19. századi magyar nemzetiségi politika

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Magyarország etnikai térképe 1910-es népszámlálás adatai alapján

A Habsburg Birodalomban a napóleoni háborúk után kezdődtek el, illetve erősödtek fel a nemzetiségi mozgalmak. Ebben jelentős része volt annak, hogy a bécsi kongresszus a Napóleon által létrehozott, nemzeti jellegű államocskákat (így az 1809-től 1814-ig fennállt illír királyságot is) visszaadta korábbi, idegen uraiknak. Szinte egy időben bontakozott ki az olasz (risorgimento), a magyar (reformkor), a délszláv (szerb–szlovén–horvát), a román és a szlovák nacionalizmus; az új mozgalmak azonban nem összefogva, hanem jelentős mértékben egymás ellenében küzdöttek nemzeti önmegvalósításukért.

A különbözőség egyik oka az volt, hogy a román, a szlovák és a délszláv „nemzetiek” bár a Habsburg-birodalomban, de a magyar korona fennhatósága alatt küzdöttek nemzeti önállóságukért, a másik pedig az, hogy a magyar koronától függetlenedni kívánó népeknek (a horvátok kivételével) nem volt saját nemességük, így számukra a nemzetiségi küzdelem egyúttal az urak ellen vívott harc is volt — egyidejűleg a reformtörekvéseket vezető magyar nemesség számára ezek a mozgalmak afféle parasztlázadásként jelentek meg. Ezért a magyar korona országaiban számszerű kisebbségbe került magyarok nemcsak a magyar nemzeti nyelvért, használatának bevezetéséért harcoltak, de a többi nemzeti nyelv ellen is.

A Magyar Királyság nemzetiségeinek aránya 1910-ben

Habsburg uralom alatt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fényes Elek[1] az 1830-as években az alábbi adatokat tette közzé a nemzetiségek számarányairól:

  • Horvátország lakosságának
    • 49%-a horvát,
    • 31%-a szerb,
    • 18%-as sokác,
    • < 0,5%-a magyar.
  • Erdély lakosságának:
    • 59%-a román,
    • 28%-a magyar,
    • 13%-a német.
  • A Horvátország és Erdély nélkül vett Magyarország lakosságának:
    • 44%-a magyar,
    • 17%-a szlovák,
    • 12%-a román,
    • 11%-a német,
    • 6%-a szerb-horvát,
    • 5%-a ruszin.

A nemzetiségi vezetők a magyar politikai törekvésekkel szemben a bécsi kormányzathoz fordultak védelemért.

Reformkor, Kossuth és Széchenyi[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az erdélyi szász Stephan Ludwig Roth az 1841-i erdélyi országgyűlésen azt javasolta, hogy a törvényeket latinul, magyarul és németül adják ki, az országgyűlés nyelve a régi hagyományok alapján legyen magyar, de a közigazgatás a néppel saját nyelvén, tehát magyarul, németül, románul érintkezzék, „így egyik nemzet nyelve sem részesülne sem előnyben, sem hátrányban; minden nyelvnek megmaradna egyenlő tisztelete és méltánylása. Nyugalom lenne az országban és a béke, mely megzavartatott, ismét visszatérne a szívekbe.”[2] Roth nem volt tagja az országgyűlésnek, javaslatai az országgyűlésen szóba se kerültek, a korabeli politikára hatást nem gyakoroltak. Ő volt az első, aki az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldásánál a svájci példára hivatkozott.

A többségi magyar álláspontot kifejező Kossuth Lajos a Pesti Hírlapba írt cikkében azt javasolta, hogy a magánéletben mindenki használhassa saját nyelvét, de a közigazgatásban, törvényhozásban, igazságszolgáltatásban minden szinten tegyék kötelezővé a magyart.

Széchenyi István a Kelet Népe című kiadványban és 1842 novemberében mondott akadémiai megnyitó beszédében veszélyesnek nevezte ezt a fajta nemzetiségi politikát, és óvott az erőszakos asszimiláció minden formájától, de álláspontjával jóformán magára maradt.

Az 1848-as forradalmak és szabadságharcok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A horvát országgyűlés szembehelyezkedett a magyar kormánnyal, és nyíltan a bécsi udvar támogatását élvezte. Megjegyzendő, hogy a horvátok évszázadok óta jelentős kiváltságokat élveztek a Monarchiában. A magyar forradalommal szembefordulásuk fontos oka éppen a horvát előjogok rendszere volt.

Az erdélyi románok elsősorban a jobbágyok felszabadítását akarták. Ők Balázsfalván tartották gyűlésüket. A románok szembefordulásának fő oka az elmaradt jobbágyfelszabadításban kereshető.[3] Ezt a magyar szándék szerint is napirendre kellett volna tűzni, de adminisztratív okok (az erdélyi országgyűlés nehézkes, késedelmes összehívása) miatt erre még később került sor, mint Magyarországon.

Nemcsak a szerb vezetők, de a horvát országgyűlés is a bécsi udvarhoz fordult segítségért, és Bécs mindent meg is tett az ellentétek szítása érdekében. A Habsburgok előbb titokban, majd nyíltan is támogatták a magyar forradalom ellen irányuló szerb felkelést és a horvátok támadását. A nemzetiségek szembefordulása tehát a Habsburg-politika jelentős erőfeszítéseinek köszönhető. A horvátoknak és a szerbeknek, is volt bizonyos katonai tapasztalatuk, mivel területükön már a 18. század óta határőrző egységek álltak. A „szerb kártyát” az osztrákok a Rákóczi-szabadságharcban egyszer már kijátszották, de akkor még az 1848-49-eshez hasonló vérfürdők nélkül.

A magyarországi szlovén nemzetiség két pártra szakadt. Az egyik, döntően evangélikusok alkotta oldal a magyarokkal szimpatizált, támogatta a szlovének beolvasztását, hangoztatva a magyarság elsőbbrendűségét Magyarországon. A katolikusok természetesen a katolikus Habsburgokat pártolták, és féltek, hogy a forradalom a katolikus vallás ellen fog fellépni. A lakosság ezzel szemben nagy számban harcolt a magyar honvédseregben a szabadságharc végéig. A Vendvidéken nemzetiségi felkelés nem tört ki és nem is szerveztek ilyesmit.

Teleki László sürgette a megegyezést a nemzetiségekkel, de a kiegyezést csak 1849. júliusában kezdték el:

  • július 14-én Kossuth és Bălcescu aláírta a magyar-román megbékélési tervezetet;
  • július 28-án a Szegeden ülésező országgyűlés elfogadta a nemzetiségi törvényt, egyúttal kimondta a zsidók egyenjogúságát[4]

A magyar minisztertanács 1849. augusztus 27-én[5] ismerte el Horvátország autonómiáját illetve függetlenségét, akkor azonban ezzel már nem érhetett el semmit.

Megszállás, passzív rezisztencia, németesítés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szabadságharc leverése után, az országot megszállták, területét ún. "katonai körzetekre" osztották, és széles körű németesítés vette kezdetét.

Galéria[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]