Őserdő

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Őserdőnek a szó eredeti (szűk) értelmében az olyan erdőt nevezzük, amelyet teljesen a természet erői alakítottak ki; fejlődésébe és elmúlásába az ember sosem avatkozott be. A szónak ebben az értelmében Magyarországon egyáltalán nincs őserdő (Erdőgazdálkodási, 1964).

A szó tágabb értelmében őserdőnek nevezünk minden olyan erdőt, amelynek fejlődésébe az ember hosszabb ideje nem avatkozott be. Az, hogy milyen időszakot tekintünk ehhez eléggé hosszúnak, országonként, illetve a növénytársulás típusai szerint változik (az adott élőhely regenerációs potenciáljától függ). Az „őserdő” szót annak szűkebb értelmében használó kutatók ezeket „őserdő jellegű területeknek” nevezik.[1] Ezek közös jellemzői Mátyás Csaba beosztása (Bartha et al.) szerint:

  • a faállomány záródása, többszintes, változó;
  • a társulás szerkezete mozaikos; a mozaik egyes darabjai kicsik;
  • az erdő képét a nagy fák uralják; látszólag sok a pusztuló, illetve kidőlt törzs;
  • a sokszintű, mozaikos társulások különböző szintjeiben a mikroklíma igen változatos;
  • a fák mérete és kora nem függ szorosan össze.

A Kárpátok erdőségeiben nem egészen 85 000 ha őserdő és őserdő jellegű terület maradt fenn; csaknem mind védett.[2]

Közép-Európa (egyik) legidősebb, legrégebben (1838-ban) védetté nyilvánított, természetes állapotú erdőterülete a Csehország déli határán, a Cseh-erdőtől keletre, a Novéhrady-hegységben található zofini erdőrezervátum (Bartha et al.).

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. BARTON ZS. (2001): Őserdők és őserdő jellegű területek a Kárpátokban. Szakdolgozat, Kézirat. Nyugat-Magyarországi Egyetem, Környezettudományi Intézet.
  2. Barton Zsolt: A Kárpátok őserdő-maradványainak jegyzéke és ezek lényegesebb adatai, jellemzői

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]