Alonso Pérez de Guzmán el Bueno y Zúñiga
Don Alonso Pérez de Guzmán el Bueno, Medina Sidonia 7. hercege (spanyol nyelven Don Alonso Pérez de Guzmán el Bueno y Zúñiga, séptimo duque de Medina Sidonia) (1550. szeptember 10. – 1615.), középkori spanyol főnemes, a Legyőzhetetlen Armada főparancsnoka.
Don Juan Carlos de Guzmán, Medina Sidonia 6. hercegének, és feleségének Doña Leonor Manrique de Zuñíga y Sotomayor-nak legidősebb fiúgyermeke. Apja 1555-ös és nagyapja 1559-ben bekövetkezett halála után a hercegi cím és ezzel Európa egyik legnagyobb vagyonának örököse.
Hatalmához és pozíciójához képest szerény, visszahúzódó és halk szavú emberként ismerték, és a kortársak nem mulasztják el kiemelni "jó keresztény" mivoltát sem. Művelt, intelligens ember volt, tehetséges vezető és birtokainak jó gazdája, bár – mint a késő feudalizmus minden nagybirtokosa – a kor szokásai által megkövetelt hercegi életvitel miatt folyamatosan úszott az adósságokban. Don Alonso spanyol főúrtól szokatlan módon – nem vágyott sem katonai, sem politikai dicsőségre, visszahúzódva élt családja körében San Lúcar-i kastélyában.
Amikor II. Fülöp 1588-ban kinevezte az Armada parancsnokává, megpróbálta elhárítani magáról a tisztséget katonai és tengerészeti tapasztalatainak teljes hiányára hivatkozva, Fülöp azonban hajthatatlan volt. A feladatot magkapva Don Alonso energikusan látott neki a gigantikus hajóhad megszervezésének és felszerelésének, és legjobb lelkiismerete szerint vezette azt balsorsú küldetésére. Igyekezett tehetséges parancsnokokkal körülvenni magát, és jó viszonyt ápolni viszálykodó alvezéreivel.
A hadjárat során – mivel nem értett a hajózáshoz, és igyekezett betű szerint végrehajtani uralkodójának sokszor képtelen parancsait, több hibás döntést is hozott.
Megítélésekor azonban figyelembe kell venni, hogy egyrészt a haditerv másik kulcsszereplője, Alessandro Farnese (1545–1592), Párma és Piacenza hercege teljes mértékben szabotálta a közreműködést, gyakorlatilag ellehetetlenítve ezzel az Armada sikeres működését. Helyzetét nehezítette az is, hogy kora legjobb haditengerészei (a Drake és Frobisher által vezetett angol haditengerészet) ellen harcolt olyan flotta élén, amelyben a legtöbb hajó egyszerűen nem volt az Atlanti-óceán vizeire való. Szervezési és gazdasági téren mindent megtett ami rajta múlt.
Az Armada felszeretségbeli hiányosságaiért (romlott élelmiszer, nem megfelelő lőszer) sem a kortársak, sem az utókor nem tartotta őt felelősnek.
Don Alonso személyes bátorságával is igyekezett példát mutatni. A Calais-nál lezajlott akcióban zászlóshajójával kitartott akkor is, amikor az Armada nagy része horgonyköteleit elvágva megfutamodott az angol gyújtóhajók elől.
A hadjárat után az Armada maradékaival betegen tért vissza Spanyolországba. Erőfeszítéseit elismerték, és bár nem vált kegyvesztetté a vereség után, későbbi karrierjére rányomta bélyegét az elszenvedett kudarc. További pályafutása során még további 20 évig szolgálta királyát különböző pozíciókban, több-kevesebb szerencsével.
Történelmi megítélése sokáig negatív volt, mert – főleg a korabeli angol propaganda – felfuvalkodott, tudatlan és gyáva „tipikus” spanyol nemesúrnak állította be, aki a tengeri csaták alatt ki sem dugta orrát a kabinjából. A jelenkori történetírás sokkal pozitívabban ítéli meg személyét – egy kevésbé gondos parancsnok alatt a veszteségek még nagyobbak lettek volna.
[szerkesztés] Források
- David Howarth: Az Armada pusztulása, Kossuth Kiadó, Budapest, 1984, ISBN 963-09-2394-7
