A Hévízi-tó forrásbarlangja

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Hévízi-tó forrásbarlangja
Hévízi-tó - fürdőépület része.jpg
A Hévízi-tó
Hossz 27 m
Hely Hévíz
Hegység Keszthelyi-hegység
Típus hidrotermális
Kataszteri szám 4440-1

A Hévízi-tó forrásbarlangjának és Hévíz településnek névadója a közismert gyógy-tó. A terület 1982 óta fokozottan védett természeti érték.

A Hévízi-tó forrásbarlangjából – amely 38 méter mély – percenként 30-40 ezer liter vízhozammal 38 °C-os víz áramlik ki (a barlang nyílásán). A víz a felső triász fődolomitból áramlik fel, s a forrás a karsztos kőzet és a fedő pannon korú agyag-homokkő határon jut a tóba. Maga a forráskürtő valószínűleg úgy keletkezett, hogy a törésvonalak mentén felnyomuló hévíz az agyagos, homokköves rétegeket fokozatosan alámosta, omlasztotta, s kivájta a kb. 70×90 -es forrástölcsért.

A barlang kataszteri száma: 4440-1. Egyéb elnevezései: Amphora-forrásbarlang, Amphora-forrásterem, Hévízi-forrásbarlang, Hévízi-tó forrása, Hévízi-tó forráskrátere, Hévízi-tó forrás-szája, Hévízi-tói-barlang, Plózer István-barlang.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tóról az első térkép 1769-ben készült, de azon a mai alakja még nem ismerhető fel. Később, 1864 és 1869 között, a tófürdő épületeinek építésekor Hencz Antal keszthelyi építész részletesen felmérte, s 43 méter mélynek jelölte. Jordán Károly 1907-ben térképezte a forráskrátert, s közben már megsejtette a forrásbarlangokat. 1908 januárjában id. Lóczy Lajos felkérésére a fiumei Magyar Királyi Tengerészeti Hatóság búvárja csak 22 m mélyre tudott merülni, de a függőleges kráterfal oldalában több repedést, üreget talált, amelyekből – megfigyelése szerint – víz tört elő. Még ugyanebben az évben három fiumei búvár érkezett, akik 12 és 8 m mélységből vízmintát vettek. Magyarországon ez a két merülés volt az első barlangkutató jellegű akció, hiszen a tó nyugati oldalában több szűk barlangjáratot jeleztek. Jóval később, 1953-ban, majd 1958-ban az újabb búvármerülések megállapították, hogy a forráskráterből a termális és a hideg víz különböző pontokon tör elő. Az 1958 óta történt búvármerülések alapján egyre inkább világossá vált, hogy a fő forráscsoport a 38 m mélységben lévő függőleges sziklafal aljában van. 1972-ben az OVH Árvíz- és Belvízvédelmi Központi Szervezete részéről Kovács György és Plózer István hozzáláttak a forrás bejáratát eltömő nagy mennyiségű törmelék eltávolításához. Március 16-án lemerülve azt tapasztalták, hogy a kitermelt fatörmelék helyére újabbak csúsztak le, a mögötte lévő iszappal együtt. A vízfeltörés a forrással szembeni bal oldalon határozott keresztmetszetet kezdett ölteni. A búvárok egymást segítve préselődtek be a törmelékek között kitárult forrásnyílásba, és meglepetéssel tapasztalták, hogy a víz egy vízszintes barlangjáratból lép ki. A törmelékkel eltorlaszolt nyílás szélessége kb. 2–3 m, magassága 0,6-0,8 m volt. A folyosó kb. 10–15 m hosszúságig látszott, a falak 1,5–2 m-re szűkültek, de a járat mennyezete megemelkedett, és a folyosó vége a sötétben tűnt el. A Hévízi-tó forráskráter barlangjának feltárását a VITUKI megbízásából 1975-ben Plózer István vezetésével az Amphora Búvár Klub kutatói folytatták. Behatoltak a forrásszáj rendkívül szűk és veszélyes nyílásán, ahol a 38,8°C-os és percenként 30-40 ezer liter vízhozamú forrás sodrását is le kellett győzniük. A szűk bejárat után tágas, 14 m magas és 17 m átmérőjű terem következett, amelyet Amphora-teremnek neveztek el. Középen, 40–41 m mélységben iszapnyereg osztja ketté, a keleti oldalon kisebb, a nyugati oldalon nagyobb mélyedést alkotva. A kutatók előtt végre egyértelműen megoldódott az évszázados rejtély! Már nemcsak bizonytalan feltételezés, hanem kézzelfogható valóság, hogy a Hévízi-tó vize kettős eredetű, termális és hideg karsztvizes. Az iszapnyereg keleti oldalán 43 és 40 m között 17,2 °C-os, míg a nyugati oldalon 46 m mélységben 40 °C-os víz tör fel.

A két különböző hőmérsékletű víz keveredése révén alakult ki a forrásnyíláson át kijutó, a kráter vizét pótló 38,8 °C-os hőmérsékletű gyógyvíz. A melegvíz feltörési pontja körül sárgásan, fémesen csillogó, néha több kilogramm súlyú markazitgumók, -tömbök kerültek elő, amelyek felszínét a forrás mozgó homokja sokszor fényesre csiszolta. Ugyanitt, a legerősebb vízáramlási pontokon a falakat három centiméter vastag, világosbarna színű, kocsonyás bevonat fedi, amely a melegkedvelő sugárgomba fajok és más baktériumok társulásából áll. A barlang mennyezetéről hosszú, fehér fonalak, valószínűleg szintén baktériumok lógnak le, míg a kráter meredek falán, ahol a melegvíz a felszínre áramlik, kb. 3–4 m szélességben fonalas kékmoszatok találhatók. A búvárok a kráter falán több helyen a 26-30 °C-os vízben egy két négyzetméter felületet borító édesvízi szivacsot fedeztek fel. A VITUKI megbízásából vízmintákat vettek a hideg és a meleg vízből, amelyek abszolút kronológiai vizsgálatával megállapították, hogy azok 8, illetve 12 ezer évesek. Ennyi idő telt el azóta, hogy a jégkorszak végén a felmelegedés hatására elolvadó jégsapkák vizéből keletkezett csapadék lehullott a Bakony területén, leszivárgott a mélybe, ásványi alkotókban dúsult, majd gyógyvízként a felszínre tört. Nem véletlen, hogy a Hévízi-tó gyógyhatásának megőrzéséért a következő években tovább folytatódtak a víz alatti kutatások, amelynek során kb. 300 óra összes merülési idővel sikerült pontosan feltérképezni a forráskráter minden, ember számára járható üregét. Tisztázták, hogy a forrásbarlangon kívül a kráter nyugati falán csőszerű barlangjáratok vannak, amelyek alját 15–20 cm vastag iszapréteg borítja. Még 1972-ben az első üregbe 25 m-t, a másodikba 17 m-t, a harmadikba 15 m-t tudtak beúszni. Elágazásokat sehol sem találtak, s a járatok elszűkülve tovább folytatódtak. A Hévízi-forrásbarlang további tudományos célú kutatásai 1977. október 30-án megszakadtak. Az eddigi feltárás vezetője, Plózer István és társa, Páli Ferenc az egyik barlangi merülés közben a megbeszélt időpontra nem tért vissza, s az értük induló mentőbúvárok már csak a holttestüket tudták a felszínre szállítani.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]