A három testőr, avagy a királyné gyémántjai

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A három testőr, avagy a királyné gyémántjai
(The Three Musketeers – The Queen's Diamonds)
Rendező Richard Lester
Producer Alexander Salkind
Ilya Salkind
Wolfdieter von Stein
Alapmű A három testőr
Forgatókönyvíró George MacDonald Fraser
Főszerepben Michael York
Oliver Reed
Raquel Welch
Christopher Lee
Zene Michel Legrand
Operatőr David Watkin
Vágó John Victor-Smith
Jelmeztervező Yvonne Blake
Ron Talsky
Díszlettervező Brian Eatwell
Gyártás
Gyártó Alexander Salkind
Este Films
Films Trust S. A.
20th Century Fox
Nyelv angol
Időtartam 105 perc
Forgalmazás
Forgalmazó magyar MOKÉP (mozi)
magyar InterCom (DVD)
Bemutató francia 1973. december 11.
magyar 1976. november 18. (mozi)
Díj(ak) ld. a „Díjak és jelölések” fejezetnél
Korhatár magyar 14 év
Külső hivatkozások
IMDb-adatlap
PORT.hu-adatlap

A három testőr, avagy a királyné gyémántjai 1973-ban készült színes, angol–amerikai kalandfilm. Eredeti címe: The Three Musketeers – The Queen’s Diamonds. A látványos, fordulatos és szellemes produkció Id. Alexandre Dumas A három testőr című klasszikus regényének egyik legjobb és legnépszerűbb változata. Folytatások: A négy testőr, avagy a Milady bosszúja (1974), A testőrök visszatérnek (1989).

A cselekmény[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

D’Artagnan, egy gascogne-i ifjú fakó lován, édesapja egykori kardjával és édesanyja útravalóival felszerelkezve elindul Párizsba, hogy beálljon a királyi testőrök közé. Egy vidéki városban összeszólalkozik egy félszemű nemesemberrel, aki éppen egy Milady nevű szépséges hölggyel találkozik. Párizsban d’Artagnan jelentkezik Tréville úrnál, apja egykori bajtársánál, aki most a Királyi Testőrség parancsnoka. Ahhoz azonban, hogy d’Artagnan testőr lehessen, előbb érdemeket kell szereznie. Meghallgatás közben a fiatalember kitekint az ablakon, és megpillantja félszemű kötekedőjét. Azonnal utána indul. Sietségében a király három testőrével is konfliktusba keveredik, akik egymástól függetlenül párbajozni hívják a karmelita kolostorhoz. A párbaj kezdetekor azonban megjelennek a bíboros gárdistái, akik le akarják fegyverezni a testőröket. D’Artagnan a három testőr – Athos, Porthos és Aramis – mellé áll, és együtt győzik le a gárdistákat. A fiatalember ezután inast fogad és szállást keres. Felfigyel háziura, Bonacieux szépséges feleségére, Constance-ra, s mintha az érdeklődés kölcsönös lenne. Amikor egy éjszaka Constance-t és férjét a gárdisták elhurcolják, d’Artagnan a hölgy védelmére kel. Kiderül, hogy a szép hölgy a királyné bizalmasa. Constance még aznap éjjel a palotába csempészi a brit miniszterelnököt, Buckingham herceget, aki a királyné titkos imádója. A légyotton a könnyelmű királyné egy értékes, 12 gyémántból álló nyakéket ad hódolójának szerelmi zálogul. A bíboros gárdistái megzavarják a találkát, de a hercegnek sikerül elmenekülnie d’Artagnan és barátai jóvoltából. A bíboros viszont értesül a találka részleteiről, és mivel az ő szerelme a királyné iránt viszonzatlan maradt, tönkre akarja tenni őt. Ráveszi a hiú királyt, hogy rendezzen nagyszabású bált, és kérje azt a hitvesétől, hogy a mulatságon az értékes nyakékkel jelenjen meg. Richelieu bíboros akar lenni abban, hogy a királyné nem tudja visszaszerezni az ékszert Londonból, ezért megbízza kémnőjét, a Miladyt, hogy szerezzen meg valahogy két gyémántot. A ravasz szépasszony – bájait bevetve – sikerrel jár. Közben d'Artagnan és barátai útnak indultak Londonba, hogy megmentsék a királyné becsületét, és még időben visszahozzák a nyakéket Párizsba. A bíboros emberei által felállított csapdák miatt végül csak d'Artagnan és szolgája jutnak át Angliába, ahol a herceggel együtt döbbenten veszik észre a Milady által eltulajdonított két gyémánt hiányát…

Az irodalmi mű[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dumas egyik legnépszerűbb regénye, A három testőr 1844-ben jelent meg először. A szerző eredetileg XIV. Lajos, a Napkirály életét akarta feldolgozni. Anyaggyűjtés közben, a Királyi Könyvtárban bukkant rá a D’Artagnan emlékiratai címet viselő műre. Ez tulajdonképpen egy álmemoár volt, hiszen nem d’Artagnan (valódi nevén: Charles de Batz de Castelmore d’Artagnan) gróf írta, hanem egy bizonyos Courtilz de Sandras. Dumas-nak annyira megtetszett Sandras írása, hogy további kutatásait már a benne talált információknak megfelelően folytatta. Így akadt kezébe La Fère gróf emlékirata, melyet szintén forrásmunkaként használt, akárcsak Ausztriai Anna királyné bizalmasának, Pierre de La Porte-nak a visszaemlékezéseit. A történeti tények figyelembe vétele mellett Dumas természetesen a fantáziáját is szabadon engedte. Kevésbé közismert, hogy a testőrök történetét az író egészen a halálukig folytatta a Húsz év múlva és a Bragelonne vicomte című könyveiben. A három testőrből származik az irodalomtörténet egyik leghíresebb szállóigéje: „Egy mindenkiért, mindenki egyért”.

Az alkotókról[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rendezőválasztás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A három testőr és d'Artagnan (Oliver Reed, Michael York, Richard Chamberlain és Frank Finlay)

Ilya Salkind és édesapja, Alexander Salkind – mindketten producerek – az 1960-as években kezdtek foglalkozni a Dumas-mű megfilmesítésének gondolatával. Ilyának számos elképzelése volt a tervezett produkcióról: eleinte például a sikerei csúcsán lévő Beatles együttes tagjaival képzelte el a filmet. Természetesen a Beatles-filmek alkotója, Richard Lester lett volna a rendező, ám a tervezett együttműködésnek számos, részben anyagi természetű akadálya volt. Ilya A három testőr filmváltozatát eleinte a Tom Jones (1963) című népszerű és igényes kosztümös kalandfilm mintájára képzelte el. Meg is kereste a film rendezőjét, Tony Richardsont. A jó nevű rendező hajmeresztő ötlettel állt elő, melyhez mereven ragaszkodott: az egész cselekményt egy zárdába kívánta helyezni. Richardsonról tehát le kellett mondani. Salkindék ajánlatot tettek Roman Polańskinak, aki a Vámpírok bálja (1967) című szellemes paródiája révén került a lehetséges jelöltek közé. A lengyel rendező azonban kijelentette, hogy nem érdekli a téma. Végül a producerek visszatértek legelső kiszemeltjükhöz, Richard Lesterhez. A Beatles-tagok neve már nem merült fel újra lehetséges főszereplők gyanánt, hiszen addigra a zenekar túl volt sikerei csúcsán. Lester nem mondott azonnal igent, inkább kifogásait hangsúlyozta: nem akar ifjúsági filmet forgatni. Mindenesetre hajlandó volt elolvasni a könyvet. Két nappal később lelkesen hívta fel Ilyát, és igent mondott a felkérésre. A három testőr megvalósítását a részben Magyarországon forgatott Kékszakáll (1972) anyagi sikere tette lehetővé a producerek számára. Felmerült, hogy esetleg A három testőrt is hazánkban forgatják, de a távolság és a magyar bürokrácia miatt az ötletet végül elvetették. A takarékos producerek a kézenfekvő helyszínek – Franciaország és Anglia – helyett a jóval olcsóbb Spanyolországot választották.

A szereposztás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A ravasz Richelieu és az infantilis XIII. Lajos (Charlton Heston és Jean-Pierre Cassel)

Az első elképzelések szerint a testőröket amerikai sztárok játszották volna. Felmerült többek között Rock Hudson, John Gavin, Rod Taylor és Charlton Heston neve, de különböző okok miatt konkrét szerződésekre nem került sor. A legnagyobb névnek számító Hestont azonban a producerek mindenképpen szerették volna megnyerni. Az amerikai színész hajlandó is lett volna Athos, esetleg Porthos szerepét eljátszani. Lester azonban győzködni kezdte a sztárt, hogy Richelieu bíboros lenne a neki való szerep, noha Heston fizikai adottságai mások voltak, mint a híres történelmi személyiségé. A sztár beadta a derekát, és állítása szerint döntését sosem bánta meg. Ezután a producerek és a rendező úgy döntöttek, hogy a testőröket inkább angol színészekkel játszatják el. Athos szerepét Salkindék egyik favoritja, Oliver Reed kapta. D’Artagnan szerepére Lester Malcolm McDowellt ajánlotta, a producerek viszont ragaszkodtak Michael Yorkhoz. Frank Finlay-t Lester javasolta, noha a színész merőben más alkat volt, mint a regénybeli Porthos. (Finlay egyébként egy másik szerepet is kapott a filmben: ő játssza O’Reillyt is, Buckingham herceg ékszerészét.) Richard Chamberlain (Aramis) kiválasztásában fontos szempont volt, hogy a színész Európában és a tengerentúlon egyaránt népszerű volt.

Rochefort gróf megformálására a horrorfilmekben népszerűvé vált Christopher Lee-t kérték fel. Lesterék egyik ötlete az volt, hogy a figura félszemű legyen. (20 évvel később a Disney-cég újabb filmváltozatában Michael Wincott Rochefort-ja is félszemű volt.) Buckingham herceg szerepét Simon Wardnak ajánlották fel, aki először habozott. A producerek ezért Christopher Casnorral[1] állapodtak meg. Ward azonban váratlanul meggondolta magát, és mivel jóval ismertebb színész volt, mint kollégája, Salkindék felbontották Casnor szerződését, és lelépési pénzt fizettek neki. Jean-Pierre Cassel szerződtetése XIII. Lajos király szerepére nagyszerű húzás volt: egyrészt a művészt az Egyesült Államokban is ismerték, másrészt – és ez volt a fontosabb szempont – remek színész volt, aki kitűnő alakítást nyújtott a hiú uralkodó szerepében. A kisebb férfi szerepeket olyan kiváló epizodistákra bízták, mint Roy Kinnear, Spike Milligan, Michael Gothard és Joss Ackland. A főszereplőket William Hobbs készítette fel a vívójelenetekre. A szakember különösen Oliver Reeddel volt megelégedve, noha vele egyébként voltak más jellegű problémák. A forgatás ideje alatt például kocsmai rendbontásért kis időre őrizetbe vette a spanyol rendőrség. Komolyabb gond volt, hogy a vízimalomnál játszódó jelenetben a színész súlyosan megsérült, mikor véletlenül tényleg torkon szúrták.

Cselszövők egymás között: a Milady és Richelieu (Faye Dunaway és Charlton Heston)

A három fontosabb női szerep kiosztása sem ment minden gond nélkül. A forgatási helyszín tette lehetővé, hogy Ausztriai Anna királyné szerepére a legendás komikus, Charles Chaplin egyik leányát, az akkoriban már ismert színésznőnek számító Geraldine Chaplint kérjék fel: a művésznő ugyanis akkoriban Spanyolországban élt Carlos Saura rendező élettársaként. A Milady szerepét Ursula Andressnek szánták, vele azonban nem sikerült megállapodni. Végül Faye Dunawayt szerződtették, aki már korábban is forgatott Európában. A Madame Bonacieux-t alakító szexi Raquel Welch fénykorát élte az 1970-es évek elején, ráadásul játszott a Kékszakállban is. Salkindék újabb felkérésére a sztár most sem mondott nemet. A kosztümök miatt azonban Raquel még a forgatás előtt összekülönbözött a rendezővel, és táviratban lemondta a szerepet. Lester megpróbálta helyette Julie Christie-t szerződtetni, de nem járt sikerrel. Salkindék végül vállalták, hogy megbékítik Raquelt, ami a vártnál könnyebben sikerült. (A színésznő külön ruhatervezőt kapott Ron Talsky személyében.) A maximalista Lester számtalanszor elgyakoroltatta két női főszereplőjével azt a jelenetet, melyben Constance és a Milady összecsapnak a királyné gyémántjaiért. A producerek reklámfogásból megpróbálták a valóságban is egymásra uszítani Raquelt és Faye-t, ám a nehéz természetű színésznőnek tartott Dunaway olyan barátságos volt kolléganőjével, hogy ezzel elejét vette minden áskálódásnak.

Érdekességek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A film forgatókönyvét George MacDonald Fraser írta. Ez volt az első forgatókönyvírói munkája, és rögtön díjat is nyert vele. A remek szkript ellenére Lester forgatás közben gyakran improvizált.
  • Michel Legrand zeneszerző 10 nap alatt komponálta meg és vette fel a film teljes kísérőzenéjét. Ragyogó munkát végzett, de a folytatásban már nem vett részt.
  • A karmelita kolostornál játszódó párbajjelenetben d’Artagnan lágyékon szúrja Jussacot. A jelenet végén Jussac azonban a vállát fogja, holott szerepe szerint nem ott sérült meg.
  • A három testőr, avagy a királyné gyémántjai egyszerre készült A négy testőr, avagy a Milady bosszújával. Eredetileg ugyanis egész estés, kétrészes filmként akarták bemutatni az anyagot, ám az olyan hosszú lett, hogy jobb ötletnek tűnt két különálló produkcióként forgalmazni a mozikban. A színészek tiltakoztak, mondván, hogy csak egy film után kaptak gázsit. Az ügy a bíróságon kötött ki. A színészek a pert ugyan megnyerték, de a pótlólag kapott pénz még így is kevesebb volt, mintha eleve két filmre szerződtek volna.

Magyar kritikai visszhang[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Talán nem hangzik túlzásnak (a film megtekintése után semmiképpen sem), Richard Lester filmjét tanítani lehetne (kellene?) a főiskolákon, és ez nem egyszerűen csak eszköztárának elemzését jelentené. Fontosabb az a szemlélet, ahogyan egy ilyen – egyre hervadóbban örökzöld – témát átgyúrva korunk emberének viszonyát a romantikához megfogalmazza. […] Ne áltassuk magunkat: Lester elsődlegesen nyilván a maga szórakoztatására készítette ezt a munkáját. Fölszabadult öröme azonban át meg átjárja a filmet, könnyeddé, elegánssá, szellemessé és korszerűvé is varázsolja. […] Talán ezt érezhették meg a színészek is, akik kivétel nélkül mind remekül beletaláltak A három testőr legújabb megjelenítésébe.”
(Sas György kritikája. In: Film, Színház, Muzsika 1976/47, 1976. november 20., 7. oldal)

Főszereplők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A királyné és bizalmasa, Constance (Raquel Welch és Geraldine Chaplin)

Díjak és jelölések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Golden Globe-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1975 díj Raquel Welch, legjobb színésznő (musical / vígjáték kategóriában)
  • 1975 jelölés Legjobb film (musical / vígjáték kategóriában)

BAFTA-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1975 jelölés Michel Legrand, Anthony Asquith-díj a legjobb filmzenéért
  • 1975 jelölés Brian Eatwell, legjobb művészeti vezető
  • 1975 jelölés David Watkin, legjobb operatőr
  • 1975 jelölés Yvonne Blake, legjobb jelmez
  • 1975 jelölés John Victor-Smith, legjobb vágás

Evening Standard-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Brit Forgatókönyvírók Szövetségének díja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Grammy-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A név egy Ilya Salkinddal készült interjúban szerepel, amely a [1] webcímen olvasható. Ilyen nevű színésznek azonban nincs nyoma a világháló egyéb helyein. Valószínűleg a Simon Warddal nagyjából egykorú Christopher Cazenove nevének elírásáról van szó.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]