Agapé

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ez a szócikk az ókori keresztény hagyományról szól. Ha az Agapé Gyülekezetre vagy kíváncsi, lásd az Agapé Gyülekezet nevű lapot.
Ókeresztény szeretetvacsora (agape) ábrázolása Szent Callixtus katakombájában (3. század)

Az agapé görög eredetű szó, jelentése: szeretet, vendégség. Az első keresztények közös étkezéseit jelenti, melyeket az egyházközséget (gyülekezetet) összekötő szeretet kinyilvánítására és megélésére tartottak, s az úrvacsora/eucharisztia vételével fejeződtek be (vagy kezdődtek). Magyar szóhasználatban előfordul „szeretetvendégség” formában is. A szó átvitt értelmű jelentése a háromfajta szeretet (erósz, filia, agapé) közül a legmagasabb rendű. Az érosz a vágyakozó, a filia a baráti szeretet, az agapé a felebaráti, önzetlen, önfeláldozó szeretet megnyilvánulása.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Biblia korában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az úrvacsorát a kereszténység első idejében lehetőleg mindennap megünnepelték. Egy város vagy kerület lakói valamely e célra kibérelt nagyobb teremben, vagy valamely gazdagabb hittárs által felajánlott helyiségben estefelé összejöttek közös vendégségre. Az étkezéseknél tartózkodtak minden kicsapongástól, mert tudták, hogy Isten jelen van, és látja cselekedeteiket. Az étkezések elején és végén is imádkoztak. Aki tehetséget érzett magában, az a Szentírást magyarázta. [1]

A 2. századtól[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második század óta az agapé házi és keresztény-társadalmi ünneppé változott, sőt pusztán társas mulatozássá fajult, mint Alexandriában, vagy puszta ajándékozássá a szegények javára, mint Afrika nyugati részén, így elvesztette jelentőségét. Más okok is befolyásolták az agapé jelentőségének csökkenését, és végül el is tiltották az egyházi zsinatok, a laodiceai (360–370 között), a 3-ik karthágói (391) és a trullósi (692).

Az alkalmak leírása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kenyér és bor sohasem hiányzott, emellett hús, sajt, tej és méz, és mint a római katakombákban végzett ásatások mutatják, hal kerülhetett leggyakrabban az asztalra. A vendégség költségét a gazdagabb egyháztagok viselték. A meghatározott órában a vendégek összejöttek; ha valaki késett, azt az apostol rendelete szerint megvárták s mikor mind együtt voltak, akkor férfiak és nők más-más asztalhoz leültek, az egyház püspöke vagy presbitere elmondta az áldást. Azután jött az étkezés, amelynek végén az egész gyülekezet megmosta a kezét. Ekkor – vagy ha az évszak úgy kívánta, előbb is – a lámpákat feltették tartóikra és elkezdődött az est ünnepélyesebb része. A gyülekezeti előljáró megáldott, megtört és szétosztott egy kenyeret s körüljáratott egy poharat, az „áldásnak poharát”. Azokat, kik különösebb lelki ajándékokkal bírtak, felszólították, hogy fejtegessék a szentírást s a gyülekezet himnuszt énekelt Istenhez, vagy Krisztushoz. Ez volt a legtermészetesebb alkalom, hogy a távoli egyházakból jövő híreket, leveleket közöljék az egyháztagokkal s fogadják az ajánló levelekkel jövő idegeneket. Adományokat gyűjtöttek a bajban vagy nyomorúságban levő testvérgyülekezetek számára. Azután jött az üdvözlés, a testvéri szeretetet oly melegen jellemző „szeretet csókja”, a „szent csók”, a végima és a gyülekezet nyugodt, csendes szétszéledése.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Vári Albert: Isten országa munkásai

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A Pallas nagy lexikona