Ógörög nyelv

Ógörög Ἑλληνικὴ γλῶττα helléniké glótta
Beszélik	-
Terület	ókori Görögország, görög gyarmatok, Távol-Kelet
Beszélők száma	0; nem beszélik, de sok helyütt oktatják humán gimnáziumokban fő
Nyelvcsalád	indoeurópai nyelvcsalád    hellenisztikus nyelvek     görög nyelv
Írásrendszer	görög ábécé
Hivatalos állapot
Hivatalos	-
Gondozza	nincs hivatalosan szabályozva
Nyelvkódok
ISO 639-3	grc

Az ógörög nyelv dialektusai

Az ógörög nyelv (ἡ Ἑλληνικὴ γλῶττα, hé helléniké glótta, újgörög olvasatban í Elinikí glóta) különböző nyelvjárásait az ókori Görögországban i. e. 800 – i. e. 300 között beszélték. Ezek egységesüléséből fejlődött ki időszámításunk kezdetén a koiné, majd belső fejlődés és más nyelvek hatására az újgörög nyelv, amelynek fonetikája erősen különbözik az ógörögétől és a koinétól.

Legközelebbi ismert rokona a kihalt makedón nyelv volt.

Nyelvtan

Az ógörög flektáló nyelv.

A görög nyelvben kiterjedt az ablaut (más néven fokváltakozás) jelensége – mely indoeurópai örökség – ez a magánhangzókat érinti. Bár a hangtörténeti fejlődés folytán egyes szavakban a fokok megváltoztak, eredetileg a következő öt fok volt:

• e-fok -τερ
• ē-fok -τηρ
• o-fok -τορ
• ō-fok -τωρ
• nullfok -τρ

Dialektusok, különbségek

A görög szavak, mondatok teljesen pontos kiejtésbeli alakját meghatározni nem lehet, mivel egyrészt egy széles körben elterjedt heterogén nyelvjárásokból álló nyelvről van szó, amely e három dialektustípusra tömörült: a dór, aiol, ión-attikai.

A dór dialektusok kezdetben Lakoniában, Messzénében, Argoliszban, Magna Graeciában, Korinthoszban, Rhodosz szigetén beszélték, melynek a legfontosabb sajátosságaik:

• A ϝ-t (digammát) sokáig használták. (pl. ϝάναξ, ϝέργον, νέϝος)

• Az ión-attikai dialektusban használt akkori szavakban η helyett ᾶ-t használtak. (pl. φᾱμᾱ, μᾱτηρ ~ φήμη, μήτηρ)

• Cselekvő akcióban, egyes szám harmadik személyben -τι, többes szám első személyben -μεσ, többes szám harmadik személyben -ντι. (pl. δίδωστι (~δίδωσι), φέρομες (~φέρομεν), φέροντι (~φέρουσι))

• A hangsúly (accentus) hátrébb tolódik. ἑλάβον (~ἔλαβον), ἁγγέλοι (~ἅγγελοι)

Az aiol dialektusokat Leszbosz szigetén, Thesszália és Boiótia területén beszélék, melynek sajátosságai:

• A hangsúly távol tartja magát az utolsó szótagtól (pl. βασίλευς (~βασιλεύς), θῦμος (~θυμός).

• A pótlónyújtás diftongust eredményez: (- ανσ-, -ενσ-, -ονσ- > -αισ-, -εισ-, -οισ-; pl. χόραις (~χωρᾱς), ἵπποις (~ἵππους))

• A hosszú ióta, amely előtt υ, λ, μ, ρ áll, valamint az -σλ-, -σμ- betűkapcsolatnál a υ, λ, μ, ρ szótagok megduplázódnak. (pl. ϰρίννω (~ϰρινω), χέλλιοι (~ ϰῑλιοι) ἕμμι (~εἷμι), φτέρρω (~φθείρω))

A ión dialektust Ióniában, Küklaszokon, Euboián beszélték, melynek sajátosságai:

• Az ᾱ helyett ε, ι, π után is η van. (pl. σοφίη (~σοφία), χορη (~χωρα))

• ττ helyett σσ: pl. πρησσω (~πράττω)

A ϝ és az erős hehezet korán kiveszett, a magánhangzókat nem vonja össze, ha egymás mellett vannak. Az ión nyelv - az attikai dialektussal keverve - volt az egyik mérvadó dialektus a homéroszi műnyelv kialakításában.

Az attikai dialektus az i. e. 5. századtól kezdve mindegyik más nyelvjárást háttérbe szorított. Sajátosságai többek közt:

• Az egymás melletti magánhangzók összevonódnak.

• Az ősi η helyébe az ᾱ kerül (alpha purum).

A dór és aiol nyelvjárások keveredésével, valamint további mesterséges változtatásokkal jött létre az epikus dialektus.

Írás és kiejtés

Az Odüsszeia kezdősorai

Példa:

„ Ἄνδρα μοι ἔννεπε, Μοῦσα, πολύτροπον, ὃς μάλα πολλὰ πλάγχθη, ἐπεὶ Τροίης ἱερὸν πτολίεθρον ἔπερσε· πολλῶν δ’ ἀνθρώπων ἴδεν ἄστεα καὶ νόον ἔγνω, πολλὰ δ’ ὅ γ’ ἐν πόντῳ πάθεν ἄλγεα ὃν κατὰ θυμόν, ἀρνύμενος ἥν τε ψυχὴν καὶ νόστον hἑταίρων.”

– Homérosz, Odüsszeia 1-5 sor.

Nemzetközi, tudományos átírásban:

Andra moi ennepe, Mousa, polytropon, hos mala polla, planchtē, epei Troiēs hieron ptoliethron eperse; pollōn d' anthrōpōn iden astea kai noon egnō, polla d' ho g' en pontō pathen algea hon kata thymon, arnymenos hēn te psychēn kai noston etairōn.

Magyaros átírásban:

Andra moi ennepe, Músza, polütropon, hosz mala polla, plankhthé, epei Troiész hieron ptoliethron epersze; pollón d' anthrópón iden asztea kai noon egnó, polla d' ho g' en pontó pathen algea hon kata thűmon, arnümenosz hén te pszükhén kai noszton hetairón.

Mássalhangzók

		Bilabiális hangok	Dentális hangok	Veláris hangok	Glottális hangok
Nazális hangok		m	n	(ŋ)
Zárhangok	zöngések	b	d	ɡ
	zöngétlenek	p	t	k
	hehezetesek	pʰ	tʰ	kʰ
Réshangok			s		h
Pergőhangok			r
Laterális hangok			l

Diakritikus jelek

Eredetileg a görög írás nem használt semmilyen diakritikus jelet. Hosszú magánhangzót csak kettőt ismernek, az ómegát és az étát, amelynek külön írásjele van (a két o összetételéből ligatúrásodott ω), hasonlóképpen a nyelvben előforduló zöngés–zöngétlen–sziszegő–felpattanó hangzópárokat (p/b, t/z/sz, stb.) is önálló betűkkel írták le. A hangsúlyok jelölése akkor vált fontossá a görögség számára, amikor irodalmuk elterjedt az ismert világban, mivel így könnyebb volt az írás élő nyelvi ejtését megtanulni és alkalmazni.

Ezeknek a jeleknek négy típusa van: a hehezet (latinul: spiritus), a hangsúlyjel (accentus), a magánhangzó alá írt ióta (iota subscriptum) és a tréma. A hangmértéket jelölő breve (˘) és makron (¯) később jött a szótáraknál használatba, amikor az α, ι, υ betűknek a hangmértékét kellett jelölni (a többi magánhangzónak csak egy hangmértéke van, vagy rövid, vagy hosszú).

Hehezet

Erős	Gyenge
Kombináció a hangsúlyjelekkel

A hehezet azoknál a szavaknál használatos, amelyek magánhangzóval kezdődnek. A h betűt a görög külön betűként nem jelölte, csak a most elhangzó hehezetes eljárással, vagy egyes hehezetes betűknek (mint pl. a θ, χ, φ) részét alkotja. A hehezetnek két fajtája van: ᾽ (gyenge hehezet, spiritus levis), és a ῾ (erős hehezet, spiritus asper). A gyenge hehezet azt jelenti, hogy a szókezdő magánhangzó előtt nem áll aspiráció, ti. "néma h" (pl. Ἀθῆναι - Athēnai - Athénai), az erős pedig azt, hogy a szókezdő magánhangzó előtt áll aspiráció (pl. Ἑλλάς - Hellász). Ez a jellegzetesség a korábbi betűírások hagyatéka lehet, ahol a magánhangzókat egyáltalán nem jelölték, de a magánhangzókezdetet igen.

A görög ró (ϱ), ha a szó elején áll, akkor erős hehezetes (pl. Ῥώμη - Rhōmē - Rhómé). Két egymás melletti ró esetén vagy általánosan két nem hehezetes róval áll (pl. Πύρρος), vagy az első erős hehezettel, a második pedig gyenge hehezettel ( Πύῥῤος.- Pyrrhos - Pürrhosz). A kisbetűkön közvetlen a betű felett áll (ἀ), nagy betű esetén mellette (Ἀ).

Speciális diakritikus jelek

Tréma, amit pl. az ἄυλος /á.y.los/ ('anyagtalan') és a αὐλός /a͜ʊ.lós/ ('fuvola') szó megkülönböztetésére használunk.

Az ógörög nyelvben olyan speciális diakritikus jelek (ϊ, ῑ, ῐ), amelyek az adott hang rendhagyó módját hivatottak kifejezni. A trémát (betű feletti kettőspont) olyan esetben használjuk, amikor két magánhangzó diftongus helyzetben áll, de nem ejtjük annak. Az utóbbi kettő - a latinhoz hasonlóan - nyelvkönyvekben és szótárakban használatos annak kifejezésére, hogy a magánhangzó rövid és a hosszú.

Az alulírt ióta (iota subscriptum) olyan iótával képzett diftongusokat fejezett ki, amelynek első hangja hosszú volt (ᾳ = ᾱ + ι, ῃ = η + ι, ῳ = ω + ι). Ennek kiejtése később is fennmaradhatott, amint a τραγῳδία - κομῳδία szavak latin tragoedia-comoedia átírása is mutatja. Ezt nagybetűsen mindig különírták.

Hangsúly

Éles	Tompa
Hajtott (alternatív alakok)

Egyik, ma általánosan elfogadott elmélet szerint az ógörög hangsúly tonális volt , ellentétben a modern nyelvek dinamikus hangsúlyával. A kettő közötti különbség voltaképpen az, hogy az ilyen nyelvek szavaiban egy-vagy több szótagot más hangmagasságban ejt a többinél. Ilyen nyelv például a kínai, japán, és a védikus szanszkrit. Az ógörög szavaknak, - hacsak nem következik be simulás -, egy szótagban történhet hangmagasság változás, ahol a hangsúly éppen van.

Ha a hang kiejtésének hosszát is változtatja, akkor az az érdekesség látszik, hogy ezeket a görögök két egymás után ejtett magánhangzóként fogták fel (lásd az ómega-ligatúrát), és az összetett diakritikus jellel egyszerre jelölték, hogy duplán kell ejteni a hangot, és hogy az elején vagy a végén van a hangsúly. A tonális hangsúlyra ad alapot a következő három diakritikus hangsúlyjel létezése: az úgy nevezett éles (acutus vagy oxeia), hajtott (circumflexus vagy periszpómené), és tompa (gravis vagy bareia) hangsúlyok.

A hangsúlyt meghatározó diakriktikus jelek első típusa az éles ´ (lat. accentus acutus), amelynek szótagja nyomatékkal, nagyobb hangmagassággal ejtendő minden szótagnál. Ez az ékezet a szó utolsó (végéles, lat. ultima vagy oxütonon; pl. σοφός - sophos - szofosz), az utolsótól második (másodéles, paenultima vagy paroxütonon; pl. ϰόσμος - kosmos - koszmosz), és az utolsótól a harmadik (harmadéles, lat. antepaenultima vagy proparoxütonon, pl. ἄνθρωπος - anthrōpos - anthróposz) szótag magánhangzóján állhat. Jelölése: ά.

A hangsúlyra rámutató ékezetek második típusa a hajtott ῀ (lat. accentus circumflexus), amelynek szótagját magasabban majd utána alacsonyabban ejtjük. Ezt csak a bimoraikus (tehát a hosszú egyhangzóknál és a kettőshangzóknál) szótagoknál lehet használni. Ez az ékezet a szó utolsó (véghajtott, lat. ultima vagy gör. periszpómenon; pl. Ἑρμῆς - Hermēs - Hermész) és a szó utolsó előtti szótag (másodhajtott, lat. paenultima vagy properiszpómenon; δοῦλος - doulos - dúlosz) magánhangzóján állhat. Jelölése: ᾶ.

Az utolsó a tompa ` (lat. accentus gravis). Ennek egy fajtája van, ti. a végtompa, amely csak az utolsó szótagon lehet. Ez azt jelenti, hogy bár az utolsó szótag hangsúlyos, de nem ejtjük nagyobb hangmagassággal. Önmagában egy szó se végtompa, csak lehetséges, hogyha egy végéles szó után egy olyan szó következik, ami nem simulószó. Jelölése: ὰ.

Egy másik, a XIX. századi újgörögtudomány elmélete szerint a hangsúlyjelek nem különböző hangmagasságokat fejeztek ki, mivel a politónikus diakritikus jeleket általában meghatározott, logikus szabályok szerint használták (ld. következő alfejezetet) és csak az a középkorban vált általánossá, amikor a hangsúly már biztosan dinamikus volt.

Hangsúlyszabályok

A szavak hangsúlyhelyének többsége akármilyen lehet, ezért például a névszóknál minden szónak külön hangsúlya változó. Két hangsúlyhelyzetnek azonban meghatározott szabálya van, szófajtól teljesen függetlenül.

• Harmadéles a szó csak akkor lehet, ha a szó utolsó szótag magánhangzója rövid hangmértékű vagy más szóval monomoraikus. Pl.: ἄνθρωπος (ember), ὑπόστᾱσις (megszilárdult alak), λέγουσιν (mondják)..

• Másodhajtott a szó csak akkor lehet, ha a szó utolsó előtti szótagjának hangja hosszú hangmértékű vagy más szóval bimoraikus és az szó utolsó szótagjának magánhangzója rövid hangmértékű vagy más szóval monomoraikus. Pl. κρῖσμα (kenet), δῆμος (nép), de latin átírások is: Ἰοῦστος (Iustus), Καῖσαρ (Caesar), Φαῦστος (Faustus).

Hangsúlytalan szavak

Vannak az ógörög nyelvben olyan szavak is (összesen tíz), amelyeknek nincsen hangsúlyuk. A legfontosabbak az οὐ, οὐκ, οὐχ tagadószó, és a hímnemű és nőnemű nominativusban levő névelő egyesszámú és többesszámú alakjai: ὁ, οἱ, ἡ, αἱ, az ἐκ, ἐξ (-ból, -ből jelentésű) elöljárószó. A szavakra nincsen hangsúlytani szempontól befolyása.

Simulás

A simulás (enklízis) az a folyamat, amikor a szavaknak a hangsúlya az un. simulószavakra (enklitika) megváltozik. A simulószavak olyan egy, vagy két szótagú szavak (pl. τι, τις, τε, γε, létige jelenidejű alakjai E/2 kivételével, személyes névmásokból képzett birtokos névmások), amelyek saját hangsúlyukat az előző szavaknak "adja át" oly módon:

• A végéles szó nem tompul el.

Pl. λογός + τε = λογός τε

• A harmadéles szó saját hangsúlyán kívül felvesz még egy végéles hangsúlyt.

Pl. ἄνθρωπος + τε = ἄνθρωπός τε

• A másodhajtott szó saját hangsúlyán kívül felvesz még egy végéles hangsúlyt.

Pl. δῆμος + τε = δῆμός τε

• Másodéles szó esetén nincs változás.

Pl. λογοῦ + τε = λογοῦ τε

• Véghajtott szó esetén nincs változás.

Pl. ἀγάπη + τε = ἀγάπη τε

Deklináció

Az ógörög a latinhoz hasonlóan deklinációkat használ, ám tőle eltérően csak hármat:

• 1. deklináció (α-tövű)
• 2. deklináció (ο-tövű)
• 3. deklináció (mássalhangzós tövű)

Az ógörögben három szám (singularis, dualis, pluralis), három nem (masculinum, femininum, neutrum) és négy eset van (nominativus, accusativus, genitivus, dativus), sok szónak azonban megszólító esete (vocativus) is van.

Példa: γίγας} (’óriás’)

Sing.	Dual.	Plur.
nom. γίγας [giga:s] acc. γίγαντα [giganta] gen. γίγαντος [gigantos] dat. γίγαντι [giganti] voc. γίγαν [gigan]	nom. γίγαντε [gigante] acc. γίγαν [gigante]}} gen. γιγάντοιν [gigantoin] dat. γιγάντοιν [gigantoin] voc. γίγαντε [gigante]	nom. γίγαντες [gigantes] acc. γίγαντας [gigantas] gen. γιγάντων [giganto:n] dat. γίγασιν [giga:sin] voc. γίγαντες [gigantes]

A latinhoz hasonlóan az ógörög semlegesnemű szavaknak sincs külön tárgyesetük, hanem az megegyezik a nominativussal.

Érdekes sajátsága e nyelvnek, hogy használ névelőket (articulus):

• hímnem: ὁ [ho]
• nőnem: ἡ [he:]
• semlegesnem: τό [to]

Névelő ragozása

	Masculinum			Femininum			Neuterum
	Sing.	Dual.	Plur.	Sing.	Dual.	Plur.	Sing.	Dual.	Plur.
Nominativus	ὁ (ho)	τώ (tó)	οἱ (hoi)	ἡ (hé)	τώ (tó)	αἱ (hai)	τό (to)	τώ (tó)	τά (ta)
Genitivus	τοῦ	τοῖν	τῶν	τῆς	τοῖν	τῶν	τοῦ	τοῖν	τῶν
Dativus	τῷ	τοῖν	τοῖς	τῇ	τοῖν	ταῖς	τῷ	τοῖν	τοῖς
Accusativus	τόν	τώ	τούς	τήν	τώ	τάς	τό	τώ	τά
Vocativus	ῶ	ῶ	ῶ	ῶ	ῶ	ῶ	ῶ	ῶ	ῶ

Külső hivatkozások

• A „kottázó” görögök – a hangsúlyról és annak jelöléséről (Szigetvári Péter, Nyest, 2011. november 11.)