Agostino Casaroli

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Agostino Casaroli
Casaroli cropped.png
Agostino Casaroli 1980-ban
Született
1914. november 24.
Elhunyt
1998. június 9. (83 évesen)
Róma
Agostino Casaroli bíboros címere

Agostino Casaroli (Castel San Giovanni, 1914. november 24.1998. június 9.) a Szentszék diplomatája, bíboros államtitkár, a legmeghatározóbb személy a Vatikán erőfeszítései mögött, hogy a II. vatikáni zsinatot követően kezelje az egyházüldözés problémáját a szovjet blokk országaiban.

Életrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Casaroli Castel San Giovanniban (Piacenza tartomány, Olaszország) született egy szegény család gyermekeként. Az apja szabó volt Piacenzában. Tanulmányait a piacenzai Collegio Alberoniban és a bediniai püspöki szemináriumban folytatta, pappá szentelését követően (1937) Rómába ment, hogy a Pápai Egyházi Akadémián vatikáni diplomáciát tanuljon. Végül Lateráni Tudományegyetemen szerzett kánonjogi laureátust 1939-ben.

Papi pályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1937. május 27-én szentelték pappá. 1940-től az Államtitkárság szolgálatában állt, a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjánál, levéltárosi beosztásban. Eközben 1943-tól lelkipásztori szolgálatot is végzett a római egyházmegyében. 1947-ben részt vett a Nemzetközi Szervezetek Olaszországi Társaságának továbbképző tanfolyamán. Az államtitkárságon, fogalmazói beosztásban különösen Latin-Amerikára szakosodik, ahová néhány hivatalos utazást is tett.

1955-ben Rio de Janeiróba kísérte Adeodato Giovanni Piazza bíborost a latin-amerikai püspökök első konferenciájára, melynek előkészítésén Rómában dolgozott.

1958 decemberében rendkívüli pápai követként Spanyolországba utazott, hogy átadja a bíborosi piros kalapot Bueno y Monreal sevillai bíboros érseknek, XXIII. János pápa megbízásából. 1958 és 1961 között diplomáciai stílust tanított a Pápai Egyházi Akadémián. 1961. február 24-én kinevezik a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjának titkárhelyettesévé. 1964-ben ő képviselte a Szentszéket a Katolikus Egyház jelenlétéről szóló Tunéziával kötött modus vivendi megállapodás ratifikált okmányainak kicserélésénél. 1964. szeptember 15-én Budapesten aláírója volt a Szentszék és Magyarország közötti részleges megállapodásnak. 1965 februárjában tárgyalásokat folytatott a csehszlovák kommunista kormánnyal František Tomášek kinevezéséről a prágai érsekség sede plena adminisztrátorává. 1967. június 29-én kinevezték a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjának titkárává.

A II. vatikáni zsinatot követő időszakban hírnévre tett szert, mint magasan képzett diplomata, aki az Egyházzal ellenséges rezsimekkel is képes volt tárgyalni. 1975. július 30-tól augusztus 1-ig a pápa rendkívüli követeként részt vett Helsinkiben az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet befejező szakaszán, és aláírta a záró dokumentumot.

Bíboros[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1977-ben nem kreálták bíborossá, és a várakozások ellenére erre már nem is került sor VI. Pál életében, ezáltal bár esélyesnek számított volna, nem vehetett részt a konklávén. II. János Pál pápa első konzisztóriumán szentelte a Tizenkét Szent Apostol templom bíborosává 1979-ben, ugyanebben az évben kinevezték államtitkárrá. Bár kevésbé tekintették konzervatívnak, mint bárkit II. János Pál környezetéből, diplomáciai tehetsége miatt Wojtyla mégis pótolhatatlannak látta a Szovjetunióval való küzdelemben.

1985-ben a bíborosok között püspöki rangra lépett elő, megkapta a Porto és Sana Rufina címegyházmegyét, de megtarthatta címtemplomát. 1990-ben II. János Pál elfogadta az államtitkárságról való lemondását, amelyet hetvenötödik életéve betöltésekor nyújtott be. Utóda Angelo Sodano bíboros lett. 1993-tól a Bíborosi Kollégium dékán-helyettese, egészen 1998-ban bekövetkezett haláláig. Szív- és érrendszeri betegségben hunyt el 1998. június 9-én.

2010. novemberében Mehmet Ali Ağca azt állította, Casaroli állt az 1981-es II. János Pál elleni merénylet hátterében.

Nézetei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Viszonyulása a kommunizmushoz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az általa aláírt megállapodások Magyarországgal 1964-ben és Jugoszláviával 1966-ban jelentették az első alkalmat, a Szentszék részéről a kommunista rezsimek felé való nyitásban. Miközben fenyegető ellenségként tekintett a kommunizmusra – ahogy az emlékirataiból is egyértelműen kitűnik –, figyelemre méltó diplomáciai készségének köszönhetően képes volt ellenségességét tökéletesen leplezni.

Teilhard de Chardin[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1981-ben, Teilhard de Chardin születésének 100. évfordulóján találgatások merültek fel a francia jezsuita pap, filozófus-paleontológus lehetséges rehabilitálását illetően. Ennek alapjául egy Casaroli bíboros által a L’Osservatore Romano-ban, a Vatikán újságában publikált levél volt, melyben méltatta a tudós kutatásainak jelentőségét, akárcsak „ragyogó személyiségét és gondolkodása gazdagságát”. Casaroli úgy vélte, Teilhard megelőzte II. János Pál felhívását, mely szerint „ne féljünk szélesre tárni Krisztusra a kultúra, civilizáció és haladás mérhetetlen területeinek kapuját”.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Alberto Melloni (ed), Il Filo Sottile: L'Ostpolitik vaticana di Agostino Casaroli (Bologna: Società Editrice il Mulino, 2006) (Santa Sede e Politica nel Novecento, 4.).

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]