A közúti közlekedés fejlődése Magyarországon

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A közúti közlekedés a szilárd útburkolás és a robbanómotor elterjedése révén a 20. században modern, nagy szállítóképességű dinamikusan fejlödő közlekedési ágazattá vált.

Magyar gyártású automobil 1910-ből

A közúti fejlődés újkori változásait lásd A közlekedés története című szócikkben.

Gépjármű közlekedés a 20. században[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A két világháború közti, majd utáni évtizedeket a gépjárműközlekedésben fejlődés jellemezte. Mindazonáltal a gépjárművek számának növekedése igen alacsony ütemű maradt, 1926-ban 6700, 1936-ban 14 ezer, 1943-ban pedig még mindig csak 17 ezer személyautó volt üzemben. A teherautók száma még ennél is lassabban nőtt 1943-ban még a nyolcezret sem érte el. A növekedés üteme egyedül a motorkerékpárok esetében volt gyorsabb. A gépjármű-állomány növekedési üteme a 2. világháború után jó ideig nem tudott felgyorsulni. A személyautók száma 1951-ben 8500, 1956-ban 11 ezer, 1960-ban pedig 31 ezer darab volt.

A közutak állapotát jellemezte, hogy az első világháború után a hálózat 54%-a vizes makadám- és kavicsút, 42%-a pedig teljesen kiépítetlen volt. A gépjármű azonban (nemcsak a porképződés, hanem a jelentős fenntartási költség miatt is) pormentes burkolatot kívánt. 19251929 között megkezdték a legnagyobb forgalmú utak átépítését aszfalt- és kiskockakő-burkolatokkal, népszövetségi kölcsön felvételével. Helyreállítottak kb. 2300 km törvényhatósági utat hengerléssel. Számos új híd is épült.

Az 1920-as évek végén tízéves útépítési program készült. Bár ezt – és a közlekedés más fejlesztéseit is – a világgazdasági válság akadályozta, 1930-1944 között több Duna- és Tisza-, valamint más nagy híd is épült. Mindezek eredményeként Magyarország úthálózata 1938-ban, az utolsó békeévben 30 353 km-t ért el.

A gépjárműigények kielégítésében a hazai ipar is részt vett, már az első világháború előtt. A MÁVAG 1923-ban kezdett teherautókat, autóbuszokat gyártani, a következő évben pedig a csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémművek is bekapcsolódott az autógyártásba. Az 1930-as évek elején a Fővárosi Autóbuszüzem – megelőzve a nyugati fővárosokat – bevezette a dízelüzemet, Ganz-Jendrassik, majd Láng dízelmotorok felhasználásával. A közúti közlekedésben még sokáig az olcsó szekérfuvarozásnak volt fontos szerepe, ami mellett kibontakozott a vasúti és a teherautóval történő áruszállítás konkurenciaharca.

A második világháború során az állandó burkolatú közutakon körülbelül 20%-os, a makadámútpályákon 70%-os, a hídállományban 90%-os (a Duna és a Tisza hídállományában 100%-os) pusztulás következett be. A szétszakított Pest és Buda összekapcsolására 1946 elején megnyílt Kossuth-híd az ország élni akarásának szimbóluma lett. 1945-től az újjáépítés mellett jelentős fejlesztésekre is sor került: összesen mintegy 2500 km hosszú bekötőutak létesítésére, a földutak burkolására, a fő közlekedési utak pormentes burkolatának létesítésére. A Csepel Autógyár a teherautók, az Ikarus gyár az autóbuszok nagyüzemi termelését valósította meg.

Az 19611975 közti években a közúti közlekedés a magyar közlekedés meghatározó jelentőségű ágazatává vált. Ezt nagy mértékben segítette az 1968-ban az Országgyűlés által is elfogadott (majd 1979-ben módosított) közlekedéspolitikai koncepció. Ez egyik fő feladatként tűzte ki a közúti közlekedés erőteljes fejlesztését, beleértve a kis forgalmú vasútvonalak forgalmának közútra terelését is.

1961-65 között kezdődött a magyarországi autópályahálózat kiépítése, mely 1990-ig 267 km-t ért el. Emellett 82 km autóút, 6387 km hosszú más főhálózati út, 23 006 km alsóbbrendű út, összesen 29 742 km országos közút szolgálta már a gépjármű-közlekedés igényeit (beton, kő, aszfaltbeton, utántömörödő aszfalt, felületi bevonat burkolattal).

A magyar közlekedéspolitika a közúti közlekedést a 20. század első kétharmadában (1968-ig) a vasúti árufuvarozás védelme céljából hátrányosan kezelte. A közúti motorizációból a magyar költségvetésnek (is) egyre növekvő bevételei származnak.[1]

Az állam a közúthálózat fejlesztését az 1970-es években úgy képzelte, hogy nem szükséges a településeket elkerülő útszakaszokat kiépíteni, mert a járműállomány rohamos fejlődésével járó, az útkapacitásokkal nem összhangban álló járműállomány-növekedést szabályozni tudja.[2]

Az 1990-es években kialakult úthálózat-fejlesztési stratégia az ország egyközpontú (Budapest) térszerkezetét, gyűrű irányú kapcsolatokkal kapcsolatokkal kívánja kiegészíteni. Az utak jelentősége az autók számának növekedésével egyre nő.

Főút bevezetése Győrbe

A 20. század utolsó évtizedeiben a nagy kapacitású autóutak, az autópályák már erőteljesen befolyásolták az ország térszerkezetét, a regionális kapcsolatokat, átstrukturálták a városok belterületét és kihatott a településszerkezetre is. Az autópályák vonzzák az új befektetéseket. Ezek birtoklásáért verseny folyik a települések között, ami segíti az infrastrukturális fejlesztéseket.

Az autók csak 1986 után váltak általános munkaeszközzé, azaz ebben az évben haladta meg a kikapcsolódáshoz való használat mértékét a munkára való felhasználás mértéke. A Kádár-korszakban az autó hiánycikknek számított. A személyautózás nem közlekedési, hanem gazdaságpolitikai ügy volt.[3]

Az éves importot (mert személygépkocsi-gyártás nem volt) a KGST autógyártó országaival bilateriális (kétoldalú) szerződésekben rögzítették. A személygépkocsi-forgalmazás állami monopólium volt és a Merkúr vállalat bonyolította le 1989-ig.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A 2000. évben például a benzinár 70%-a.
  2. Korlátozza a személygépjármű-állomány tulajdonlását!
  3. Az állam az autó iránti keresletet a lakossági vásárlóerő szabályozása hatékony eszközének tartotta (kötelező előtörlesztés, a beszerzési árnál jóval magasabb eladási ár, magas forgalmi adó az alkatrészeken, az üzemanyagon.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]