Öröklés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az öröklés az ember vagyonában halála esetén bekövetkező egyetemes jogutódlás. Az öröklés az emberhez, mint természetes személyhez kapcsolódik, a jogi személyek jogutódlása nem tekinthető annak. Egyetemes jogutódlás, ami azt jelenti, hogy az örökhagyó halála után a vagyona egészét vagy annak egy hányadát szerzi meg az örökös. Az öröklésnek két formája alakult ki: a törvényes és a végintézkedésen alapuló. A római jog óta a legtöbb jogrendszer az utóbbi elsőbbségét ismeri el és törvényes öröklésre csak végintézkedés hiányában kerül sor.

A jogrendszerekben eltérés van abban a kérdésben, hogy az örökléshez szükséges-e az örökös valamilyen elfogadó nyilatkozata: míg bizonyos jogrendszerekben (pl. a római jogban) az, más rendszerekben (pl. a mai magyar jogban) nem. Ez utóbbit ipso iure öröklésnek nevezzük. Ilyenkor az elhunyt vagyona nem válik uratlanná, nem jön létre nyugvó hagyaték, hanem a tulajdonos személyében történt változás a törvény erejénél fogva azonnal megtörténik.[1]

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az öröklés kialakulása a magántulajdonosi rend megszilárdulásához köthető. A tulajdonos jogosulttá vált az életében tulajdonában tartott tárgyak halála utáni átszármaztatására, kezdetben családtagjaira vagy hiányukban a nemzetségre, a végintézkedés elismerésével pedig más személyekre is. Ez utóbbi a római jogban már a XII táblás törvénnyel megvalósult, a korabeli jogrendszerek nagy részét megelőzve és a császárkorra megjelent a favor testamenti elve is, vagyis az örökhagyó akaratának minél teljesebb érvényesülésére való törekvés.[2]

A feudális tulajdoni viszonyok kötöttségei (ősiség, úrbériség stb.) az öröklési jogot is erősen korlátozták, hiszen az örökhagyó nem rendelkezett szabadon vagyonával, így a végintézkedési szabadság egyáltalán nem vagy csak nagyon szűk körben érvényesülhetett. A polgári fejlődés döntötte le ezeket a korlátokat, Magyarországon az 1848-as törvények szüntették meg ezek nagy részét, de az 1861-ben elfogadott Ideiglenes Törvénykezési Szabályokban több ilyen is fennmaradt és csak 1946-ban került eltörlésre. A szocialista jog azonban ismét korlátozta az öröklést és csak a magántulajdonban lévő ingók és törvényben megszabott ingatlanok voltak örökölhetők. Ezek a korlátozások a rendszerváltás után szűntek meg végleg.[3]

Előfeltételei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az öröklés megszerzésének bizonyos feltételei vannak, amelyek teljesítése egyben a hagyomány és a halál esetére szóló ajándékozás megszerzéséhez is szükséges. Ezek: az örökhagyó halála, az öröklési képesség, az örökhagyó túlélése. Az örökhagyó halála az első feltétel ezek közül, enélkül nem kerülhet sor öröklésre. A halál időpontjának megállapítása fontos, hiszen ez a jogutódlás időpontja is. Amennyiben az örökhagyó és örököse(i) egyszerre (például balesetben) hunytak el, úgy a magyar jogban az ő közöttük történő öröklés a halál időpontja szerint történik. Fontos feltétel az, hogy az örökhagyót az örökös túlélje, mivel az elhunyt személy már nem jogképes, így örökölni sem tud. A túlélésen felül az örökléshez szükséges kritérium még az is, hogy a személy öröklési képességgel és ezzel összefüggésben szerzőképességgel rendelkezzen. Előbbi minden jogképes személynek, és feltételesen a méhmagzatnak és alakulóban lévő jogi személynek is van, de például még meg sem fogant ember nem tehető örökössé. A szerzőképesség megléte dönti el, hogy tényleges meg is szerzi-e az örökös az örökséget.[4]

Kiesés az öröklésből[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fentebbi öröklési előfeltételek teljesülése ellenére előfordulhat, hogy az adott személyt örökösként, hagyományosként vagy kötelesrészre jogosultként mégis figyelmen kívül kell hagyni. A magyar öröklési jog ezt kiesésnek nevezi, ami a negatív előfeltételek közé tartozik, vagyis akkor örököl a személy, ha nem áll fenn kiesési ok.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Vékás Lajos Öröklési jog, i. m. 12. old.
  2. Vékás Lajos Öröklési jog, i. m. 11, 65. old.
  3. Vékás Lajos Öröklési jog, i. m. 11–12. old.
  4. Vékás Lajos Öröklési jog, i. m. 18–20. old.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]