai megkezdték a visszavonulást, belátta vereségét és visszavonult Bassanóból.
Annak ellenére, hogy romlott az egészségi állapota, mégis újra és újra próbálkozott. Súlyos vereséget szenvedett a rivoli csatában 1797. január 14-15-én. Mantovát nem sokkal később feladták az osztrák erők. Alvinczi lett Magyarország katonai kormányzója, és tábornaggyá (Feldmarschall) nevezték ki 1808-ban. Két évvel később halt meg Budán.
Báthory Gábor (református püspök) tartott sírjánál gyászbeszédet.[2]
Anekdoták [szerkesztés]
„Alvinczi József generálisról beszélik azt az adomát, hogy mikor a franciák előtt megszaladt inszurgenseket korholta, elébe állt egyik katonája és K.-t kiáltva, odanyujtotta neki pisztolyát, melyen nem volt sem kakas, sem kova, azt hányva Alvinczi szemére, hogy midőn ilyen fegyverrel látták el őket, hogyne kellett volna meghátrálniok az ellenség tüze előtt!”[3]
Jegyzetek [szerkesztés]
- ↑ http://www.kislexikon.hu/alvinczi.html
- ↑ Fördős Lajos által szerkesztett Papi Dolgozatok Gyászesetekre című 12. füzet (Országos Széchényi Könyvtár kézirattára)
- ↑ http://www.kislexikon.hu/kend_az_az_alvinczi.html
Források [szerkesztés]
Ez a szócikk részben vagy egészben a József Alvinczi című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.
- Budapesti Negyed, 1993. 3. sz.
- Magyar életrajzi lexikon I. (A–K). Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1967. 26. o. Online hozzáférés
