Éber Nándor

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Éber Nándor
Éber Nándor.jpg
Rusz Károly metszete (1869)
Született 1825. május 23.
Buda
Elhunyt 1885. február 27. (59 évesen)
Budapest
Foglalkozása újságíró, haditudósító, diplomata, országgyűlési képviselő
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Éber Nándor témájú médiaállományokat.
Éber Nándor sírja Budapesten. Megyeri temető: 34/III/0/1-2.

Éber Nándor (Eberl Ferdinandus Balthasar Bartholomeus (Buda, 1825. május 23.[1]Budapest, 1885. február 27.) újságíró, haditudósító, diplomata, országgyűlési képviselő.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Apja, Eberl János számvevőségi tanácsos volt a magyar királyi udvari kincstárnokságnál, anyja Jakubicska Mária.

Éber Nándor a jogi tanfolyamot a pesti egyetemen végezte, és a magyarok körében nem gyakori diplomáciai pályára szánta magát, ezért a bécsi keleti akadémiára ment. Alig végezte el az éves tanfolyamot és dolgozott néhány hónapig a külügyminisztériumban, mikor 1848 elején kinevezték titkárnak a konstantinápolyi követséghez. A márciusi napok után, otthagyta állását, hazajött és szolgálatát a hazának ajánlotta fel.

Először az Országos Honvédelmi Bizottmány mellett nyert alkalmazást, majd Debrecenben a Szemere-kormány 1849. április 14. utáni megalakulásakor a magyar külügyminiszterium szervezésében mint elnöki titkár vett részt gróf Batthyány Kázmér külügyminiszter alatt. Világos után ő is külföldre menekült és Konstantinápolyban folytatta életét, ahol a kelet társadalmi, politikai és diplomáciai viszonyait tanulmányozta. 1851-ben Angliába ment és a katonai tudományok elméletét tanulmányozta. Politikai, diplomáciai és egyre gyarapodó katonai ismereteit önfenntartására hasznosítandó, a hírlapirodalom terén kezdett működni és a Times munkatársa lett, amely őt az éppen kitört keleti háború színhelyére küldötte, mint rendes levelezőjét.

Éber először is a török sereghez csatlakozott, mely Omer pasa vezérlete alatt a Duna-vonalat védte az oroszok ellen, s ott minden nagyobb ütközetben részt vett. Itt megismerkedett Fuad pasával, akit Epiroszba és Thesszáliába követett és akinek később tábori főnöke volt. Itt ezredesi ranggal és jó sikerrel vezette a harcot a betört görög csapatok ellen, folyvást forgatván a tollat is, amikor a kard pihent. A háború végén, amelyben mindvégig és nevezetesen Szevasztopol ostromában is részt vett, huzamosabban maradt még keleten, mint fő tudósító, hozzáérkeztek a levelezők táviratai és levelei, melyeket összeállítve elküldött a Timesnak.

1859-ben Olaszországba küldték; a francia és olasz főhadiszállásokon tartózkodott mint a Times levelezője, egyszersmind a magyar komité megbizottja is volt és részt vett a magentai és solferinoi döntő ütközetekben. A villafrancai béke után sem maradt tétlen a magyar édekben; Giuseppe Garibaldi nagy vállalatához csatlakozva, részt vett Türr Istvánnal együtt a szicíliai dicső és eredménydús háborúban, nevezetesen Palermo bevételében is. Dandárparancsnokká neveztetvén ki, az első alakuló dandár parancsnokságát vette át, s oly sikeresen vezette azt, hogy Capua előtt, a szintén parancsa alá rendelt légióval együtt eldöntötte a végső csatát. A hadjárat végén beadta lemondását az olasz seregnél.

Ettől kezdve 1867-ig Angliában, Francia- és Olaszországban működött, részint hírlapírói szerepét folytatva, részint politikai és diplomáciai ismereteit és összeköttetéseit igyekezve fölhasználni Magyarország érdekében. A koronázás után ő is visszatért hazájába; a Times levelezői tisztét haláláig megtartva, elhatározta, hogy tehetségét és tevékenységét ezentúl kizárólag hazájának és a reformpolitikának szenteli. Nehány hírlapi cikkével csakhamar feltűnt.

Anyagi téren a magyar–angol bank alapításában való részvétével tüntette ki magát és az országgyűlés Szék város Erdélyben választotta meg képviselőjének, ahol programbeszédet tartott, melyben határozottan a közjogi alap mellett nyilatkozott és a reformokat hangsúlyozta. A Deák-pártnak volt tagja; a delegációnak is tagja volt, ahol főleg a hadügyi és külügyi kérdésekben szakavatottan szólalt fel. Gróf Andrássy Gyula miniszterelnöknek igen bizalmas embere lett és e bizalmas viszony annak külügyminisztersége alatt is fennmaradt. Később Szeben megye szászsebesi kerületét képviselte. 1883-ban az osztrák államvasúttársaság magyar vonalainak igazgatótanácsába választották.

Nőtlen maradt és a társaskörben, művészetben, különösen a zenében keresett szórakozást; a színház látogatói jól ismerték, mert minden este ott volt valamelyik színházban. Végül viseletében, szavaiban az elmezavar tünetei mutatkoztak és elméje mind jobban és jobban elhomályosult; tépett lelki állapota idézte elő halálát. 1885. február 27-én este színházba készült; amint másodemeleti lakásának folyosójáról a lépcsőhöz ért, egyszerre megtántorodott, nekibukott a lépcső korlátjának és azon keresztül alázuhant. Temetésén március 3.-án Richard Brinsley, a Times levelezője angol beszédet mondott, nagy elismeréssel emlékezvén meg az elhunytról, aki mindig hű tolmácsa volt Magyarországnak és megtanította az angolokat, hogy tiszteljék Széchenyi Istvánt és Deák Ferencet.

Munkái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A honvédelmi szervezésről. Pest. 1868. (Különlenyomat a Századunk-ból.)
  • Az őszi gyakorlatok és a honvédség. U. ott, 1871.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]