Üreshordozó-díj

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az üreshordozó-díj vagy magáncélú másolásokhoz kapcsolódó díj egy jogdíjátalány, melyet az magáncélú másolásra alkalmas adathordozókra vetnek ki. Alkalmazása, kivetésének módja, mértéke országonként változik. Kivetését azzal indokolják, hogy a magáncélú másolási technikák elterjedésével jelentős jogdíjkiesést kénytelenek elkönyvelni a szerzői jogdíjra jogosultak, hogy az otthoni másolás jogszerűsége nehezen ellenőrizhető, és hogy a magáncélú felhasználásra vásárolt adathordozók többségén tárolnak jogdíjkötelest anyagokat. A díj hivatalosan csak a legális másolásból fakadó jogdíjkiesést hivatott pótolni, a jogtalan (nem magáncélú) másolást nem legalizálja. A gyakorlatban viszont nyilvánvaló, hogy a díj ürügye inkább a kalózmásolatoknak és a fájlcserének tulajdonított jövedelemkiesés, bevezetése sokszor összekapcsolódik a másolás valamelyes fokú dekriminalizálásával. A díjat többnyire a nagykereskedők fizetik be, amit az eladási árba építve továbbhárítanak a kiskereskedőre, majd a vevőre. A befizetett díjat rendszerint egy állami vagy civil jogdíjakat kezelő szervezet osztja el országonként változó arányban a szerzők, előadók és kiadók között. Alkalmazása a jogi környezetnek megfelelően rendkívül változatos: az Európai Gazdasági Térség tagállamai közül mindössze háromban nincs semmilyen díjazás, míg például Ausztráliában az 1989-ben kivetett átalánydíjat alkotmányellenesnek minősítették és megszüntették.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • artisjus – Az üres hanghordozók után fizetett jogdíjak jogalapjáról
  • artisjus – Az ARTISJUS közleménye a magáncélú másolásokra tekintettel megállapított üres hang- és képhordozó jogdíjakról
  • CompLex jogtár – 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról
  • Jogi Fórum – Az Európai Bíróság ítélete üres hordozó díjak tekintetében