Éber Nándor

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Éber Nándor
Éber Nándor.jpg
Rusz Károly metszete (1869)
Született 1825. május 23.
Buda
Elhunyt 1885. február 27. (59 évesen)
Budapest
Foglalkozása újságíró, haditudósító, diplomata, országgyűlési képviselő
Éber Nándor sírja Budapesten. Megyeri temető: 34/III/0/1-2.

Éber Nándor (Eberl Ferdinandus Balthasar Bartholomeus (Buda, 1825. május 23.[1]Budapest, 1885. február 27.) újságíró, haditudósító, diplomata, országgyűlési képviselő.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Apja, Eberl János számvevőségi tanácsos volt a magyar királyi udvari kincstárnokságnál, anyja Jakubicska Mária.

Éber Nándor a jogi tanfolyamot a pesti egyetemen végezte, és a magyarok körében nem gyakori diplomáciai pályára szánta magát, ezért a bécsi keleti akadémiára ment. Alig végezte el az éves tanfolyamot és dolgozott néhány hónapig a külügyminisztériumban, mikor 1848 elején kinevezték titkárnak a konstantinápolyi követséghez. A márciusi napok után, otthagyta állását, hazajött és szolgálatát a hazának ajánlotta fel.

Először az Országos Honvédelmi Bizottmány mellett nyert alkalmazást, majd Debrecenben a Szemere-kormány 1849. április 14. utáni megalakulásakor a magyar külügyminiszterium szervezésében mint elnöki titkár vett részt gróf Batthyány Kázmér külügyminiszter alatt. Világos után ő is külföldre menekült és Konstantinápolyban folytatta életét, ahol a kelet társadalmi, politikai és diplomáciai viszonyait tanulmányozta. 1851-ben Angliába ment és a katonai tudományok elméletét tanulmányozta. Politikai, diplomáciai és egyre gyarapodó katonai ismereteit önfenntartására hasznosítandó, a hírlapirodalom terén kezdett működni és a Times munkatársa lett, amely őt az éppen kitört keleti háború színhelyére küldötte, mint rendes levelezőjét.

Éber először is a török sereghez csatlakozott, mely Omer pasa vezérlete alatt a Duna-vonalat védte az oroszok ellen, s ott minden nagyobb ütközetben részt vett. Itt megismerkedett Fuad pasával, akit Epiroszba és Thesszáliába követett és akinek később tábori főnöke volt. Itt ezredesi ranggal és jó sikerrel vezette a harcot a betört görög csapatok ellen, folyvást forgatván a tollat is, amikor a kard pihent. A háború végén, amelyben mindvégig és nevezetesen Szevasztopol ostromában is részt vett, huzamosabban maradt még keleten, mint fő tudósító, hozzáérkeztek a levelezők táviratai és levelei, melyeket összeállítve elküldött a Timesnak.

1859-ben Olaszországba küldték; a francia és olasz főhadiszállásokon tartózkodott mint a Times levelezője, egyszersmind a magyar komité megbizottja is volt és részt vett a magentai és solferinoi döntő ütközetekben. A villafrancai béke után sem maradt tétlen a magyar édekben; Giuseppe Garibaldi nagy vállalatához csatlakozva, részt vett Türr Istvánnal együtt a szicíliai dicső és eredménydús háborúban, nevezetesen Palermo bevételében is. Dandárparancsnokká neveztetvén ki, az első alakuló dandár parancsnokságát vette át, s oly sikeresen vezette azt, hogy Capua előtt, a szintén parancsa alá rendelt légióval együtt eldöntötte a végső csatát. A hadjárat végén beadta lemondását az olasz seregnél.

Ettől kezdve 1867-ig Angliában, Francia- és Olaszországban működött, részint hírlapírói szerepét folytatva, részint politikai és diplomáciai ismereteit és összeköttetéseit igyekezve fölhasználni Magyarország érdekében. A koronázás után ő is visszatért hazájába; a Times levelezői tisztét haláláig megtartva, elhatározta, hogy tehetségét és tevékenységét ezentúl kizárólag hazájának és a reformpolitikának szenteli. Nehány hírlapi cikkével csakhamar feltűnt.

Anyagi téren a magyar–angol bank alapításában való részvétével tüntette ki magát és az országgyűlés Szék város Erdélyben választotta meg képviselőjének, ahol programbeszédet tartott, melyben határozottan a közjogi alap mellett nyilatkozott és a reformokat hangsúlyozta. A Deák-pártnak volt tagja; a delegációnak is tagja volt, ahol főleg a hadügyi és külügyi kérdésekben szakavatottan szólalt fel. Gróf Andrássy Gyula miniszterelnöknek igen bizalmas embere lett és e bizalmas viszony annak külügyminisztersége alatt is fennmaradt. Később Szeben megye szászsebesi kerületét képviselte. 1883-ban az osztrák államvasúttársaság magyar vonalainak igazgatótanácsába választották.

Nőtlen maradt és a társaskörben, művészetben, különösen a zenében keresett szórakozást; a színház látogatói jól ismerték, mert minden este ott volt valamelyik színházban. Végül viseletében, szavaiban az elmezavar tünetei mutatkoztak és elméje mind jobban és jobban elhomályosult; tépett lelki állapota idézte elő halálát. 1885. február 27-én este színházba készült; amint másodemeleti lakásának folyosójáról a lépcsőhöz ért, egyszerre megtántorodott, nekibukott a lépcső korlátjának és azon keresztül alázuhant. Temetésén március 3.-án Richard Brinsley, a Times levelezője angol beszédet mondott, nagy elismeréssel emlékezvén meg az elhunytról, aki mindig hű tolmácsa volt Magyarországnak és megtanította az angolokat, hogy tiszteljék Széchenyi Istvánt és Deák Ferencet.

Munkái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A honvédelmi szervezésről. Pest. 1868. (Különlenyomat a Századunk-ból.)
  • Az őszi gyakorlatok és a honvédség. U. ott, 1871.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]