Aerosmith (album)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Aerosmith
Aerosmith
nagylemez
Megjelent 1973. január[1]
Felvételek 1972, Intermedia Studió,[1] Boston (Massachusetts)
Stílus hard rock, blues rock
Hossz 35:44
Kiadó Columbia
Producer Adrian Barber[1]
Aerosmith-kronológia
Aerosmith
(1973)
Get Your Wings
(1974)
Kislemezek az albumról
  1. Mama Kin
    Megjelent: 1973. január 13.
  2. Dream On
    Megjelent: 1973. június 27.[2]
  3. Make It
    Megjelent: 1973

Aerosmith címmel 1973 januárjában jelent meg az amerikai Aerosmith együttes első nagylemeze, amelyet a Columbia adott ki.[1] Megjelenésekor nem aratott különösebb sikert, mivel a kiadó egyáltalán nem támogatta meg a lemezt.[3] A Walking the Dog képében egy Rufus Thomas feldolgozás is helyet kapott a lemezen. Ezen az albumon több olyan szám is szerepel (One Way Street, Mama Kin) melyek később az együttes kedvelt koncertdarabjaivá váltak. Kislemezen a Dream On, Mama Kin, és Make It dalokat adták ki, de csakúgy mint maga az album, ezek is megbuktak. A legmagasabb helyezést a Dream On érte el, miután a kislemezlista 59. helyére került.[4] Az album tíz hónappal a kiadása után felkerült a Billboard 200 listára, de akkor is csak a 166. helyre volt elegendő.[5]

Később, az együttes 1975-ös áttörésekor megnőtt a kereslet a lemez iránt. 1976-ban a Billboard 200 lista 21. helyére jutott,[6] az újra kiadott Dream On pedig a Billboard Hot 100 listáján a 6. lett. Az Egyesült Államokban 1975-ben lett aranylemez, majd 1986-ig több mint 2 millió példányban kelt el az országban.

Információk a dalokról[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miután az együttes Frank Connelly koncertszervezővel és a David Krebs és Steve Leber menedzserpárossal szerződést kötött, az Atlantic Records és a Columbia Records lemezkiadókkal lépett kapcsolatba. Végül a Columbiához szerződtek 1972 nyarán, miután a kiadó elnökét Clive Davis-t lenyűgözte egy Max Kansas City-beli (New York) koncert.

A dalokat még a stúdiózás előtt hotelekben és bérelt házakban írta meg a zenekar.[7] A Sheraton Hotelben töltött időszakról így mesélt Joe Perry: Felkelés után Braddel bedobtunk néhány Martinit reggelire, majd átslattyogtunk a közeli italboltba, ahol vettünk egy üveg vodkát. Így próbáltunk egész nap.[7] A lemez nyitódalának a Make It című számnak a szövegét Steven Tyler énekes egy kocsi hátsó ülésén írta meg New Hampshireből Bostonba menet.[7] A Somebody alapjait még 1969 nyarán írta meg Tyler, amikor még a William Proud együttesben zenélt. A dal egyes részeit a William Proud roadja Steve Emsback is játszogatta önmagának, majd ezt vette kölcsön Tyler.[8] A dal struktúráját a Route 66 című 1946-ban írt rhythm and blues standard is nagymértékben befolyásolta.[9]

A Dream On alapjait még az Aerosmith megalakulása előtt írta meg Tyler egy Steinway zongorán. A dal szövege az énekes elmondása szerint arról szól, hogy addig kell álmodoznod, amíg sikerül megvalósítanod az álmod.[10] Az One Way Street szintén zongorán született, amelynek a ritmus és harmonikaszólamát a Midnight Rambler című Rolling Stones dal inspirálta.[10] A Mama Kin témáit egy akusztikus gitáron írta meg Tyler, melyet a dobos Joey Kramer még húrok nélkül talált a Beacon Streeten.[10] Tyler elmondása szerint Tuinal nevezetű drog fogyasztása közben írta a dalt, melynek egyes részeit egy régi Blodwyn Pig szám ihlette meg.[10] Az énekesnek annyira tetszett a dal, és annyira hitt a sikerében, hogy a MA KIN betűket rátetováltatta a karjára.[10]

A Write Me a Letter eredeti címe Bite Me volt, és csak hosszú hónapok alatt állt össze.[10] Az intrót a Beatles Got To Get You Into My Life című dalából kölcsönözték.[10] A Movin' Out az első olyan dal volt amelyet közösen írt a Steven Tyler-Joe Perry szerzőpáros. Egyben ez az egyetlen olyan szám az albumon, amelyet nem csak Tyler írt egyedül. Tyler elmondása szerint ez a dal erősítette meg kettejük kapcsolatát.[10] Csakúgy mint az One Way Street ez a dal is az együttes Commonwealth Avenue-i lakásában született meg.[11] Eredetileg egy Major Barbara című ballada is helyet kapott volna a lemezen, helyette végül Rufus Thomas Walkin' the Dogja került fel utolsó dalként.

Az album felvétele[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az album felvételei 1972-ben kezdődtek meg a Bostonban lévő és a Newburry Streeten található Intermedia stúdióban. A produceri feladatokat Adrian Barber látta el, aki korábban a Cream, a Vanilla Fudge, és az Allman Brothers Band számára is dolgozott.[12] A lemez 16 sávon lett rögzítve, a hangzása pedig túl steril és vékony lett.[12] Tyler szerint egy nagyon puritán lemezről van szó, amelyen semmi zsír nincs csak az ének, két gitár, basszusgitár, dobok és kegyelemdöfésként egy mellotron.[13] Joe Perry visszaemlékezése szerint azért lett a hangzás olyan steril mert, teljesen züldfülűek voltunk és saját magunkat stresszeltük. Ahogy kigyulladt a piros lámpa, lefagytunk, mint állat. Kész szenvedés volt.[12] Joey Kramer szintén sokat hibázott, de a játékának a pontosságával is voltak gondok, melynek az lett a következménye, hogy Tylerrel többször is összeszólalkozott.[14] Perry szerint hallani a lemezen, hogy mennyire bizonytalan és feszült volt a zenekar.[10]

A Mama Kin és a Write Me a Letter dalokban David Woodford játszotta fel a szaxofonrészeket.[10] Érdekesség, hogy a One Way Street gitárszólóját nem Perry, hanem Brad Whitford játszotta fel.[13] Tyler a végleges felvételeknél megváltoztatta a hangját, mivel James Brown és Sly Stone hangján szeretett volna megszólalni: Túlságosan bizonytalan voltam, és senki nem volt ott, hogy meggyőzzön: ne használjam ezt a mesterkélt hangszínt.[13] A Dream On volt az egyetlen kivétel, itt Tyler a valódi hangszínét használta. A dal felvételeihez a Wurlitzer cégtől kellett kölcsönözni egy mellotront, mivel Tyler RMI típusú elektromos zongoráját még korábban ellopták New Yorkban.[13] A szám vonós és fuvola részeit egyaránt ezzel a mellotronnal rögzítették.

Albumborító[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Intermedia stúdióval szemben található Caprice butik lépcsőjén készült az a zenekari fotó, ami az album borítóját is díszíti.[15] A zenekar ebben a boltban vette meg a fotózáshoz, a ruhákat, fülbevalókat és egyéb kiegészítőket. A képet egy brit fényképész Robert Agriopolis készítette, aki Tyler szerint kiválóan elkapta a csapatra akkoriban jellemző gőgős, magabiztos dacot, továbbá az illetlenül hosszú hajakat, a hippi felszereléseket, a félmeztelenséget és a kifestett körmöket.[15] A borító belsejében egy szöveg olvasható, amelyet Stu Werbin a Rolling Stone rovatvezetője írt: Euforikus élmény volt őket látni, és talán neked is ilyen élmény lesz meghallgatni ezt a lemezt. Ha fiatal vagy, legalábbis lélekben, és nem csíped a kifinomult dolgokat.[16]

Az eredeti kiadás borítóján a Walkin' the Dog tévesen Walkin' The Digként volt feltüntetve. Az 1976-os újrakiadás alkalmával már javították az elírást, és a borítón is változtatást eszközöltek. A zenekari tagok már teljes nagyságban lefedték a borítót, míg a felhők csak a háttérben látszódtak. A későbbiekben ez a változat lett a leggyakrabban elérhető. Amikor 1993-ban újrakiadták a lemezt CD-n, arra már újra az 1973-as eredeti borító került.

Fogadtatása, kritikák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kritikák
Szerző Értékelés
Allmusic 3.5/5 link
Rolling Stone 4/5 link

A lemez elkészítése után a CBS kiadónál dolgozó Kip Cohennek adták elő az albumot, aki kijelentette, hogy a lemezen egy sláger sincs.[17] Ennek megfelelően a kiadó nem foglalkozott a lemezzel, sokkal inkább Bruce Springsteen debütáló albumát, míg a keményebb rock vonalról a Blue Öyster Cult és a New York Dolls lemezeit promotálták.[17] Az album szinte semmilyen reakciót nem kapott, interjúk és lemezkritikák sem jelentek meg,[3] a dalokat pedig nem játszották a rádiók. Az album sikertelenségét nagyban befolyásolta az a tény, hogy megjelenésekor a Rolling Stone szakmai stratégiai érdekei miatt nem írt róla kritikát.[3]

A kiadó negyedmillió eladott példányt várt az albumtól, és amikor ennek csak a kis töredéke fogyott el (30 000 darab), Clive Davis levélben értesítette a zenekart, hogy ki vannak rúgva.[18] Steve Leber menedzser könyörgésére azonban kiadták a Dream Ont kislemezen, amely az 59. helyezésével a kislemezlistán meggyőzte Davist. A hosszabítással sikerült elérnie a zenekarnak, hogy még egy lemezt kiadhassanak.

Az albumról a megjelenésekor nem jelentek meg kritikák, később azonban általában pozítiv írások jelentek meg róla. A kritikák között gyakori volt az a megjegyzés, hogy az együttes stílusa még nem forrott ki teljes egészében, és számottevően van jelen az olyan brit példaképek hatása, mint a The Yardbirds és a Rolling Stones.[19] Az Allmusic írója Stephen Thomas Erlewine három és fél pontot adott rá az ötből, és kijelentette, hogy az album jól megmutatja a zenekar azon tulajdonságait, amelyek révén az 1970-es évek meghatározó hard rock együttese lehettek.[19] A Rolling Stone szintén kedvező kritikát írt, és négy ponttal értékelte az ötből.[20]

Számlista[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Minden dalt Steven Tyler írt, kivéve ahol jelölve van.

  Cím Szerző(k) Hossz
1. Make It   Steven Tyler 3:38
2. Somebody   Tyler, Steven Emspack 3:45
3. Dream On   Tyler 4:28
4. One Way Street   Tyler 7:00
5. Mama Kin   Tyler 4:25
6. Write Me a Letter   Tyler 4:11
7. Movin' Out   Tyler, Joe Perry 5:03
8. Walkin' the Dog   Rufus Thomas 3:12

Közreműködők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vendégzenész[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • David Woodford – szaxofon a Mama Kin és a Write Me a Letter című számokban.

Produkció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Producer: Adrian Barber
  • Hangmérnök: Adrian Barber, Caryl Weinstock
  • Szöveg a belső borítón: Stu Werbin
  • Borítófotó: Robert Agriopolis

Helyezések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Album[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Év Lista Helyezés
1973 Billboard 200 166
1976 Billboard 200 21

Kislemezek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Év Kislemez Lista Helyezés
1973 Dream On Billboard Hot 100 59
Mama Kin Billboard Hot 100 75
1976 Dream On (újrakiadás) Billboard Hot 100 6

Minősítések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ország Eladási minősítés Dátum
RIAA - USA Aranylemez 1975. szeptember 11.
Platinalemez 1986. november 21.
2× Platinalemez
CIA – Kanada Aranylemez 1976. november 1.
Platinalemez 1979. május 1.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d Wild, David (1991, 2002). Album jegyzetek for Pandora's Box by Aerosmith, Sablon:Page numbers [CD liner]. Egyesült Államok: Columbia Records (C3K 86567).
  2. (1980, 1993) Album jegyzetek for Aerosmith's Greatest Hits by Aerosmith [CD liner]. Egyesült Államok: Columbia Records (CK 57367).
  3. ^ a b c Davis, i. m. 182. old.
  4. [Aerosmith (album) az Allmusicon Aerosmith - Billboard Singles]. Allmusic. Rovi Corporation. (Hozzáférés: 2010. december 1.)
  5. Davis, i. m. 204. old.
  6. [Aerosmith (album) az Allmusicon Aerosmith - Billboard Albums]. Allmusic. Rovi Corporation. (Hozzáférés: 2010. december 1.)
  7. ^ a b c Davis, i. m. 173. old.
  8. Davis, i. m. 174. old.
  9. Davis, i. m. 112. old.
  10. ^ a b c d e f g h i j Davis, i. m. 175. old.
  11. Davis, i. m. 138. old.
  12. ^ a b c Davis, i. m. 176. old.
  13. ^ a b c d Davis, i. m. 178. old.
  14. Davis, i. m. 177. old.
  15. ^ a b Davis, i. m. 180. old.
  16. Davis, i. m. 181. old.
  17. ^ a b Davis, i. m. 179. old.
  18. Davis, i. m. 196. old.
  19. ^ a b Aerosmith (1973) at Allmusic
  20. Aerosmith lemezkritikák a Rolling Stone magazinban. (angol nyelven). rollingstone.com. (Hozzáférés: 2012. január 11.)

Bibliográfia

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]