Éti osztriga

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Éti osztriga
Ostrea edulis.jpg
Természetvédelmi státusz
Nem szerepel a Vörös listán
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Puhatestűek (Mollusca)
Osztály: Kagylók (Bivalvia)
Rend: Fonálkopoltyúsak (Ostreoida)
Alrend: Ostreina
Család: Osztrigafélék (Ostreidae)
Nem: Ostrea
Faj: O. edulis
Tudományos név
Ostrea edulis
Linnaeus, 1758
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Éti osztriga témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Éti osztriga témájú kategóriát.

Az éti osztriga vagy európai lapos osztriga (Ostrea edulis) a kagylók (Bivalvia) osztályának a fonálkopoltyúsak (Ostreoida) rendjébe, ezen belül az osztrigafélék (Ostreidae) családjába tartozó faj.

Előfordulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az éti osztriga minden európai tengerparton előfordul, ahol a víz hőmérséklete a nyári hónapokban nem süllyed 15 Celsius fok alá, és a sótartalom legalább 19 ezrelék; vagyis csupán a hideg északi vidékeken, a Balti-tengerben és a Fekete-tengerben nem található. Afrika északnyugati partjainál is fellelhető. Az 1940- és 1950-es években, az éti osztriga letelepedett a Maine és a Rhode Island államok partmenti vizeibe is.

Megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az éti osztriga 10 - 15 centiméter hosszú, meglehetősen csúnya és durva szerkezetű teknőit tetőcserépszerűen egymásra boruló koncentrikus pikkelyek vagy lemezek fedik, amelyek felületét sugaras irányú, szabálytalan bordák tagolják. A vastag falú teknők nem egyformák, a bal teknő domborúbb és az aljzathoz rögzült, a jobb laposabb és mintegy fedőként fekszik az alsón. A zárpárkányzaton nincsenek fogak. A teknők színe piszkosfehér vagy szürkésbarna, az alsón gyakran vöröses foltok láthatók.

Életmódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az éti osztriga szilárd aljzaton él a parti hullámverésnek kitett sziklákon, gazdag állományai néhol egész padokat alkotnak. Az aljzathoz tapadás a következőképpen megy végbe: a petéből kikelt fiatal állat kezdetben a vízben lebeg, majd szilárd aljzatot keres, és először élére állított helyzetben bisszuszfonalakkal rögzíti magát az aljzathoz. Ezt követően a bisszuszmirigy ragasztóanyagot választ ki, amelybe az osztriga bal teknőjével beleejti magát. A ragasztóanyag megszilárdul, és az állat egész életére az egyszer kiválasztott helyhez kötődik. Lába és bisszuszmirigye ezután elcsökevényesedett maradvánnyá fejlődik vissza.

Szaporodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kagylók hímnősek, és váltakozva nőstényként vagy hímként viselkednek. A peték még az anyaállatban megtermékenyülnek, és csupán a lárvák kerülnek a vízbe.

Érdekességek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Természetes osztriga ma már csak egy-két helyen található. E nagyra értékelt és kedvelt ínyenc falat iránti kereslet fedezésére napjainkban a legtöbb osztrigát mesterségesen kialakított kagylótenyésztő padokon nevelik. Ilyen kultúrákat már a rómaiak is létesítettek.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Nagy európai természetkalauz. Összeáll. és szerk. Roland Gerstmeier. 2. kiadás. [Budapest]: Officina Nova. 1993. 

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]