Adélie-pingvin
 | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| Evolúciós időszak: Miocén - jelen | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
 Kifejlett példány
| ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Mérsékelten fenyegetett       IUCN3.1[1] | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Pygoscelis adeliae (Hombron & Jacquinot, 1841) | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Szinonimák | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Elterjedés | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
 Az elterjedési területe (a vörös a költőkolóniákat jelzi, míg a zöld a táplálkozóhelyeket)
| ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
 A Wikifajok tartalmaz Adélie-pingvin témájú rendszertani információt.  A Wikimédia Commons tartalmaz Adélie-pingvin témájú médiaállományokat és Adélie-pingvin témájú kategóriát. |
Az Adélie-pingvin (Pygoscelis adeliae) a madarak (Aves) osztályának pingvinalakúak (Sphenisciformes) rendjébe, ezen belül a pingvinfélék (Spheniscidae) családjába és a Spheniscinae alcsaládjába tartozó faj. Az egész antarktiszi kontinens partján gyakori pingvin. A tengeri madarak legdélebbi elterjedésű képviselői közé tartozik; csakúgy mint a császárpingvin, a Wilson-viharfecske, a hóhojsza és az antarktiszi hojsza.
Nevét 1840-ben adta neki Jules Dumont d’Urville francia felfedező; aki feleségéről, Adèle-ről nevezte el.
Kifejlődése[szerkesztés]
Az Adélie-pingvin a Pygoscelis nembe tartozó három élő faj egyike. Mitokondriális és nukleáris DNS-bizonyítékok arra utalnak, hogy a madárnem 38 millió évvel ezelőtt vált el más pingvinektől; 2 millió évvel az Aptenodytes pingvinnem ősei után. Másfelől, az Adélie-pingvin mintegy 19 millió éve vált le a neme más tagjaitól.[2]
Előfordulása és élőhelye[szerkesztés]
Az Antarktisz partvidékén és a környező szigeteken költ, valamint a tengereken telel. A Ross-tenger környékén 38 Adélie-pingvin kolónia létezik, és hozzávetőleg 5 millió példány él. A Ross-szigeti kolónián mintegy félmillió Adélie él.
Megjelenése[szerkesztés]
Az Adélie-pingvin közepes méretű madár; testhossza 46-71 centiméter; testtömege 3,6-6 kilogramm.[3][4] Megjelenése a legközelebb áll a pingvinekről alkotott sztereotip képhez; miután feje és háta fekete, hasa fehér, lába narancssárga színű. Rövid csőre csonkának hat, és tövét toll borítja. Megkülönböztető jegyei a szem körüli fehér gyűrű; valamint a láb környéki tollak. Ezek a hosszú tollak, ugyanis nagyrészt elfedik a narancssárga lábat. A farok más pingvinekhez képest hosszabb; emiatt a pingvin megjelenése a szmokingra hasonlít. Más pingvinekhez képest kicsit kisebb. Az Adélie-pingvin 15–20 évig él.
Az Adélie-pingvinek akár 72 kilométer/óra sebességgel is képesek úszni.[forrás?]
Az Adélie-pingvinek a leopárdfókák, a halfarkasfélék, és néha a kardszárnyú delfinek prédái közé tartoznak.
Viselkedése[szerkesztés]
Mint minden pingvin, az Adélie-pingvin nagyon szociális; csoportokban táplálkozik és fészkel. Ugyanakkor nagyon agresszív más pingvinekkel szemben, amelyek köveket lopnak a fészekből.
Viselkedésbeli sajátosságait Apsley Cherry-Garrard (Robert Falcon Scott végzetes, déli pólusra tartó utolsó útjának túlélője) dokumentálta széleskörűen, a The Worst Journey in the World című könyvében. Cherry-Garrard megjegyezte: "Ők olyan rendkívüliek, mint a gyerekek, ezek az Antarktisz-világ kis emberei egyszerre gyerekek és idős emberek, tele saját fontosságukkal."[5][6] Önzőségük egy bizonyos megjelenését George Murray Levick, a Királyi Haditengerészet sebész hadnagya és tudósa is megjegyezte; aki szintén csatlakozott Scott balul végződő 1910-es antarktisz expedíciójához: "A hely, ahol a leggyakrabban bementek [a vízbe], egy hosszú, hat láb magas és néhány száz méter széles jégterasz volt a víz mentén; és itt, csakúgy, mint a tengeri jégen, tömegek álltak a szakadék szélén. Amikor sikerült egyiküket a vízbe lökniük, mindegyik a peremen túlra nyújtotta a nyakát, és amikor látták, hogy az úttörő biztonságban van a vízben, követték őt."[7][8]
Megfigyelhető volt, hogy a pingvinek ármánykodása a tűzvonalba juttatta őket; amit Scott különösen zavarónak talált: "A [kutyás csapatok] legnagyobb problémája a pingvinek ostoba magatartásának volt köszönhető. Folyamatosan, csoportokban ugráltak rá az úszó jégtáblánkra. Attól a pillanattól kezdve, hogy talpra-álltak, az egész hozzáállásukon látszott, hogy felfalja őket a kíváncsiság és önfejűen figyelmen kívül hagyják saját biztonságukat. Előre kacsáztak, fejüket a szokásos abszurd módon előre-hátra ingatva; annak ellenére, hogy egy sor üvöltő kutya erőlködött, hogy elkaphassa őket. "Hulloa!" (úgy tűnt mintha ezt) mondták, "itt egy játék - mit akartok, ti nevetséges dolgok?" És néhány lépéssel közelebb jöttek. A kutyák olyan közel rohantak, amennyire a kötél vagy póráz lehetővé tette. A pingvinek a legkevésbé sem ijedtek meg, de a szőrnyakörvük felemelkedett, és haragosan rikácsoltak."[9]
Ez a hozzáállás általában az Adélie-pingvin bukásához vezetett: "Amikor megtették az utolsó lépést, volt egy ugrás, egy rikácsolás, egy szörnyű vörös folt a hóban és az incidens le volt zárva."[9]
A Déli-sarkra tartó küldetés más résztvevői fogékonyabbak voltak az Adélie-k ármánykodására. Cherry-Garrard: "Meares és Dimitri odakint a nagy pelyhekben gyakorolt a kutya-csapattal, amikor valamennyi időre feltartóztattak minket. Egyik nap, egy csapat kutya volt a hajó oldalához kötve; egy pingvin észrevette őket, és messziről odasietett. A kutyák kétségbeestek az izgalomtól, ahogy közeledett hozzájuk: ő azonban úgy gondolta, hogy ez egy üdvözlés, és minél hangosabban ugattak, és minél inkább megfeszítették köteleiket, annál gyorsabban nyüzsgött, hogy találkozzon velük. Rendkívül dühös volt arra az emberre, aki odament és megmentette a nagyon hirtelen végtől; csőrével a nadrágjába kapaszkodott és úszólábával dühösen rugdosta a sípcsontját.”[10]
Étrendje[szerkesztés]
Az Adélie-pingvin a hideg vízben keresi rákokból, főleg krillekből - Euphausia superba, Euphausia crystallorophias - álló táplálékát (pontos étrendje függ a földrajzi elhelyezkedéstől is). Emellett fogyaszt antarktikus ezüsthalat (Pleuragramma antarcticum) és glaciális tintahalat (Psychroteuthis glacialis). Az elmúlt 38 000 évben a kolóniákon felhalmozódott fosszilis tojáshéjak stabil izotópvizsgálata feltárta, hogy 200 évvel ezelőtt hirtelen változás állt be az Adélie-pingvin étrendjében, a hal alapú étrendet felváltotta a krill. Ez valószínűleg az antarktiszi medvefóka 18. század vége óta, és a sziláscetek 20. század óta tartó csökkenésének eredménye. A ragadozó versenytársak csökkenése krill többletet okozott, melyek a pingvinek könnyebben megszerezhető táplálékforrásai.[11]
Szaporodása[szerkesztés]
A tojó 3–4, a hím 4–6 éves korában éri el az ivarérettséget. Az Adélie-pingvinek költési időszaka az antarktiszi nyár idejére, október-november és február közé tevődik. Fészkük összerakosgatott, apró kövekből áll. Két fehér tojást raknak le; amelyen decemberben az antarktiszi nyár legmelegebb (kb. -2 °C vagy 28 °F) havában, 35 napig kotlanak. A szülők egymást tíz naponként váltva kotlanak a tojásokon; az egyik táplálkozik, míg a másik melegen tartja a tojást. A kotló szülő nem eszik. A pár minden évben ugyanarra a költőhelyre tér vissza, és hűségesek egymáshoz. Két fiókájukat a pár együtt neveli. Márciusban a felnőttek és a kicsinyeik visszatérnek a tengerbe. A fiatal madarak életük első két évét a zajló jégen töltik. Harmadik életévükben csatlakoznak a költőkolóniákhoz, de még nem ivarérettek. Az Adélie-pingvin bár tengeri jégen él, de jégmentes földre van szüksége a költéshez. A tengeri jég csökkenése, és az élelem szűkössége miatt az Adélie-pingvin populációja az elmúlt 25 évben 65%-kal csökkent.[12]
A fiatal Adélie pingvineknek, akiknek nincs tapasztalatuk a társadalmi interakciókban, hamis jelzésekre reagálhatnak, amikor a pingvinek összegyűlnek költeni. Például más hímekkel, fiókákkal, vagy halott tojókkal próbálhatnak meg párosodni. Figyelembe véve a madarak viszonylag ember-szerű megjelenését és viselkedését, az emberi megfigyelők ezt a viselkedést antropomorfikális szexuális devianciaként értelmezték. Az első feljegyzés erről a magatartásról 1911-ből és 1912-ből, Dr. Levicktől származik, de feljegyzéseit abban az időben túlságosan illetlennek ítélték a publikációhoz, így azokat 2012-ben újra felfedezték és közzétették. "A füzet, amelynek publikációját visszautasították a hivatalos Scott expedíció jelentéseivel, kommentálta a szexuális aktivitás gyakoriságát, az auto-erotikus viselkedést, és az egyedülálló fiatal hímek és nőstények látszólag rendellenes viselkedését, beleértve a nekrofíliát, a szexuális erőszakot, a fiókák szexuális és fizikai bántalmazását és a homoszexuális viselkedést" - állítja a Douglas Russell és munkatársai, William Sladen és David Ainley által írt elemzés. "A megfigyelések ugyanakkor pontosak, érvényesek és az utólagos bölcsesség okán érdemesek a publikációra".[13][14] Levick Cape Adare-nél figyelte meg a madarakat; a világ legnagyobb Adélie-pingvin költőhelyén.[15] Ő volt eddig az egyetlen, aki tanulmányozza ezt a különleges kolóniát, és egy egész költési ciklust megfigyelt.[14] A felfedezés jelentősen megvilágítja a faj viselkedését, amelyet egyes kutatók[16] az éghajlatváltozás mutatójának tulajdonítanak.[14]
 |
 |
Vándorlása[szerkesztés]
Az Adélie-pingvinek az Antarktiszon, a Ross-tenger térségében élnek; és átlagosan mintegy 13 000 kilométert (8100 mi) vándorolnak egy évben, követve a Napot a saját költőtelepeikről a téli táplálkozási helyeikre és vissza. A leghosszabb eddig megfigyelt túra 17 600 km (10 900 mi) hosszú.[17]
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ BirdLife International (2009). Pygoscelis adeliae. IUCN Red List of Threatened Species. 2010.4 verzió. International Union for Conservation of Nature. Hozzáférés: 2010. december 31.
- ↑ Baker AJ, Pereira SL, Haddrath OP, Edge KA (2006). „Multiple gene evidence for expansion of extant penguins out of Antarctica due to global cooling”. Proc Biol Sci. 273 (1582), 11–17. o. DOI:10.1098/rspb.2005.3260. PMID 16519228. (Hozzáférés: 2008. március 21.)
- ↑ Adélie penguin (Pygoscelis adeliae). ARKive. [2011. november 5-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. november 6.)
- ↑ Adélie Penguin. Sea World. [2011. november 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. december 1.)
- ↑ “They are extraordinarily like children, these little people of the Antarctic world, either like children or like old men, full of their own importance."
- ↑ Cherry-Garrard, Apsley – The Worst Journey in the World – Picador – P. 64
- ↑ "At the place where they most often went in [the water], a long terrace of ice about six feet in height ran for some hundreds of yards along the edge of the water, and here, just as on the sea-ice, crowds would stand near the brink. When they had succeeded in pushing one of their number over, all would crane their necks over the edge, and when they saw the pioneer safe in the water, the rest followed.”
- ↑ Levick, Antarctic Penguins, P. 83
- ↑ a b Scott’s Last Expedition vol. I pp 92–3
- ↑ Cherry-Garrard, Apsley – The Worst Journey in the World – Picador – P. 65
- ↑ S.D. Emslie & W.P. Patterson (2007. July). „Abrupt recent shift in δ13C and δ15N values in Adélie penguin eggshell in Antarctica”. Proceedings of the National Academy of Sciences 104 (28), 11666–11669. o. DOI:10.1073/pnas.0608477104. PMID 17620620.
- ↑ Eccleston, Paul. „Penguins now threatened by global warming”, The Daily Telegraph, 2007. december 11.. [2008. június 14-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2010. április 23.)
- ↑ doi:10.1017/S0032247412000216
- ↑ a b c McKie, Robin. „'Sexual depravity' of penguins that Antarctic scientist dared not reveal”, The Guardian , 2012. június 9. (Hozzáférés: 2012. június 9.)
- ↑ „Shock at sexually ‘depraved’ penguins led to 100-year censorship”, The Week , 2012. június 10.. [2017. december 23-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2012. augusztus 27.)
- ↑ Ainley, David G.. THE ADÉLIE PENGUIN: BELLWETHER OF CLIMATE CHANGE. Columbia University Press, 310 pp. with 23 illustrations, 51 figures, 48 tables, 16 plates. o. (2002). ISBN 0–231–12306-X
- ↑ „Researchers follow Adélie penguin winter migration for the first time”, The Antarctic Sun
Források[szerkesztés]
- A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2010. április 7.)
- ITIS szerinti rendszer besorolása
- Csodálatos állatvilág, (Wildlife Fact-File). Budapest: Mester Kiadó (2000). ISBN 963-86092-0-6
Fordítás[szerkesztés]
Ez a szócikk részben vagy egészben az Adélie Penguin című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
További információk[szerkesztés]
- Képek az interneten a fajról
- Videó a fajról
- Annales Des Sciences Naturelles (2) 16 p. 320
