1. magyar hadsereg

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Az 1. magyar hadsereg katonái 1944 nyarán a Kárpátokban

Az 1. magyar hadsereg a Huba-hadrenddel, 1940. március 1-jén létrehozott alakulat. Míg a 2. magyar hadsereg a frontra küldött harcoló alakulat volt, addig az 1. magyar hadsereg elsősorban határvédelmi feladatokat kapott. Állománya a VII, VIII. és IX. hadtestekből állt fel Nagy Vilmos altábornagy vezetésével. Őt nemsokára, 1941. február 1-jén Schweitzer István altábornagy követte.

Feladataiból adódóan sokáig nem mozgósították a második világháború során. 1944. január 6-án kapott mozgósítási parancsot, amikor már elkerülhetetlenné vált a Kárpát-medence védelmének megszervezése. Az 1943-ban, a Szabolcs-hadrend bevezetésével átalakított hadsereg ekkor a 16. és 24. gyaloghadosztályokból, valamint az 1. és 2. hegyidandárból állt. Ekkor Náday István vezérezredes volt a parancsnoka, aki 1942. augusztus 1-jétől 1944. április 1-jéig töltötte be ezt a posztot. Az állomány ebben az időpontban 136 000 fő volt.

Részvétele a háborúban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Védelemben (1944. január 6–április 1.)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1. magyar hadsereg az 1940 óta épített Árpád-vonalat foglalta el. Az Árpád-vonal a második védelmi vonal volt a Szabolcs-vonal mögött. Helyőrségi erődítményekből és a közöttük húzódó védelmi rendszerekből, árkokból, töltésekből, szögesdrótakadályokból és aknazárakból állt. A hágókat ellenőrző településekbe telepítették a helyőrségeket, de minden patakvölgyet, szorost és járható utat lezártak. A hegygerincek mentén hegyivadászok őrizték a határt.

Támadásban (1944. április 16–augusztus 1.)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A védelmi berendezkedést azonban már tavasszal el kellett hagyniuk, mivel a német fronton mintegy 200 km-es rés keletkezett, aminek betömésére az 1. magyar hadsereget Galíciába küldték. Már túl voltunk a Margarethe hadműveleten, Magyarország német megszállás alá került, és a Horthy-féle minimális háborús részvételt felváltotta a német igények teljes kielégítése. Ekkor például Nádayt felmentették, mert a hadsereg határon túli bevetését elutasította. Lakatos Géza követte május 15-ig, Beregfy Károly augusztus 1-ig, Miklós Béla október 16-ig, végül László Dezső a hadifogságba eséséig, 1945. május 8-ig.

Az áprilisi offenzíva részleges sikereket, majd hatalmas veszteségeket hozott. A rést betöltötték és több települést foglaltak vissza, de a műszaki állomány háromnegyede mellett 15 500 fő volt a veszteséglistán. Július 22-én a védelmi vonal bal szárnyát váratlan támadás érte, a további veszteségek elkerülése miatt megkezdték a visszavonulást. A későbbiekben erősítés érkezett és szervezeti változások következtek. Végül a németek Dél-Lengyelországba akarták vezényelni az alakulatokat, míg Horthy Miklós parancsa szerint a hadsereg csak Magyarország felé vonulhatott volna vissza. Az újabb főparancsnokváltás után Miklós Béla vezetésével kezdték meg a visszavonulást a Kárpátok felé. Júniusban megegyeztek az Ukrán Felkelő Hadsereggel, ami után jelentősen csökkent az ukrán partizánok aktivitása.

Védelemben (1944. augusztustól)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kéri Kálmán felügyelete alatt újabb erősítésekkel és mintegy 20 000 fő német katona csatlakozásával az 1. magyar hadsereg létszáma augusztusban elérte a 200 000 katonát, és berendezkedtek a kiépített védelmi vonalakban, egészen a Hunyadi-vonalig, amely a legkülső, már a határokon kívül létesített elő-akadályrendszer volt. Beérkezett a 6, 10. és 13. gyaloghadosztály, a 16. és 18, valamint 19. és 20. könnyűhadosztályokat egyesítették.

A 4. Ukrán Front támadta az Északkeleti-Kárpátokat, amelyet éppen az 1. magyar hadseregen és a védelmi vonalakon való áttörésre szerveztek meg a szovjetek, céljuk Ungvár és Munkács közvetlen elérése volt. A késlekedés miatt Malinovszkij 2. Ukrán Frontja azt a kiegészítő feladatot kapta, hogy szeptember 15-re törjön be Erdély középső részébe, hogy délről, a védelem hátából tudja segíteni az áttörést. Összességében azonban mintegy két és fél hónapon át tartóztatták fel a szovjet hadsereget a magyar védők. A további ellenállásnak Románia augusztus 23-ai átállása miatt nem volt értelme, mivel a védelmi vonalakat a szovjetek már képesek voltak délről megkerülni.

A szovjet hadvezetés valamilyen okból késlekedett ezzel a manőverrel, a Déli-Kárpátokon nem törtek át az ősz elején és csak október elején jutottak ki az Alföldre. Ekkor zajlott le a hortobágyi páncéloscsata, zömmel a 3. magyar hadsereg kiegészített állományával, amire épp azért volt szükség, hogy a páncélosok fedezzék az 1. magyar hadsereg visszavonulását és lehetővé tegyék új állások elfoglalását. A Sztavka parancsát Malinovszkij szeptember 15-én vette kézhez, amelyben szeptember 19-i végső határidőt kapott arra, hogy Szolnoknál elérje a Tiszát és segítsen a 4. Ukrán Frontnak a Kárpátok leküzdésében.

Végül az 1. hadsereg csak október 17-én hagyta el a Kárpátok védvonalait. Egyelőre csak Ungvárig, de decemberben már a 8. német hadsereg alárendeltségében Csehszlovákia területén jártak, a hónap végére a korábbi cseh–magyar határon. Az 1. magyar hadsereg szétszóródott alakulatainak egy része a Dunántúlon gyűlt össze. Utolsó nagyobb bevetésük a Konrad hadműveletek támogatása lett volna, de mire megindultak, már csak a visszavonuló németeket fedezhették. A szovjet offenzíva során a német hadsereggel együtt vonultak vissza, legtöbb egységük az osztrák határnál megadta magát.

Kapcsolódó cikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]