Éter (fizika)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az éter egy, a XIX. században bevezetett hipotetikus közeg, amiben az elektromágneses hullámok terjednek. Ez a feltételezés abból a megfigyelésből adódott, hogy minden hullámnak szüksége van valamilyen közvetítő közegre (ilyen például a hang esetében a levegő). Az akkori fizikusok az étert szorosan az abszolút térhez kapcsolták. Úgy gondolták, hogy az éter az egész teret kitölti, és ahhoz viszonyítható az abszolút sebesség, és az abszolút időt. Az éter fogalmát a speciális relativitáselmélet meghaladta.

A fénysebességből meg lehetett határozni az éter rugalmassági modulusát. Eszerint az éter egy hihetetlenül kemény közeg, másrészt a bolygók szemmel láthatólag zavartalanul mozognak benne. Az éter elmélete a nehézségek ellenére is sokáig fenntartotta magát.

Az éterelmélet végleges bukását végül három kísérlet három különböző módon értelmezendő eredménye okozta:

  • a Michelson–Morley-kísérlet szerint a Föld magával ragadja az éter egy részét, vagyis a Földnek az éterhez viszonyított sebessége nulla
  • a csillagok aberrációja szerint a Föld mozog az éterhez képest
  • az Hippolyte Fizeau által végzett kísérletek – a fénysebesség meghatározása folyó vízben – szerint a mozgó közeg csak részben viszi magával az étert

Albert Einstein munkája a speciális relativitásról végül teljesen elveti az étert, és vele együtt az abszolút tér fogalmát is.