Óriásfarkas

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Óriásfarkas
Óriásfarkas-fosszíliák a washingtoni Nemzeti Természetrajzi Múzeumban
Óriásfarkas-fosszíliák a washingtoni Nemzeti Természetrajzi Múzeumban
Természetvédelmi státusz
Fosszilis
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenszülő emlősök (Theria)
Csoport: Eutheria
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Laurasiatheria
Csoport: Ferae
Rend: Ragadozók (Carnivora)
Alrend: Kutyaalkatúak (Caniformia)
Család: Kutyafélék (Canidae)
Nem: Canis
Faj: C. dirus
Tudományos név
Canis dirus
Leidy, 1858
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Óriásfarkas témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Óriásfarkas témájú kategóriát.

Az óriásfarkas (Canis dirus) (ismert förtelmes kutya néven is) a kutyafélék (Canidae) családjának egy kihalt faja, amely Észak-Amerikában élt a pleisztocén során. Az utolsó jégkorszak végével tűnt el, mintegy 10 000 évvel ezelőtt.

Felfedezése, besorolása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első maradványait Francis Lick találta meg az Ohio folyó partján 1854-ben, az Egyesült Államok Indiana államának területén. Új fajként Joseph Leidy írta le 1855-ben, aki a Canis primaevus nevet adta neki. Később észrevették, hogy ez a név már foglalt, ezért 1858-ban a Canis dirus nevet kapta. A legtöbb jó megtartású fosszíliája azóta a kaliforniai La Brea kátránytavából került elő.

Testfelépítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az óriásfarkas volt a Földön valaha élt legnagyobb ismert kutyaféle. Neve kissé megtévesztő: nem volt sokkal nagyobb a ma élő rokonainál. A mai szürke farkashoz (Canis lupus) hasonló testfelépítésű és kinézetű ragadozó volt, ám annál robusztusabb testfelépítésű. Testtömege 63–91 kg között lehetett, hossza pedig átlagosan 2,1 méter volt: vagyis a mai szürke farkas a 23–80 kg-os tömegével és 1,0–1,6 méteres hosszával megközelítette az óriásfarkas méreteit, de annak maximális méreteit nem éri el.

Találóbb név az óriásfarkasnál az angol „rettenetes farkas” (dire wolf), mivel erőteljes állkapcsával, hatalmas agyarszerű fogaival és ezáltal eléggé deformálódott fejformájával meglehetősen rémisztő látványt nyújthatott. Az agya a testméretéhez, és a mai kutyafélékhez képest is meglepően kicsi volt.

Életmódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Viselkedéséről, életmódjáról nagyon keveset tudni. Feltételezhető, hogy a mai farkasokhoz hasonlóan falkákban élt és vadászott a pleisztocén kori Észak-Amerika nyílt térségeinek nagy testű növényevő emlőseire. Ez utóbbi miatt – a leletek tanúsága szerint – gyakoriak voltak közöttük a tompa tárgyaktól – feltehetően patáktól – származó különböző csonttörések, melyek közül azonban több a gyógyulás jeleit mutatja: tehát szívós állatok lehettek, és talán a falka is gondoskodott a sérült tagjairól. A sérüléseik a falkán belüli és az azon kívüli fajtársak közötti rivalizálásokból is származhattak.

Az óriásfarkas rövidebb lábai, a nagy és a fosszíliák tanúsága alapján erősen igénybe vett fogak alapján elképzelhető, hogy a hiénához hasonló életmódot folytatott: elhullott, vagy elejtett prédaállatának nagy részét felfalta, csontjait is elropogtatva.

Evolúciója[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Legközelebbi élő rokonai a szintén Észak-Amerikában élő kisebb testű prérifarkas (Canis latrans, angolul: „coyote”) és az Észak-Amerika keleti részén élő, veszélyeztetett vörös farkas (Canis rufus). Ennek magyarázata a következő: a kutyafélék ősei Észak-Amerikában alakultak ki az oligocén elejére (kb. 37 millió évvel ezelőtt) és a késő miocén során (kb. 8 millió évvel ezelőtt) a Bering-földhídon keresztül elterjedtek szerte az Óvilágban (Canis davisii), majd a Panama-földhíd létrejötte után (késő pliocén, kb. 4–5 millió éve) eljutottak Dél-Amerikába is (Canis lepophagus).

Az óriásfarkas, a prérifarkas és a vörös farkas az észak-amerikai leszármazási vonalból alakult ki, míg a szürke farkas, a sakál és a vadkutyák az eurázsiaiból. Az észak-amerikai kutyafélék a korai pleisztocénre hamarosan elterjedtek mind a két amerikai kontinensen (Canis edwardii), ám később eltűntek Észak-Amerikából. Az óriásfarkasok így feltehetően dél-amerikai formákból (Canis ambrusteri) fejlődtek ki és a késő pleisztocén során, mintegy 100 000 éve jelentek meg Észak-Amerikában. A szürke farkasok szintén a pleisztocén során, mintegy 300 000 évvel ezelőtt Bering-földhídon keresztül jutottak „vissza” Észak-Amerikába. Az ő háziasításukból alakultak ki a mai kutyák.

Kihalása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kihalása minden bizonnyal összefüggött Észak-Amerika nagy testű növényevőinek eltűnésével, amely nem sokkal a mai indiánok őseinek Amerikába érkezését követően következett be (erről bővebben: pleisztocén megafauna). Az új, zömmel kisebb testű és fürgébb növényevőkből álló faunában feltehetően kompetíció (fajok közötti verseny) alakult ki közte és a hasonló testfelépítésű szürke farkas között ugyanazon táplálékforrásokért és – mint kihalása mutatja – ebben a versenyben alulmaradt a szürke farkassal szemben. Az Egyesült Államok Arkansas államában 4000 éves maradványait is megtalálták.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]