Örökös főispán

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az örökös főispán (latin: supremus et perpetuus comes) olyan főispán, aki a tisztségét azért töltötte be automatikusan, mert valamilyen főpapi vagy országos világi méltóságot kapott. [1] Elsőnek 1270-ben az esztergomi érsek lett Esztergom vármegye örökös főispánja. A 14. században a macsói báni címet kapcsolták össze Bács, Bodrog, Baranya, Szerém és Valkó ispánságával. [2] A 15. században örökös főispán lett a veszprémi, győri, nyitrai, váradi, pécsi és egri püspök, valamint a kalocsai érsek. A mindenkori nádor is a 15. század óta egyben Pest vármegye főispánja. [1]

I. Mátyás kezdett egyes bárói családoknak birtok helyett „örökös”, pontosabban örökletes főispáni (haereditarius) hivatalt adományozni. Mivel a magyar ispáni tisztség a frank grófi tisztség megfelelője volt, az örökletes ispáni tisztség német mintára – ahol a gróf már örökletes cím volt ekkor – magyar grófi címmé alakult. [1]

Bronisław Komorowski lengyel elnök őse is Mátyástól kapta az árvai és liptói örökletes főispánságot, s ez alapján később Lengyelországban grófként ismerték el őket. A 16. századtól tól a Habsburg-uralkodók is folytatták a korábbi hagyományt, azonban a tényleges hivatalba lépéshez királyi kinevezésre is szükség volt. Egyes esetekben az uralkodó szabadon választhatott az adott család tagjai közül, vagy maga a család döntött, más esetekben meghatározott rend szerint öröklődött a cím (pl. primogenitúra, szeniorátus). Amennyiben a cím viselője kiskorú volt, vagy más okból nem tölthette be ténylegesen a főispáni hivatalt, helyette főispáni jogkörrel rendelkező adminisztrátort neveztek ki. A hivatalt ténylegesen viselő jogosultat örökös és valóságos főispánnak nevezték.

A 18. században a nádoron kívül 9 egyházi örökös és 14 (16 [3]) világi főúri családi örökletes főispánság volt. [1]

Az örökös főispáni rang, illetve tisztség a köztörvényhatóságok rendezéséről szóló 1870. évi XLII. törvénycikk alapján megszűnt, puszta címmé vált, hivatalviselésre többé nem jogosított. Az örökös főispáni címet az 1947. évi IV. törvény[4] megszüntette és használatát megtiltotta.

Az örökös főispán a magyar irodalomban is megjelent, így például Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényében a Baradlay család viselte a vármegye örökletes főispáni címét, s Rideghváry Bence szerepelt főispáni adminisztrátorként.

Örökös és örökletes főispánságok a Magyar Királyságban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alábbi felsorolásban szerepelnek a magyar történelem során adományozott – főpapi vagy világi méltósághoz kötött – örökös és – főúri családokhoz kötött – örökletes főispáni tisztségek vármegyék (ispánságok) szerint.

Szerepel jó néhány korábbi nemzetség és vármegye, ahol egy időre a király szokásává vált az ispánt az adott nemzetségből vagy családból választani, ezek azonban nem voltak örökletes ispánságok.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d Magyar történelmi fogalomtár, szerkesztette Bán Péter, Gondolat, Budapest, 194-195. o. ISBN 963 282 202 (1989) 
  2. szerk.: Kristó Gyula (főszerk.), Engel Pál, Makk Ferenc: Korai magyar történeti lexikon (9-14- század). Akadémiai Kiadó, Budapest, 662. o. ISBN 963-05-6722-9 (1994) 
  3. Mezey Barna. Magyar alkotmánytörténet. Osiris Kiadó, Budapest. ISBN 963-389-532-4 (2003) 
  4. Az 1947. évi IV. törvény egyes rangok és címek megszüntetéséről

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]